Revizor: A szenvedélybetegségek szinte mindenkit érintenek olyan szempontból, hogy az ismeretségi körében, családjában van függő, de akár olyan szempontból is, hogy ő maga már elgondolkodott a saját fogyasztási szokásain. Mennyire jött elő az alkotófolyamat alatt a személyes része? Beszélgettetek erről a csapattal?

Bíró Bence: A próbafolyamat első három hetében igazából csak beszélgettünk. Bodó Viktor hívott szakembereket, addiktológusokat, pszichológusokat, akik előadásokat tartottak, és függőket, akik már egy ideje absztinensek, ők meséltek a saját tapasztalataikról, és rengeteget tudtunk kérdezni. Ez olyan volt, mint egy önvizsgálati, önismereti tábor, hirtelen mindenki függőnek érezte magát, előjöttek a személyes történetek. A karakterek is úgy alakultak, hogy a színészek választottak függőséget, ami leginkább érdekelte őket, és saját maguk kezdtek kutatni a témában.

R: A munkának ez az önismereti jellege nehézséget jelentett a számotokra?

BB: Színházi emberként nehéz elkerülni az alkoholt meg a cigit. Nekem is el kellett gondolkodnom azon, hogy mennyire vagyok függő személyiség. Az elején én is azt gondoltam, hogy nyilván alkoholista vagyok, és próbáltam nem inni. A próbafolyamat alatt sokan meg tudták tenni, hogy letesznek minden szert, Viktor is javasolta, hogy érdemes kipróbálni. Van, aki azóta sem iszik. Jó tapasztalat volt, azóta már tudatosabb vagyok. Amikor beszéltek nekünk az ACE-tesztről, ami az előadásban is szerepel – ez az ártalmas gyerekkori tapasztalatok tesztje, olyan kérdések vannak benne, hogy ért-e bántalmazás, elhanyagolás, elváltak-e a szüleid, volt-e mentális beteg a családban –, láttam a többieken, hogy mindenki fejben gyűjtögeti a pontokat. Ha sok ilyen káros hatás ért gyerekkorodban, akkor fokozottan veszélyeztetett vagy, hogy valamire ráfüggj. Nekem kevés pontom van, szerencsés gyerekkorom volt, ez azért megnyugtató.

A csoport című előadás színészei

R: Mikortól számít valaki függőnek?

BB: Kérdeztük a szakembereket, és megoszlottak a vélemények, volt, aki azt mondta, hogy minden ember függő. De három dolognak azért teljesülnie kell: hogy a szerfogyasztás rendszeres, mértéktelen és káros legyen. Vannak függőségek, amik látszólag nem károsak, akár még jutalmazzák is. Például a munkafüggőség általános a színházi társadalomban, az egyetem arra nevelt, hogy dolgozni kell éjjel-nappal, ne legyen magánéleted, ne pihenjél, te csak csináld a színházat. Lehet, hogy jó vagy benne, még díjakat is kapsz érte, de attól ez még nem lesz normális, ráadásul egyenes út a szerhasználat felé. Nekem újdonság volt, hogy a függőségek általában nem járnak egyedül, és ha valamit leraksz, akkor valami mást fogsz találni, hogy az űrt kitöltsd.

R: A szakemberek szerepe lezárult azzal, hogy előadásokat tartottak?

BB: Tartottak csoportot is a karaktereknek, amiből jelenet is lett az előadásban, ilyen például Zsótér Sándor és Stork Natasa párbeszéde. Az a terv, hogy az előadások után legyenek közönségtalálkozók a szakértőkkel, és a nézők is kérdezhessék őket. Ez a következő alkalommal, szeptember 25-én már így lesz.

R: Te hogyan vettél részt a próbafolyamatban?

BB: Elkezdtem ismerkedni a témával, és a különböző anyagokból összeállítottam egy nagy csomagot, amit aztán szétküldtünk a színészeknek. Olvastak, filmeket néztek, csomó ötlet jött ezek alapján. Viktorral és a csapattal hosszan építettük a karaktereket, és csak az utolsó két hétben lett belőle szövegkönyv. Én dramaturg fejjel igyekeztem a történetet keresni, és valamiféle, a nézőknek is megfogható, átélhető karakterfejlődésben gondolkozni. Ez talán fontos volt, mert Viktor kevésbé történetcentrikus, inkább atmoszférikus színházat szokott csinálni, talán még akkor is ez az elsődleges fókusza, amikor klasszikus anyaggal dolgozik, lásd a Kertész utcai Shaxpeare-mosó, vagy a most készülő LSD – Szentivánéji álom az Örkényben.

R: Ahol egyébként szintén egy drog-alkohol rehabilitációs intézményről van szó.

BB: Igen, A csoport talán kicsit annak az előtanulmánya is volt. Tehát én azon kezdtem el agyalni, hogyan lehet elmesélni kis történeteket, amik átívelnek a csoportalkalmakon. Eldöntöttük, hogy kb. egy évet fedünk le, csináltam egy táblázatot, hogy az ülések hogyan következnek egymás után, persze aztán az improvizációk sok mindent felülírtak. Először két héttel a bemutató előtt kaptak a színészek tizenpár oldalt, és utána folyamatosan jöttek egymás után az újabb és újabb szövegek. Végül a főpróbahét szerda reggelén kapták meg azt az anyagot, amiről azt mondtuk, hogy körülbelül ezt kéne eljátszani szombat este.

Jelenet A csoport című előadásból. Fotók: Szkárossy Zsuzsa. A képek forrása: 6szín Teátrum

R: Konkrétumok szintjén sok minden nem jelenik meg az előadás mögötti tudásanyagból, de az átjön, hogy tudjátok, miről beszéltek.

BB: Talán ez volt a legfontosabb, a hitelességet kerestük, és annak örültem a bemutató után legjobban, hogy az érintettek és a szakemberek azt mondták, hiteles. Volt olyan függő csoportot vezető szakember, aki azt mondta, hogy ezeket a karaktereket már mind látta a való életben. Akkor a dolog elérte a célját. Olyan bajban lévő karaktereket szerettünk volna színpadra rakni, akik legtöbbször valamiféle önhazugságban élnek, de látványosan küzdenek azért, hogy ki tudják mondani a problémáikat. Nagyon kemény lecsúszástörténeteket hallgattunk végig, és nem mindegyiknek happy end a vége, ez érzelmileg megterhelő volt.

R: Hogy lehetett ebből kijönni?

BB: Leginkább humorral, meg hát idővel. A premier után egy hétig még ezzel álmodtam. Két hónapja nem volt előadás, és bárkivel összetalálkozom a csapatból, még most is ezen pörög. Színházfüggők is vagyunk, persze, erről is nehéz lejönni.

R: A próbafolyamat alatt jártatok is csoportba, gyűlésre?

BB: Igen, én egyszer voltam. Jó lett volna többször, és megkerestünk anonim csoportokat, hogy mehessenek a színészek, de ez elől inkább elzárkóztak, egy külsős megváltoztatja a csoportdinamikát, úgyhogy végül nem igazán mentünk gyűlésekre. A Magadért Alapítvány által működtetett függő csoportban – ami az előadás egyik példájául szolgált – Zsótér Sándornak megengedték, hogy megnézze belülről, hogy működik. Egy-két színész is elment, de kevesen, pedig akinek van valós problémája, az bátran mehet. Erre biztatom az olvasókat, nézőket is! A magyarországi AA és NA honlapjain meg lehet találni, hogy mikor milyen gyűlések vannak.

R: Van még ebben a témában potenciál számodra, íróként is megmozgat?

BB: Bőven. Szeretnék még ezzel foglalkozni, és könnyebb így, hogy van már tudásom róla. Az az érdekes, hogy attól még, hogy valaki függő beteg, nagyszerűen lehet funkcionálni a társadalomban. Sokszor a legközelebbi hozzátartozók előtt is hosszan tudja titkolni az ember. Ha lemész egy csoportba, ott egyrészt teljesen hétköznapi, normális emberekkel találkozol, másrészt elképesztően sokszínű karakterek gyűlnek össze, akikben a problémájukon kívül az égvilágon semmi közös nincs.

R: Úgy tűnik, hogy beleszeretettetek ebbe a munkába.

BB: Nekem valóban nagyon fontos volt, üggyé vált ez az előadás. A nézőt nem kell, hogy érdekelje, milyen volt az alkotóknak, de azért azt elmondom, hogy ritkán ilyen intenzív, érzelmes, érzékeny és tömény egy próbafolyamat. Ritka, hogy megcsinálsz egy előadást, és utána tényleg elkezdesz másképp nézni az emberekre meg a világra, és nekem A csoport ezt az élményt adta. Bízom benne, hogy a nézőtérről is jönnek így ki emberek.

Ez a munka arra is rádöbbentett, hogy milyen káros volt az, ami az SzFE-n történt velünk. Dramaturgként még egész jól megúsztam, de egy színésznek öt évig nulla szabadideje van, a nagy mesterek mindig adtak annyi feladatot, hogy hajnali négyig kelljen próbálni, hogy utána tízkor meg lehessen mutatni. Volt olyan tanár, aki a gólyáktól megkérdezte, van-e párkapcsolatuk – mert ha van, azt inkább most felejtsék el, nem lesz rá idejük és energiájuk. Nem túl egészséges hozzáállás.

R: Ezek az élmények is előjöttek?

BB: Abszolút, és fontos ezt tudatosítani. Például én idén ősszel nem veszek részt új próbafolyamatban. Nyolc éve diplomáztam, azóta folyamatosan dolgozom, most jött el az ideje, hogy lassítsak egy kicsit. Az előadás hozzájárult, hogy tudjak úgy gondolkodni, hogy nem kell mindenáron megállás nélkül színházat csinálni – pláne, ha megnézed a szakma jelenlegi állapotát. A művészek frusztráltak, fáradtak, nem beszélnek egymással, sokak egzisztenciája teljesen kilátástalan. Persze, ez igaz az egész magyar társadalomra is. Teljesen bezáródtunk, inkább elvágjuk magunkat a másiktól, a külvilágtól, és mindenki fő a saját levében. És nemcsak az alkoholizmus nemzeti probléma, traumatizált függő személyiségekkel és szenvedélybetegekkel van tele az ország. Ezt muszáj lesz valahogy kezelni, különben egyszer robbanni fog. Ilyenkor persze a színház menedékként is működik, ahol jó együtt alkotni és játszani. Nagyon jó volt ez a projekt, és előzőleg Keresztes Tamással a Kizárólag az utókor számára is csodálatos folyamat volt szintén a 6SZÍNben. Itt most igazán jó körülmények között és szabadon lehetett dolgozni.