A május utolsó hetében a pécsi Uránvárosban felbukkanó konnektorfejű ember kétségtelenül a legbizarrabb fesztiválarc az idei palettán. OROSZLÁN ANIKÓ ÍRÁSA. Tovább a cikkhez
A Harlekin Bábszínház Túl a Maszat-hegyen című bemutatója arra bizonyíték, hogy a Varró Dániel gyerekkönyvéből írt Presser-musical 17 évvel az ősbemutatója után is nagyszerűen működik. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
Már-már hagyománynak nevezhetjük, hogy Varró Dániel karácsonyra megörvendezteti gyerek- és felnőttközönségét egy mesekönyvvel. Idén a sokat vitatott E.T.A. Hoffmann-mesét, a Diótörőt (való-e gyerekek kezébe vagy sem, szólt a vita) ragadta meg, és készített belőle mai füleknek kedves átiratot. SZARKA JUDIT RECENZIÓJA. Tovább a cikkhez
Ki az a kortárs magyar költészetben, aki gátlástalanul vált hexameterről felező nyolcasra, akinek a strófáiban felismerjük a Vackor, a János vitéz és a Toldi rímeit, meg Romhányi makámáit? Aki szemrebbenés nélkül kölcsönvesz egy-egy sort valamely klasszikustól, kifacsarja, és némi napi szleng betoldásával mesévé gyúrja? Természetesen Varró Dániel. TAMÁS ZSUZSA RECENZIÓJA. Tovább a cikkhez
Fekete-fehér kockás a padló, fekete-fehér kockás a jelmez; a székesfehérvári Vörösmarty Színház Chicago című előadásában sakktábla a világ, sakkfigura rajta mindenki. Értjük. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
„…és eltűnődött rajta, hogy letészi / a lantot, mely mint köztudott, nehéz, / de legkivált övé nehéz, a könnyű, / mit minden jött-ment medvebocs lenéz”. RADNÓTI SÁNDOR KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
Csak kapkodom a fejemet: biztos, hogy az Operettszínház új bemutatóján járok? A színpadon xanax-koktél és motoros üldözés, harsány színek és szókimondó szövegek, féltékenységi dráma és női praktikák minden mennyiségben. Ja meg színház is, elég nagy dózisban. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
Szikszai Rémusz rendezéseinek központi témája az egyén és a hatalom egyenlőtlen viszonya. A rendszer elleni fellépés, egyáltalán: bármiféle ellentmondás lehetetlenségéből fakadó tragédia. PAPP TÍMEA ÍRÁSA. Tovább a cikkhez
A rendező nem látszik számolni avval, hogy A kripli milyen vékony jégen jár. Ha nem lennének ritmusérzékeny színészei, beszakadna az egész. STUBER ANDREA KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
Az alábbi interjú hosszú, és hosszú ideig készült. Kezdetben Gothár Péter kitüntetése, a Nemzet Művésze cím és életjáradék volt az apropó - és mire vége lett, már a független színházak kivéreztetéséről is kérdeznünk kellett. Meg arról, hogy miért nem csinál filmet. MARTON ÉVA INTERJÚJA. Tovább a cikkhez
A gyerekhang arról beszél, ami előtte van a világbéli otthonosságot megteremteni igyekvő történetnek, elhelyezésnek, hierarchiának. A nemértés eredendő idegenségében, amely egyáltalán lehetővé teszi az érdemi kérdezést, és feltárja a legutolsó gyermeki „miért” mögötti, végső tanácstalanságot. VÁRI GYÖRGY KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
A darabban ez a mondat szó szerint elhangzik, csak épp nem kérdő módban. Ekkor már majdnem az előadás végén járunk, s már régóta azon törjük a fejünket, hogy tényleg az eredeti librettó a bugyutább? IBOS ÉVA KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
Ha színre lép, megtelik élettel az Átrium színpada. Alkoholista tiszteletest játszik nagy önfegyelemmel. Tévelygő lelkek védőangyalaként maga is áldozattá lesz a groteszkre hangolt tragikomédiában. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
Borgőzös szombat este lomtalanítás Stratford-upon-Avon városában. Jön a társulat, eljátszik egy társulatot: hajléktalanok kapkodnak a kidobott tárgyakért. Jön a rendező, kiabálja: „ez a miénk!”, jön rá válasz is: „ez mindenkié”. Részegek meddő vitája a textus fragmentumai fölött. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA. Tovább a cikkhez
Van minden: kivetített monitor, motoros száguldás színes mozgóképeken a színház környéki utcákon, majd élőben a színpadon, akrobatikus egyensúlyozás Júlia erkélye alatt, keresztül-kasul bejátszott nézőtér és romba döntött Vígszínház a kripta-jelenetben. Csak dráma nincs. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
