És hogyha már nem kap levegőt, akkor elmegy – mondta Hajdu Szabolcs a Partizán Rendszerhiba című dokumentumfilmjében arról, hogy mi történik a kultúrával, ha azt megpróbálják kontrollálni. Az állítás nem csak a filmfinanszírozás privilegizáltságát és ezzel a függetlenfilmek térnyerését, hanem tágabb értelemben az oktatási szférában zajló tendenciákat is jellemzi: legutóbb a státusz-, 2021-ben pedig a gyermekvédelmi törvénnyel változtak az eddigi viszonyok (hogy az éppen zajló, World Press Photo kiállítás körül kialakult botrányról ne is beszéljünk), melynek következményeképp egyre többen hagyják el a pályát, a szakmai autonómia sérül, a bizonytalanság és a félelem válik uralkodóvá.
Amikor 2017-ben Moldovai Katalin felfigyelt egy nagy médiafigyelmet generáló tordai történetre, még nem is sejtette, hogy a 2023-ban a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon debütáló rendezésének tárgya kirívó egyedi esetből Magyarországon általános normává válik. Ana (Krasznahorkai Ágnes, a valós tanár neve Adela Stan) tíz éve ugyanazon gyakorlatot folytatta: a francia szimbolizmus mellé a Teljes napfogyatkozás című drámát ajánlotta tizedikes diákjainak, hogy jobban megértsék, kontextusában sajátítsák el Verlaine és Rimbaud költészetét.
Egy apuka (Bölönyi Zsolt) azonban feljelentést tesz, hiszen a film a „normálistól eltérő” szexualitást jelenít meg, mely szerinte nem esik egybe az általa iskolai keretek között oktatható értékrenddel. Először maga Ana sem igazán foglalkozik az üggyel, ám miután az igazgató (Skovrán Tünde) írásbeli figyelmeztetésben részesíti, nem hagyja magát: fellebbez a döntés ellen, hiszen Agnieszka Holland filmjét csak opcióként említette, továbbá abban a homoszexualitás körülményként, nem pedig követendő példaként, „propagandaként” jelenik meg.
Krasznahorkai Ágnes a filmben. A képek forrása: MAFAB
Ezekből a tényekből indul ki az utolsó, a „klasszikus” inkubátor programban készült projekt (hiszen azóta egy szabálymódosítással ezt a szigetet is korlátozták), az Elfogy a levegő, mely az alapsztori mellett a tanárnő életének egyéb aspektusaira fókuszálva fest dermesztő képet arról, hogy egy megalapozatlan panasz is elég ahhoz, hogy a rendszer kivessen magából. Az időzítés nem csak aktuálpolitikai események miatt izgalmas: Reisz Gábor és a Magyarázat mindenre más szemszögből és súllyal, de kísértetiesen hasonló kérdésköröket érint Jakab karakterén keresztül, akit azzal vádolnak meg, hogy egy kokárda miatt buktatja meg Ábelt a történelemérettségin. A párhuzam a témán túl a megvalósítás módjában is tetten érhető: mindkettő a realitásra törekszik, azonban Reisz filmje jóval koszosabb, karcosabb (4:3-as képarány, közeliek, mozgó kamera, stb.) míg Moldovai vizuális világa statikusabb, távolságtartóbb, ezáltal pedig leíróbb, kevésbé személyes, inkább a kölcsönhatásokban, a vonatkozásokban keresi a valóságot.
Ana élete gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra hullik darabjaira: külföldön dolgozó férje (Bokor Barna) állásajánlatot kap, édesanyja egyre rosszabb állapotban van, Márk (Dimény Áron) pénzügyi segítségére szorul, miközben mérhetetlenül magányosan éli mindennapjait. Egyedül hivatásában (és talán a futásban) érzi komfortosan magát: a tanításban képes igazán kiteljesedni, feloldódni a partnerségre építő oktatási folyamatban, a gondolatok szabad áramlásában, a csukott szemmel megközelített O betűben, melyet mindenki máshogy képzel el – és ez éppen így van rendjén. Ana karaktere vállaltan archetipikus, nincsenek ellentmondások, vagy nehezen azonosulható személyiségjegyek. Jellemrajzából egy példás, progresszív pedagógus képe rajzolódik ki, aki magánéletében kevésbé ura saját helyzetének (nem képes eldönteni, hogy férje után megy-e külföldre, nehezen találja a hangot öregedő anyjával stb.), viszont az iskola falai között, a csengő után megszűnnek a hétköznapokat gúzsba kötő görcsök. Csakhogy ez a szemlélet szöges ellentétben áll azzal, melyet a rendszer kíván megszilárdítani: hierarchikus, tekintélyelvű pedellusokra van szükség, akik közszolgaként pontosan csak azt és annyit tanítanak, ami a tankönyvben olvasható.
Ennek megfelelően kollégái a „botrányban” is távolságtartó, normakövető álláspontot vesznek fel, nem állnak ki sorstársuk mellett, sőt még a kezdeti támogató beszélgetések is alább hagynak, hiszen itt mindenkit a fortélyos félelem igazgat, senki sem akar rossz színben feltűnni: míg bizonyos pedagógusoknál a magatartás önazonos, addig az Anával (részben) egyetértők tábora elveit sutba vetve inkább hallgat. A fekete képpel nyitó ominózus irodalomórát az etikai bizottságba beválasztott pedagógus biológiaoktatása opponálja, ahol a gyerekeknek vigyázzban kell állniuk, a kócos haj nem megfelelő küllem, és büntetésből olyan anyagból kell felelniük, amelyet még nem vettek. Jólfésült, modoros, szabálykövető diákok kellenek, hisz a jó polgár nem gondolkozik, de főleg nem kérdez.
Ahogy a tanárok között minden szinten megkapjuk a kínzóan ismerős karaktereket, úgy a diákok oldaláról az eminens, ám apja által elnyomott Viktor (Sándor Soma) történetébe kapunk mélyebb betekintést, aki hiába preferálja a könyvek ódon lapjait a futballal szemben, magától képtelen szembe szállni homofób apjával. Moldovai szereplői egy-egy jól lehatárolt típust jelenítenek meg, viszont ez a film második felére inkább a visszájára fordul: hiába hozza be Márkot és rendeli hozzá a film egyik legfontosabb fordulatát, a férfinak szinte nincs közös jelenete Anával, holott a kettejük közötti interakciókból további, a narratívát mélyítő dimenziók árnyalhatták volna a már-már túlságosan sztereotípiákból építkező forgatókönyvet. Átérezzük, ismerjük és értjük mindazt, ami a vásznon történik, viszont számos jelenet feleslegesen didaktikus, dramaturgiájában túlzsúfolt (a film végén egyszerre három-négy krach üt be) és kevéssé motivált (Viktor a házibuliban). Így aztán hiába hisszük el, amit látunk (kénytelenek vagyunk, hiszen egy jó része tényleg megtörtént), az egyes szegmensek szintjén sokszor elvész az életszerűség.
Ami a Magyarázat mindenrében organikusnak, az az Elfogy a levegőben inkább konstruáltnak, megírt valóságnak hat a dialógusok és az események szintjén, ezért összképében, témafelvetésében aktuális, ám megvalósításában tankönyvszagú filmet kapunk, melynek megvannak a katartikus, a 104 perc után is velünk maradó szekvenciái (keretes szerkezet, tanórák realizmusa, a végső „tárgyalás”). Mégis inkább társadalmilag fontos, mintsem filmművészetileg kiemelkedő alkotásként fogunk emlékezni Moldovai Katalin első rendezésére. Persze ez kicsit sem jelenti azt, hogy az Elfogy a levegő kihagyható élmény lenne. Kicsit olyan, mint Viktor szavalása: az előadásmódján van mit csiszolni, ám ha a vers tartalmára figyelünk, akkor a társadalmat mélyen átható, mérgező jelenséghez kerülünk közelebb, melyet éppen az olyan tanárok változtathatnák meg, mint Adela Stan. Csak mire megtehetnék, már elhagyták a pályát.