A már több, mint 200 ezer néző tudatában egyértelmű, hogy a Semmelweis átlépett egy olyan lélektani határt, melyre sem a Blokád, sem a Hadik nem volt képes – bár hosszútávon bizonyára nem marad egyedül, hiszen a friss akciófilmes trailerrel népszerűsített Most vagy soha! vélhetően hasonló, vagy ennél jobb számokat fog produkálni. Míg a taxisblokádról szóló Tősér Ádám-film 63, addig Szikora János 19. századi kalandfilmje 57 ezer nézőnél állt meg, de a tavalyi legnézettebb magyar filmre (Nyugati nyaralás) is „csak” 83 ezren voltak kíváncsiak. A hazai viszonylatban mért siker – kijelenthető, hogy a Semmelweisre adták el a legtöbb jegyet 2023-ban, ezzel letaszítva a trónról A nemzet aranyait – persze több elemből áll: egyrészt az anyák megmentőjét sokkal szélesebb körben, legalább névről ismerik, a rendezői székben a Sorstalanságot jegyző Koltai Lajos foglalt helyet, Vecsei H. Miklós és Nagy Katica játsszák a főszerepeket (és még a mellékszereplők között is olyan színészeket találunk, mint Znamenák István, Gálffi László, Elek Ferenc vagy Kovács Tamás), illetve kapott egy olyan marketinget, mely nem csak összegében (45 millió forint jutott marketingre, akárcsak a Hadiknál vagy a Blokádnál), de médiareprezentáltságában is láthatóan kiemelkedik a magyar filmek mezőnyéből. Gondolhatunk itt a leginkább tradicionális médiában (rádió, televízió stb.) futtatott kampányra, ám ez önmagában nem újdonság, legfeljebb a mérték változik.
Azonban megjelent egy másik, filmet népszerűsíteni kívánó újabb aspektus: a nemzetközi porondra való eddig részben elmaradó kilépés, méghozzá rövid idő alatt két tengerentúli fesztiválrészvétel képében. A Semmelweis először a 21. Los Angeles-i Magyar Filmfesztiválon aratott osztatlan sikert: megkapta a fontosabb díjakat (legjobb film, legjobb férfi és női főszereplő) még úgy is, hogy indult a Hat hét (legjobb rendezésért és Nagy Katicával megosztva legjobb női főszereplő díj), a Kojot négy lelke, de a legjobb forgatókönyvet Köbli Norbert kapta a Blokádért, míg az operatőri elismerés Győri Márkhoz (Hadik) vándorolt. Két héttel később újabb, egymásra licitáló headline-ok érkeztek a Semmelweis folytatódó külföldi pályafutásáról „Torontóban is tarolt a Semmelweis-film”, illetve „Újabb magyar siker: a Semmelweis nyerte a legjobb film díját Torontóban”. Így tehát nemcsak itthon – ahogy pl. a rendezői botrány ellenére a Blokád tarolt a Magyar Mozgókép Fesztiválon –, hanem a kurzusfilmeknek gyakran felhánytorgatott nemzetközi porondon is letett valamit az asztalra. Ám a sikereket harsogó címekhez árnyaltabb kép társul: az egyik esetben viszonylag egyszerűnek tűnik a képlet, míg a másodiknál is érdemes megvizsgálni a díjak legitimitását, illetve főleg azt a szempontot, hogy a világ fesztiváltérképén hol állnak az említett események. Mit jelentenek ezek az elismerések és milyen tendenciákat jelezhetnek előre a (főleg történelmi) magyar filmmel kapcsolatban?
Gálavetítés Los Angelesben
A Semmelweis világpremierje és ezzel a 21. Los Angeles-i Magyar Filmfesztivál nyitánya a Laemmle Monica Film Centerben volt október 27-én, melyre többek között Koltai Lajos, Nagy Katica, Káel Csaba (mozgóképipar fejlesztéséért felelős kormánybiztos) és Lajos Tamás (a film producere) is ellátogatott. A fesztivál alapvetően Bunyik Bélához és ezzel a Bunyik Entertainmenthez tartozik, melynek fő célja, hogy a kurrens és klasszikus magyar filmeket eljuttassa a kint élő magyar (és tengerentúli) közösségekhez. Megfordult itt többek között A nagy füzet, a Tiszta szívvel, X – A rendszerből törölve, a Rossz versek, az Akik maradtak, Az unoka, A játszma, a Genezis, de a Saul fia, vagy a Testről és lélekről is, így kijelenthető, hogy a felhozatal meglehetősen diverz, a közönségfilmek mellett az adott év Oscar-jelöltjei, de egyéb műfaji és művészfilmeknek is jutott hely. A feltűnően távol maradó filmek listája 2021-ben kezdett el bővülni: A feleségem története vagy a Toxikoma nem szerepelt a programban – holott előbbi Cannes-ban indult, utóbbi pedig több, mint 100 ezer nézőt vonzott itthon -, míg idén sem a Cottbusban, a Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztiválon díjazott, Tallinban és a Camerimage-on indult Larry, sem a velencei és a chicagói sikereket hozó Magyarázat mindenre, de az Elfogy a levegő is kimaradt a jelöltek (és ezzel a vetítések) köréből.
Vecsei H. Miklós a Semmelweis című filmben
Mivel a magyar filmek terjesztése (helyesen) külföldön is kiemelt fontosságú, ezért nem meglepő, hogy a fesztivált régóta támogatja a Nemzeti Filmintézet: a 2012 óta futó statisztikákban kezdetben 3-6 millió forint értékben, majd a rendezésre tavaly 8, idén pedig 14,8 millió jutott, azaz a növekedés 2022-ről 2023-ra (még az inflációval számolva is) jelentős mértékű. Azonban nem ez az egyetlen tétel, mely (legalábbis részben) a fesztiválhoz kapcsolható: további majd’ 13 millió forintot különítettek el kifejezetten a Semmelweis New York-i és Los Angeles-i bemutatóinak szervezésére és lebonyolítására (összesen 27,8 millió forint). Ebben a két elemben (azaz az NFI és a Bunyik Entertainment) nagyrészt ki is merül a Los Angeles-i Magyar Filmfesztivál támogatóinak listája, hiszen ezen túl magánszemélyek szerepelnek még említés szintjén, akik közül sokan a zsűri listáján is feltűnnek. A hat tagból álló bizottságból három embernek van komolyabb kapcsolódása a filmhez: Catherine Portuges professzor, a Massachusetts-i Multicultural Film Festival alapító kurátora és programigazgatója, Bijan Tehrani iráni rendező és forgatókönyvíró, Arati Misro pedig filmproducer, ám ezen túl találunk mérnököt, jogászt, illetve a videójáték világában jártas szakembert a zsürorok között.
Az adatok és a körülmények alapján nem nehéz belátni, hogy a Los Angeles-i Magyar Filmfesztivál díjesője mind szakmai, mind összeférhetetlenségi szempontok miatt nem értelmezhető sem kiugró, sem egyéb szintű nemzetközi sikerként: egyrészt a fesztivált legnagyobb részben az NFI támogatja, ők választják ki a filmeket és a programot is (ahogy az egy korábbi NMHH-s döntésben is látszik, de a kimaradt filmek listája is árulkodó), másrészt a zsűriben ugyan vannak filmmel valamilyen formában foglalkozó személyek, ám sem számukban, sem szakmai múltjukban, sem tekintélyükben nem tekinthetőek nemzetközileg releváns tényezőnek. Persze mindez önmagában nem jelenti azt, hogy a Los Angeles-i Magyar Filmfesztiválnak ne lenne létjogosultsága: az, hogy magyar filmek eljutnak Amerikába és a külhoni magyarok (ebben az esetben főleg ők, illetve a meghívott, eseményre kiutazott hazai alkotók és döntéshozók), valamint adott esetben szélesebb rétegek számára akár egy-egy vetítés erejéig elérhetővé válnak, kifejezetten pozitív aspektus. Afelől sincs kétség, hogy mindez hazai támogatás nélkül nehezen tud megvalósulni. Ám mindezt nívós díjakat osztó, szakmai filmfesztiválként aposztrofálni – főleg annak tudatában, hogy bizonyos akár hazai, akár nemzetközi sikereket halmozó filmek nem kerülnek be a programba – finoman fogalmazva is távol áll a rendezvény valódi helyi értékétől. Mindkét terjesztési forma (külhoni magyaroknak szóló fesztivál-szakmai fesztivál) legitim, azonban a Semmelweis releváns eredményei között – melyek között már ott van a 200 ezres hazai nézőszám – a Los Angeles-i Magyar Filmfesztivál nem említhető, még ha címként szépen is cseng az amerikai siker (lásd: „Amerikában is elismerik a magyar orvosról készült mozit”, vagy „Díjeső”).
Ugyanott, csak nem ugyanaz
Augusztus elején jött az örömteli hír, hogy Moldvai Katalin első nagyjátékfilmje, az Elfogy a levegő a Torontói Nemzetközi Filmfesztivál Discovery programjában indul: a TIFF a filmvilág egyik legfontosabb éves eseménye, ahol vetítették többek között a Saul fia, a Testről és lélekről vagy a Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre című filmeket, de a Taxidermia, a Sátántangó és a Sorstalanság is járt itt. Öt hónappal később – hiába volt a TIFF szeptember 7. és 17. között – kísértetiesen hasonló, ezúttal már sikereket emlegető címekkel találkozhattunk: „A Semmelweis nyerte a legjobb film díját Torontóban”. Ám legkésőbb a cikkeket megnyitva is világossá vált, hogy nem a TIFF-ről, hanem az EUFFTO-ról (European Union Film Festival Toronto, vagy magyarul Torontói EU Filmfesztivál) van szó, amelyen tavaly a Toxikoma szerepelt magyar jelölésként, idén pedig a 28, más országból érkező alkotás mellett a Semmelweis bizonyult a legjobbnak „és elnyerte a közönségdíjat”. Szinte az összes ezzel kapcsolatos cikkben ködös a megfogalmazás: valahol csak közönségdíjat említenek, máshol a legjobb film jelenti a közönségdíjat, de a legtöbb esetben mintha két különböző elismerésről lenne szó, ám expliciten egyik sem ír két díjról. Sőt, a zavart tovább tetézi, hogy a fesztivál hivatalos honlapján, Twitterén (vagy helyesebben X-én), de Instagramján sincs semmilyen nyom arról, hogy a Semmelweis bármit is nyert volna – egyedül egy, a Magyarország Torontói Főkonzulátusa Facebook oldaláról továbbosztott bejegyzés árulkodik arról, hogy a Semmelweis győzött.
Jelenet a Semmelweis című filmből. A képek forrása: mafab.hu
Azt is csak a mellékelt kép árulja el, hogy pontosan miben, vagy mit: a közönség díját, melyet Igaz Máté, Magyarország torontói attaséja vett át az alkotók nevében. Tovább vizsgálva a honlap jelenlegi és korábbi verzióit kiderül, hogy valóban lehetett szavazni a legjobb filmre – pontosabban értékelni kellett csillaggal -, amit bárki megtehetett, azaz olyanok is, akik nem vettek részt a fesztiválon. Gyorsan kiderül az is, hogy valójában nincs két díj, hisz nincs fesztiválzsűri, illetve a képeken sem látható a másik, cikkek által emlegetett „legjobb filmnek járó” elismerés. A jelenség – és ezzel a sikert lehozó anyagok pontatlansága – egyszerre köszönhető az EUFFTO zéró kommunikációjának, illetve a hírt eredetileg megosztó Facebook-bejegyzésnek, aminek szövegéből a legjobb filmet, mellékelt képeiből a közönségdíjat lehet kiolvasni – így áll össze a „Torontóban is tarolt a Semmelweis”, mely nemcsak címében, de tartalmában sem teljesen igaz: először a hangzatos cím kelti azt az illúziót, mintha Koltai filmje a TIFF-en nyert volna, majd a szöveg tévesen egyszerre két díjat sugall – hogy is lehetne úgy tarolni, ha egy díjról van szó? -, holott valójában a közönség szavazatai alapján adtak ki egy elismerést, fű alatt. Míg a Los Angeles-i Magyar Filmfesztivál esetében egy elég tiszta egyenlet megvalósulását követhettük (az NFI és a Bunyik Entertainment rendezett egy fesztivált, amin kitüntették a Semmelweist), addig a Torontói EU Filmfesztivál esetében egy mind szervezésében, mind kommunikációjában zavaros képlettel találkozunk: adott egy rendezvénysorozat, melynek közönségdíjáról maga a fesztivál nem ad hírt, csak egy más forrásból származó, továbbosztott Facebook-bejegyzés erejéig, melyet a hazai sajtóorgánumok nívós nemzetközi sikerként adnak el.
A nemzetközi fesztivál legitimál?
Felmerül a kérdés, hogy mindez mitől annyira érdekes és miért tartja ennyire fontosnak mind az NFI, mind a hazai sajtó egy része, hogy a Semmelweishez mindenáron nemzetközi sikereket társítson. Gyakori kritikája a mostanában egyre magasabb fordulatszámon gyártott hazai, történelmi produkcióknak – a nyilvánvaló, döntésekhez kapcsolódó problémák mellett, melyről többek között a Partizán dokumentumfilmje, a Rendszerhiba ad rövid áttekintést -, hogy egyetlen külföldi fesztivál programjába sem kapnak meghívást, nincs nemzetközi sajtójuk vagy elismertségük. Az egyik válasz erre az, hogy ezek a filmek elsősorban magyaroknak készülnek –, ilyen értelemben nem baj és nincs is rá szükség, hogy a határokon túl versenyezzenek. Ha elfogadjuk ezt az értelmezést, akkor további kérdésként jelenik meg az, hogy akkor miért éppen a Blokád indult a tavalyi Oscaron, illetve miért van szükség a Los Angeles-i Magyar Filmfesztivállal és a Torontói EU Filmfesztivállal kapcsolatos, erősen torzító cikkekre?
A jelenség egyszerre két, egymással párhuzamosan létező narratívát feltételez: egyrészt az NFI-nek egyértelműen fontos aspektus a külföldi terjesztés és hírverés – kivéve akkor, ha mondjuk a Magyarázat mindenre sikereiről van szó, amiről így sikerült beszámolni -, hiszen a főleg mostanában egymást érő sikerek licitjébe be kell szállnia a kurzusfilmeknek is, ezzel legitimálva nemcsak hazai, hanem nemzetközi pozíciójukat is – így már a Semmelweis is nyert külföldi díjakat, miben különbözne ez a Magyarázat mindenre sikereitől? Azonban megvizsgálva a sajtóban hatalmas sikerként reprezentált díjakat egyértelmű, hogy a valóban jegyzett, szakmai alapokon nyugvó nemzetközi filmfesztiválokra nem kapnak meghívást ezek az alkotások – ezért az említett elismeréseket lehet úgy keretezni, hogy azok jelentősebbnek tűnjenek. Nincs baj azzal, hogy magyar filmeket külföldön terjesztenek hazai forrásokból – egészen addig, amíg a szelekcióra nincs hatással az adott szervezet sajátos működése, ahogy azt láthattuk a Los Angeles-i Magyar Filmfesztivál idei programjánál –, és az is örömteli, hogy a Semmelweist külföldi közönség is jutalmazza (már ha tényleg ők jutalmazták). Ám a két eset híven példázza, hogy díj és díj között, fesztivál és fesztivál között jelentős különbségek vannak, melyeket érdemes elválasztani egymástól: ezen distinkciók nélkül fényes, ám valóságot nélkülöző, hamis emelvényt lehet ácsolni – csak nem érdemes.