Andreas Fogarasi: SKIN CALENDAR: A város bőre / Budapest Galéria
2022.05.09.

Az emlékezetben élő és holt terek mind arra a konfliktusra mutatnak rá, amely minden várost érint: a változás igényére, és az emlékezet elvesztésének egyidejűségére. MARTINCSÁK KATA KRITIKÁJA.

A probléma, amely jelen van Párizsban, Bécsben, de még Santiago de Compostelában is, sokszor egyszerűbben magyarázható el a képzőművészet eszközeivel, mint egy archívummal. Andreas Fogarasi kiválasztott városai bár egész más összetevőkből épülnek fel, mint Italo Calvinoéi, de egy biztos: az olasz íróhoz hasonlóan Fogarasi akkor is, amikor sok várost sorakoztat a néző elé, mindvégig egyetlen helyről, Budapestről beszél.

A Budapest Galéria új kiállításával Andreas Fogarasi továbbgondolja a 17. Velencei Építészeti Biennálé magyar pavilonjában bemutatott Othernity: Modern örökségünk újrakondicionálása című projektjét. Miközben felhasználja a BTM-Kiscelli Múzeum Építészeti Gyűjteménye Virtuális leletmentés című online archívumát, új megközelítésben láttatja a város történetét, absztrakt geometrikus formanyelvvel megközelítve az épített teret. 

A művész analitikus kapcsolata az építészettel nem csak abból fakad, hogy tanulmányozza az egykori szocialista és a későmodernizmushoz kapcsolódó épületeket. A várost nem pusztán fizikai testként vizsgálja, a városlakók társadalmi és közösségi szerepének a változásait is megfigyeli. 7 Cities (2010) című munkájában olyan városelnevezésekkel találkozunk, amelyek az adott kor igényeihez igazítva törekszenek a város szerepeinek újragondolására. 

Így nyerhetnek teret a város testében végzett beavatkozások is a hetvenes években, kitekintve az olyan épületekre is, mint a Magyar Kereskedelmi Kamara székháza, vagy az Országos Villamos Teherelosztó Központ, amelyeket ma már egészen más szemmel vizsgálunk, mint építésükkor.

Kelet-Nyugat ellentéte végigkíséri a tárlat egészét, és ez nem is lehet másként, hiszen Budapest keresztmetszete kerül a művész érdeklődésének homlokterébe. Ahogy Esterházy Péter írja: „a város nem beszél múltjáról, magába zárja, mint tenyérvonalait a kéz.” 

Fogarasi ezzel szemben Envelop (2019) című sorozatában kinyitja a néző előtt a hatvanas években készült metszetek segítségével a későszocialista építészetet előnyben részesítő város képét, azzal az egyszerű gesztussal, hogy egy félig nyíló, féig csukódó keretbe helyezi őket. A néző számára egyértelmű, hogy bár a borítékok részben kitakarják a látványt, a keretek valójában felkeltik a figyelmet, és új megvilágításba helyezik az eredetileg a Képcsarnok Vállalat által forgalmazott metszeteket.

Az építészeti emlékek persze a tájékozódási pontokként szolgáló modernista épületeket vizsgálva is érdekesek. Andreas Fogarasi környezetükből kiszakítva, helyezi fel egy fehér lapra az egykor legfontosabb épületeket a régi térképekből kimetszett kollázssorozatában: Paris Architecture, 2001; Budapest Sights, 2012; Berlin Sights, East/West, 2021. A kiválasztott építmények Kevin Lynch fogalmával élve valódi landmark building-ek, segítségükkel könnyen beazonosíthatóvá teszik a közvetlen környezetüket, a várost és annak hálózatrendszerét, annak ellenére is, hogy hátterük ezúttal csak egy üres fehér lap. 


Fotók: Juhász G. Tamás / BTM - Budapest Galéria

Az egykor tájékozódási pontokként szolgáló modern épületek a mai térképeken már nem szerepelnek, bár továbbra is fontos elemei a posztmodern városképnek. A Kilenc épület lecsupaszítva / Nine Buildings, Stripped (2022) a művész legfrissebb sorozata, itt már nem pusztán idő-, hanem egy egészen új tér-assemblage-zsal is találkozunk, absztrakt geometrikus táblaképek variációjában. A kerámia, fapadló, csempe, a mind különböző funkciókat betöltő épületek burkolatai, padlózatai a metamorfózis során épületportrékká válnak. Az egymástól távol eső helyszínek és korszakhoz kapcsolódó épületrészek a művész személyes múltját is érintik, legyen az egy prágai hotel, egy bécsi lakóház, éjszakai klubhelyiség vagy egy magyar nyaraló. 

A pántokkal keresztezett és egyben tartott objektek paradox helyzeteket teremtenek – a különböző helyszínekről kiragadott épületrészek egy különös fiktív valóságban találkoznak és alkotnak új tereket. Fogarasi számára fontos térbeliségük mellett taktilis jellegük is: így helyezi térbe az egyes időszeleteket, kordokumentumként kezelve az építkezéshez használatos anyagokat: csempét, parkettát, vagy épp az üveget. Az épületportrék időmetszetek is egyben, egyaránt beszélnek művészeti és építészeti modernizmusról, politikáról és kultúrtörténetről. 

A kiállítás egészéről az az érzése támad a nézőnek, hogy egy olyan különleges térbe érkezett, ahol a múlt nyoma válik leginkább érdekessé, és csak ezen keresztül vizsgálva a város teste. Bár az épületek és Budapest környezete folytonosan változik, nyilvánvalóvá válik a tény: ebben a városban az összes idősík egyszerre fér meg egymás mellett. A kiállítás végére a látogató megbizonyosodhat róla, hogy még ha jól is ismeri ezt a várost, nem lesz soha olyan, mint a saját tenyere: a város múltjának egészét még egy képzőművész sem tárhatja fel teljességgel.

A kiállítás megtekinthető 2022. május 22-ig.