Fesztivál Akadémia Budapest 2022
2022.07.29.

Az idei fesztivál utolsó előtti napján, július 23-án a BMC volt az esti hangverseny színhelye. Ez volt a fesztivál egyik „legkamarább” koncertje. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

A felhangzó négy kompozíciót (talán egy játékos terv keretében) egy, két, három, illetve négy hangszeres adta elő – igaz, a kvartettnek részidőben egy énekes is besegített. Egyben pedig a „legkortársibb” is volt az esti koncertek közül, mert csupán ezúttal nem szerepelt a műsoron 20. századinál korábbi darab. Ami viszont szerepelt, azt kivétel nélkül remekműnek nevezhetjük; ez határozta meg az est sajátos ünnepi hangulatát.


Balog József és Kokas Dóra

A program Debussy 1915-ben komponált Csellószonátájával indult, Kokas Dóra és Balog József előadásában. Játékukat a magas lángon lobogó intenzitás és az emelt fokú összhang jellemezte, továbbá a kései Debussy-zene végletes leszűrtségének, aforizmatikus tömörségének világos érvényre juttatása. Balog őserejű és egyben a legparányibb részletekig kontrollált zongorázása nagyszerűen egészítette ki Kokas Dóra zenei egyéniségének mostanra kiteljesedett jellemzőit: a kifejezésnek a szenvedélytől a könnyed játékosságig terjedő rendkívül széles skáláját és az átütő erővel megszólaló, kivételesen gazdag, önmagában is hallatlanul expresszív csellóhangot. Igazi varázslat volt ez a tizenegy perc.

A Debussy-szonáta befejezésének könnyed szárnyalása a halálos beteg komponista személyes diadala volt az őt hatalmába kerítő letargia és bénultság fölött. A műsor hátralévő három darabja azután kimondottan tragikus fogantatású volt, egy-egy rövid scherzo-, sőt burleszkszerű tétel groteszk kontrasztjával. Az első félidő második darabjaként Schoenberg 2., fisz-mollként is ismert vonósnégyesét hallhattuk a Kelemen KvartettKelemen Barnabás és Jonian Ilias Kadesha (hegedű), Kokas Katalin (brácsa) és Vashti Mimosa Hunter (cselló) – előadásában; hozzájuk a mű második felében Horti Lilla (szoprán) csatlakozott.

Izgalmas élmény volt egymásután meghallgatni a mindössze hét év különbséggel keletkezett két darabot – az 53 éves, „kései” Debussy és a 34 éves, „fiatal” (a következetes atonalitás küszöbét éppen most átlépő – és hol van még a szerializmus!) Schoenberg művét. Persze a 2. vonósnégyest sem az életművön belül elfoglalt helye, hanem belső értékei miatt tűzik műsorra. A mostani előadás pedig igen meggyőzően bizonyította, hogy kiemelkedő és megrázó erejű alkotásról van szó. Az újabb Kelemen-vonósnégyes rendkívül kidolgozott, tökéletesen kontrollált és drámai töltetű játékát már a Bartók-vonósnégyesek kapcsán megismerhettük; ami ezúttal újdonságként feltűnt, az a két hegedűs egyenrangúsága, azonos zenei súlya volt, ami vonósnégyesek esetében meglehetősen szokatlan. Kadesha nem az „egyenlők között a második”, hanem „a két egyenlő egyike” volt; s hogy ez nagyon is szándékolt lehetett, azt a kvartett ülésrendje is valószínűsíti, a két szélen, egymással szemben játszó és így egymás tekintetét, arcjátékát is látó hegedűssel. Az egész mű egyetlen hatalmas fokozásként hatott, a nyitótétel után a scherzo funkciójú gyors tétel elsöprő impulzusával és groteszk hatást keltő triviális dallamidézetével; a „Litánia” tételben Stefan George mélységesen depresszív versét deklamáló szopránénekes csatlakozásával, majd a zárótétel, az „Elragadtatás” kozmikussá táguló perspektívájával.


Horti Lilla (középen) és a Kelemen Kvartett (A képek forrása: Fesztivál Akadémia Budapest)

Horti Lilla előadói teljesítménye a nagyszerű hangszeresek mellett is meghatározó tényezője volt annak, hogy az utolsó tétel katartikus magasságokba emelkedett. Horti gyönyörű, fényes hangja, hangképzése önmagában talán kissé „operásnak” hat, és helyenként a vibrato is kissé túlzottnak, mechanikusnak tetszett. Más erényei azonban ezt a benyomást messzemenően ellensúlyozták: Horti Lilla intonációja megingathatatlan, szövegmondása példás, de legfőképpen a frázisok, mondatok, dallamívek egyben tartása, széles íve az, ami képes a vers és a zene szerkezetét, egész súlyát megtartani, a hallgató számára közvetlenül érzékelhetővé tenni.

Kurtág György Márta liturgiája című rövid kompozíciója, amelyet a számára készült szerzői cimbalomátiratban Lukács Miklós adott elő megrázó egyszerűséggel, címe szerint gyászzene lenne, de magam inkább vigaszzeneként hallgattam. Mindenesetre a mindössze nem egészen két és fél perces darab, amelyet a játékos a hangszert mindvégig verők nélkül, ujjal pengetve szólaltat meg, korántsem siratóénekként, hanem inkább visszaemlékezésként és ideális képként hat, amely a maga gyönyörű eufóniájával mintegy a szférák zenéjeként emeli az égi körökbe a halhatatlan szerelmet. 

Zárószámként, Sosztakovics 2. (e-moll) zongoratriója (op. 26 no. 2)  következett, amelyben szerzője egy közeli barátjának állított emléket. A darabot Alissa Margulis (hegedű), Marc Coppey (cselló) és Balog József adta elő, értően és dramaturgiailag kidolgozottan, szépen megformált karakterekkel. Magával ragadó volt a scherzo, megrendítő a harmadik, gyászinduló jellegű tétel bevezető lassú akkordsora, és diabolikus a zárótételben a zsidó dallamtöredékből formált csontzene. Ebben a műben azonban nem valósult meg tökéletesen az előadóknak a fesztivál során szinte mindvégig megfigyelhető minőségi egyensúlya: Alissa Margulis kiváló és a kifejezés széles skáláját birtokló hegedűs, de hangja valamivel fémesebb-érdesebb, mint a fesztivál legtöbb hegedűs közreműködőjéé, és játéka helyenként kissé mereven hatott. Marc Coppey hangja, hajlékonysága a fesztivál erős mezőnyében is dicséretes; ám egyikük sem érte el a kifejezésnek azt a magával ragadó kisugárzását, amellyel Balog József rendelkezik, s amelynek révén a trió előadásának irányítása mindvégig az ő kezében maradt.

Helyszín: Budapest Music Center; időpont: 2022. július 23.

Szerző: Malina János