Egy gyötrődő, mindenórás kismama menekül botorkálva a hatósági közegek elől Bécs utcáin valamikor az 1840-es években, és kézzel-lábbal tiltakozik az ellen, hogy bevigyék szülni a közkórházba. Túl sok az áthallás az átlagnéző számára a mai magyar egészségüggyel Koltai Lajos Semmelweis című életrajzi filmjének első fél órájában: kórházi fertőzésekről esik szó, erőforráshiányról, meg szegényekről, akik nem engedhetik meg maguknak a drágább orvosokat és ellátást.
És ez nem minden: amikor a címszereplőt alakító Vecsei H. Miklós elpuffogtat valami irgalmatlan közhelyet a nőnek/nővérnek (Nagy Katica) arról, hogy csak a betegei számítanak neki, és nem foglalkozik szívügyekkel, már épp az eget kémlelnénk ekkora blődség hallatán, amikor is becsukódik Emma nővér mögött az ajtó, és Ignác önironikusan megismétli az előbb elhangzott mondatot, konstatálva, hogy mennyire idétlenül viselkedett.
És folytathatjuk még a sort: Emma mintha időnként feministább lenne az átlagnál, bulizni (bálba) küldi a barátnőjét és szaktársát (Mészáros Blanka), hogy csípjen fel valakit azt követően, hogy a katona udvarló csalfának bizonyult. Esetleg elhangzik valami nagyon is 21. századi áthallásos kijelentés az egyik szereplő szájából, majd alig észrevehető szünet után folytatódik az eszmefuttatás a konzervatív világképhez igazodva.
A képek forrása: MAFAB
Egyszóval ott motoszkál egy jobb film ígérete a Semmelweisben, amely lehetne – épp az ilyen kiszólásai miatt – akár egy modern hangvételű kosztümös darab is az anyák megmentőjéről, valamint a mai magyar egészségügy metaforája és kritikája, csakhogy az erősebb kezdés után (bár marad még egy-két patron későbbre is) lejtmenetet veszünk, és egyre jobban belemerülünk a szabványos, konzervatív, sablonos életrajzi drámák kliséibe. Sőt (ahogy telik-múlik a filmidő) egy pátosszal teli kurzusfilmbe („Az a dolgunk [értsd: a nőknek], hogy szüljünk, az életünk árán is.”). És ezen sem a színészek, sem a csodás, korhű ruhák (jelmeztervező: Szakács Györgyi), sem a Koltai Lajos operatőri stílusához igazodó barnás-aranysárga képek, a tárgyakról visszaverődő, a szereplők arcát megvilágító fény (operatőr: Nagy András) nem segítenek.
Rengeteg tehetség megy itt veszendőbe, ami kifejezetten bosszantó, különösen azért, mert a film helyenként leleplezi önmagát, és megmutatja a nézőnek, mi lehetett volna belőle. A naturális boncolások, a modern és az elavult elméletek összecsapásának ábrázolása eszünkbe juttathatják Steven Soderbergh A sebész (2014–15) című sorozatát, amelyben Clive Owen játszotta 1900-ban New Yorkban a Semmelweis-féle orvos archetípust: a szabályokkal szembe helyezkedő, a magas halálozás ellen új, kísérleti orvostechnikai eljárásokkal küzdő, a tudományban mélyen hívő, megszállott doktort.
A Semmelweis mosodai, hullaházi jelenetei bármelyik kortárs külföldi, a karcos-naturális látványra szavazó kosztümös filmben helyet kaphatnának. Ahogyan a színészválasztás szintén nem old school biopicet ígér: a három főszereplő (Vecsei H. Miklós, Nagy Katica és az intrikus orvost, Ferdinand Kollárt alakító Kovács K. Tamás), érdekesen vonzó 21. századi arcok (gondoljunk csak bele, az orvos életét feldolgozó Semmelweis című, 1952-es moziban, amit Bán Frigyes rendezett, Apáthi Imre játszotta a címszerepet, és mi tagadás, jobban hasonlított a valódi Semmelweisre, mint Vecsei H. Miklós).
A mozi azonban csak felvillantja egy másik film lehetőségét, majd eljut például egy jelenetig, amelyben egy csecsemőt – mint a jövő ígéretét – az orvosok diadalittasan felemelnek a fény felé. És persze megemlékezik arról is, hogy a magyar virtusnak, kitartásnak és szakértelemnek sehol nincs párja: Semmelweis Ignác elmélete a klórmeszes kézmosásról és a hullaméregről helytállónak bizonyult; osztrák kórházigazgató főnöke (Gálffi László) sem tehet ezért mást, mint hogy bocsánatot kér, amiért nem vette komolyan a magyart. Aki pedig van elég büszke és elhivatott ahhoz, hogy a hazáját szolgálja, és ezért Pest és a Rókus kórház felé veszi az irányt, hogy a kezdetben még emancipált vonásokat is mutató Emma (képes még házasságon kívül is szexelni) vigyázat spoiler! kövesse – már amennyiben (a hollywoodi szerelmesfilm sablonoknak megfelelően) eléri az utolsó pillanatban a gőzhajót.
Koltai filmje a címszereplő egyik felívelő életszakaszára koncentrál, vagyis arra az időszakra, amikor igaza lett a sok kételkedővel szemben, diadalt aratott, vagyis hőssé vált, egyszóval a mozi klasszikus hősfilm. A film azt csak a reményteli happy end után jelzi egy feliratban, hogy nem mellesleg Semmelweis a bécsi (döblingi) elmegyógyintézetben végezte 47 évesen, ahová a családja szállíttatta 1865 nyarán, és ahol nem sokkal később elhunyt – a boncolás szerint egy rettenetes verést követően vérmérgezést kapott az ekkor már előrehaladott szifiliszben szenvedő orvos (valószínűleg boncolás közben fertőződött meg egy holttesttől).
Gárdos Pétert épp ezek a vonatkozásai érdekelték volna az élettörténetnek, vagyis az, hogy mi és ki ölte meg ennyire fiatalon Semmelweist, miért lett ennek a tehetségnek végül tipikusan „magyar sorsa”. Gárdos pályázott is a Geszti Péterrel közösen megírt forgatókönyvével támogatására, de a Nemzeti Filmintézet elutasította a tervét, helyette pedig a hirtelen a semmiből előbukkant Koltai Lajos-féle Semmelweis-projektet karolta fel. Az indoklás szerint Gárdos tervével „koncepcionális” problémájuk volt. Hogy a jelenlegi kurzus milyen koncepció mentén képzeli el az anyák megmentőjének életét tárgyaló filmet, a most bemutatott Semmelweisben látható.