Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HUSZÁRFAKADÁS

Hadik
2023. márc. 8.
A kurrens magyar történelmi film továbbra is képtelen úgy elmesélni egy valóban vászonra kívánkozó történetet, hogy közben túllépjen a korlátolt, szigorú értelemben vett jó-rossz bináris oppozíción. A jelenség alól a Hadik sem kivétel, sokkal inkább a szabály. CSOMÁN SÁNDOR KRITIKÁJA.

Valahogy képtelenek vagyunk az önreflexióra, amikor Magyarország történelméről van szó. Persze amikor egy nemzet a miénkhez hasonlóan viharos múlt terhét cipeli a vállán, nehéz a józan ész talaján értelmezni a rengeteg igazságtalanságot, kiszolgáltatott időszakot, nemzeti tragédiát.

Az attitűd persze nem újkeletű – lásd Aranybulla -, sőt valószínűleg kénytelenek leszünk hozzászokni: innentől bármely történelmi eseményről, alakról legyen szó, az azt feldolgozó film kizárólag diadalittas aranyszobrok felállításában érdekelt. Vannak a minden szempontból feddhetetlen, maximálisan nemzeti érzelmű hősök, akik a túlerő ellenére halált megvető bátorsággal szállnak szembe a hazát (és ezzel a rendet) fenyegető külső erővel, mely mindig sötét és inhumánus, mivel nincs jelleme, sem bármely szinten értelmezhető háttere.


Jelenetek a filmből

Szikora János rendezése pontosan ezeket az egybites patterneket vázolja fel a film első perceiben: Hadik Andrást (Trill Zsolt) éles helyzetben ismerjük meg, amikor bajtársától, a szoknyapecér Gvadányi Józseftől (Molnár Áron) értesül arról, hogy Von Bock (László Zsolt) ezredes „halálfejes” különítménye tőlük nem messze szigorúan titkos terveket szállít. A rögtönzött rajtaütés során megszerzik az iratokat, Hadik Von Bock életét megkíméli, majd Serbelloni gróf (Lábodi Ádám) közbelépése miatt kénytelen hazatérni családjához. A száműzetés azonban nem tart sokáig, hiszen Mária Terézia (Horváth Lili) felkéri arra, hogy Habsburg csapatokkal kiegészülve vegye be Berlint, mely elsőre még Nagy Frigyes (Sághy Tamás) távollétében is öngyilkos küldetésnek tűnik.

Az előbbiekben vázolt struktúrán belül Hadik karakteréhez két központi konfliktust rendelnek: egyszerre kell megküzdenie a porosz ezredessel (külső ellenség) és a róla koholt vádakat gyártó gróffal (belső ellenség), illetve kompromisszumot kell kötnie az osztrák zsoldosokkal, hogy sikeresen abszolválja a történelem egyik legravaszabb huszárcsínyét. Innentől a Hadik ölébe ülteti nézőjét és artikuláltan, végtelenül egyszerű üzenetekkel operálva olvas fel egy elsőre izgalmasnak tűnő történetet, mely az elfogultság és a kendőzetlen pátosz mellett leginkább a gyenge forgatókönyv miatt (melyért az a Kis-Szabó Márk felel, aki mind az Aranybulla, mind a készülő Most vagy soha! társírója) válik a felforgatott magyar filmgyártás legújabb képviselőjévé.

Félreértés ne essék, a Hadik bőven túlszárnyalja az Aranybulla színvonalát – igaz, ez egyrészt nem túl nagy dicséret, másrészt bizonyos elemeiben mégis azonos sémák köszönnek vissza. Sőt az indítékot tekintve is könnyű párhuzamot húzni a két András kálváriája között: míg az Aranybullánál kimondott cél volt, hogy az iskolákban használják segédanyagként (ezért keveri a dokumentarista elemeket a fikciós filmre hajazó betétekkel), addig a Hadik végig a nagyjátékfilmek eszközrendszeréből építi fel a cselekményt, ám közben igyekszik betölteni az előbbinél jóval hangsúlyosabb edukatív szerepkört is.


A képek forrása: MAFAB

Ez önmagában vállalható, sőt kifejezetten fontos cél: vászonra álmodni olyan történelmi személyek életét, méltatlanul elfeledett tettek emlékét, melyek vaskos könyvek poros oldalain lapulva várják, hogy egy alkotó felfedezze őket. A 18. században játszódó, huszárok életét taglaló, magyar virtust közvetítő, ravasz városfoglalás tökéletesen megfelel a leírásnak: a közoktatásban kevéssé ismert, a közbeszédben alig tematizált, igazi kalandfilmes anyag, mely széles társadalmi rétegek számára teszi ismertté, átélhetővé és nem utolsó sorban szórakoztatóvá a végtelenül gazdag magyar történelmet.

Erre vállalkozik Szikora János filmje is, mely a látvány szintjén – ha szűken is, de – képes hozni a felé támasztott elvárásokat: díszletek, a helyszínek, a korabeli ruhák és kosztümök, a smink és a fegyverek mind-mind autentikusak, a közelharcok, az ágyús csaták és a rengeteg statisztát egyszerre mozgató berlini csíny kivitelezése is megfelel a 21. századi film normáinak. A Hadikon látszik az elköltött pénz: ugyan nem húz semmi váratlant, a minimumot biztos kézzel hozza, sőt a sűrű kardcsattogás közepette rövidebb időszakokra képes megragadni nézőjének figyelmét is. Illékony pillanatok ezek, melyek akkor foszlanak szerte újra és újra, amikor karakterépítésre, konfliktusok motiválására, történelmi kontextus ismertetésére vagy kauzális viszonyok megteremtésére kerül(ne) sor – egyszóval bármire, ami által egyről a kettőre jut(na) a történet.

Persze végigmegyünk a fontos események kronológiai vázán (fabula, a mese szintje), ám a szüzsé – melynek alapvető feladata lenne „felöltöztetni”, tartalommal feltölteni a lineáris idővonalon haladó eseményeket – kidolgozatlan marad, így premisszája alapján hiába tűnik izgalmasnak, a gyakorlatban rövid úton érdektelenségbe fullad Hadik András történelmi tette. Gyakorlatilag a film első jelenetében (a titkos iratok megszerzése) ellövi minden puskaporát a történetmesélés eszközeit illetően: nincs a narratívába okosan beleírt kontextus (térben és időben elhelyez a film, de ezen túl szinte semmit nem tudunk meg a korról), nincsenek árnyalt karakterek vagy okosan motivált, központi konfliktusok.

A Hadikban az a legfurcsább, hogy épp a címszereplő háttere, élete, értékei nem kerülnek bővebb kibontásra: vannak családi idillt demózó montázsok, hazafias egysorosok és leleményességről tanúskodó döntések, de ezekből nem egy komplex jellem, hanem az alkotók jellemhez (és ezáltal a mítoszhoz) társított elfogódottsága rajzolódik ki. Nem azt látjuk, hogy milyen lehetett, hanem azt, amilyennek látni szeretnénk. Hadik, a mintaapa, Hadik, a fantasztikus hadvezér, Hadik, a példás erkölcsű hazafi: kényszeresen a karakterre aggatott, dagályos címkék, melyek szinte lehetetlenné teszik az azonosulást, hiszen ilyen ember a valóságban nincs – és soha nem is volt.

Ugyanígy az őt ellenpontozó két „főgonosz” (a gróf és az ezredes) is kínosan egydimenziós: Von Bock csak azért kell, hogy a végén legyen egy rövid, de annál ingerszegényebb kardpárbaj, ám Serbelloni ármánykodásának okai sem válnak világossá. Így néz ki a történelem: vannak a jók, akik mindig minden helyzetben jók, illetve a rosszak, akik még a saját bajtársaikkal is úgy beszélnek, mint a kutyával (bár Hadik nyilván azzal sem beszélne így). Csakhogy mindez nem átélhetővé, hanem elidegenítővé teszi a cselekményt, így maradnak a gyönyörű lovak, helyenként szép kompozíciók, némely mutatós harcjelenet és a mindent beárnyékoló unalom, mely a kiforratlan forgatókönyv hiányában snittről snittre hatalmasodik el a kezdetben érdeklődő befogadón.

Bár a Hadik nem túl hosszú (105 perces), mégis tele van üres montázsokkal, melyekben tényleg nem történik semmi: mintha csak azért lennének ott, hogy egészestés hosszra nyújtsák a játékidőt. Pedig lett volna miről beszélni, ám ehelyett a bevett formula érvényesül: fogjunk egy korszakot, helyezzük el benne a hőst, majd az adott műfaj (legyen az politikai thriller, kalandfilm stb.) legegyszerűbb konvencióit felhasználva emeljük piedesztálra. Hiába játsszák mind a címszerepet, mind a mellékszerepeket kompetens, több filmben is bizonyító színészek: a karakterrajzok lógnak a levegőben, míg a történet velejét adó ellentétek csak papíron léteznek. A Hadik újabb ékes példája annak, hogy az ismeretterjesztő szándék reflexió nélkül kevés: ugyan el-elüget a vásznon, de nem tud több lenni egy helyenként mutatós, monoton történelem-illusztrációnál, melyet nagypapa nagy szívvel, de annál kevesebb mesélői érzékkel ad elő – olyannyira, hogy néha még ő maga is belebóbiskol a régmúlt história felolvasásába.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek