Az idézett mondat a CineFesten zajló bemutató közönségtalálkozón hangzott el egy néző kérdésére, amely a Magyarázat mindenre merészségét dicsérte. Az interakció sűrítve tanúskodik arról, hol tart a magyar filmgyártás – és tágabb értelemben a társadalom – ma: bátorság az, ha valaki arról beszél, hogyan élünk egymás mellett. Mindezt egy olyan alkotásban, melyre – rengeteg egyéb rendezővel egyetemben – nem kapott és nem is kaphat állami támogatást. Pedig Reisz Gábor harmadik nagyjátékfilmje éppen arról szól, ami a jelenlegi állapotból bántóan hiányzik: beszélnünk kell(ene) egymással, mert egy ponton túl már késő lesz. Bár lehet, hogy már késő is.
Persze a polarizáció nem magyar sajátosság (elég csak az amerikai kultúrharcos terepre gondolni), ilyen értelemben ez a történet makróban szólhatna bármely választott európai országról – ezért is lehet az, hogy Olaszországban is értik és magukévá tudják tenni a film üzenetét –, miközben rengeteg olyan, specifikusan ránk jellemző aspektusa van, ami nem csak a jelenségről, hanem általában Magyarországról mond el valamit. A Magyarázat mindenre egy világjelenségből indul ki, ám a benne lévő történetek rólunk, nekünk szólnak, arról az országot belülről feszítő állapotról, ami évről évre ellehetetleníti az oldalak közötti kommunikációt.
A film ötlete a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügye kapcsán született: mi lenne, ha egy diák arra hivatkozna, hogy a zakón felejtett kokárda miatt buktatták meg történelemből? A szinopszisban olvasott alaphelyzet azonban csak később eszkalálódik, előtte megismerjük Ábelt (Adonyi-Walsh Gáspár), építészmérnök apját, Györgyöt (Znamenák István), a konzervatív Magyar Napok újságíróját (Hatházi Rebeka) és Ábel történelemtanárát, Jakabot (Rusznák András).
Jelenet a filmből. A képek forrása: MAFAB
A cselekmény ugyan négy szálon fut, viszont ugyanazon időszakot látjuk különböző nézőpontokból, melyeknek néhol van közös metszete, ám saját, csak az adott karakterre vonatkozó szegmense is. Egyszerre kapunk négy mozaikot, melyek önmagukban is értelmezhetőek, illetve egy ezekből összeálló totált, ami sűrű, ám annál erősebb kivonat a mai magyar társadalom működéséről.
Minden szereplő egy-egy archetípust hordoz magában: Ábel a már a Rossz versekből részben ismert álmodozó, útkereső fiatalt, apja a kormánypárti szavazót, Erika a pályája elején járó, még naiv újságírót, aki nem igazán tudja, hogy mibe keveredik bele, illetve az ellenzéki tanárt, aki nehezen egyezteti össze magánéletét hivatásával. Persze a karakterek nem ennyire baltával faragottak, főleg György és Jakab hátterébe kapunk mélyebb betekintést, míg Ábel a film második felében túl kevés szerepet kap; ezt az időt az újságírónő kihagyható szálával lehetett volna pótolni. Annál is inkább, hisz az igazi főszereplő – a téma mellett – a végzős diák, ám az ő jellemrajzából hiányzik pár olyan, a film elején látott jelenet, mint amikor a tanulást zavaró zúgás miatt kihúzza a hűtőt.
Ez a szekvencia nem csak a főhős, hanem az eltérő valóságpercepciók képi reprezentálása miatt is izgalmas. Két ember – jelen esetben apa és fia – ugyanazt a helyzetet másképp dekódolja, ami később füllentéssel keverve súlyos következményekkel jár: minden a saját, szubjektív nézőpontunk által (pl. idő- és térérzékelés stb.) nyer értelmet, amivel gyakran – akár direkt, akár indirekt módon – visszaélünk. Úgy és azt látjuk, ahogy és amit látni szeretnénk, aminek az egyenes következményeként egy objektív eseményhez más-más személyes interpretáció társul, ami szükségszerűen megosztja a társadalmat. Ebben a végletekig polarizált világban éljük mindennapjainkat, ami a magyar közéletet tekintve abszolút kétpólusúvá vált: ellenzék vagy kormány, liberális vagy konzervatív, háború- vagy békepárti, nemzeti vagy globalista, Orbán vagy Gyurcsány címkék között válogatunk, és kérdés nélkül, kölcsönösen aggatjuk egymásra őket.
A Magyarázat mindenre minden jelenetével erre a káros logikára mutat rá, miközben nem választ számára tetsző oldalt. Ugyanúgy kellő árnyaltsággal közelít a liberális történelemtanár felé, mint a Fidesz-szavazó apuka irányába: nem véletlen, hogy a film csúcsjelenetében ez a két karakter esik egymásnak, és dialógus helyett két párhuzamos monológot hallunk. Nem egymás kérdéseire válaszolnak, hanem a saját narratívájuknak megfelelően kontráznak, a kérdés végül csak az, hogy ki mondja hangosabban, illetve kié az utolsó szó.
Reisz Gábor korábbi munkáiban is felfedezhettünk finom politikai utalásokat (óriásplakátok Budapesten, Antall József beszéde a Várban, vita a kocsmában jobb- és baloldalról), ám azok az önéletrajzi ihletésű történetbe ágyazott epizódokként funkcionáltak: új rendezésében mindez megfordul, nem a személyes történethez rendeli a társadalmi tablót, hanem a társadalmi tablóhoz a személyes történeteket. Nem közvetve kapunk betekintést a magyar mindennapokba, hanem közvetlenül a nagy kép, a makro válik fontossá, melyet az egyes helyzetek sokaságán keresztül sajátítunk el.
A Magyarázat mindenre azért iszonyúan nyomasztó élmény, mert minden kockájában magunkra ismerünk – és ezen nem segít az sem, hogy a szerzői életműre jellemző humor itt is jelen van, a szorongás illékony pillanatokra nevetés formájában fakad fel. Bármely ideológiai háttérrel, társadalmi pozícióval, kulturális háttérrel, politikai meggyőződéssel ülünk be rá, nem fog tetszeni az, amit látunk: csakhogy szembesülés és felismerés nélkül nem lehet elindulni a gyógyulás útján.
A román újhullám szellemiségéhez hasonlóan – ahol ez a folyamat már az olyan filmekkel, mint az R.M.N. vagy a Zűrös kettyintés, avagy pornó a diliházban című filmekkel már bőven tart – eddig hazai filmekben tabuként kezelt témákat mozgat (elég csak a kokárda szerepére, kulturális helyi értékére gondolni), amik ott élnek a kollektív tudattalanunk vetítővásznán, de mozgóképen valahogy sem most, sem az utóbbi pár évben nem jelentek meg (az Elk*rtukot propagandafilmként nem vehetjük ide). A progresszív folyamat egyik első lépése (például Hajdu Szabolcs munkásságában is találunk hasonló elemeket, lásd a Békeidőt) az immár nemzetközi porondon is bizonyító Reisz Gábor és mindössze tizenhét fős stábjának filmje, melynek tanácsán legalább érdemes lenne elgondolkodnunk: próbáljunk meg ne egymás mellett, hanem egymással beszélni – addig, amíg van kivel.