Visszhang / Tandem Színház
2021.05.17.

Találós kérdés: melyik az a társadalmi jelenség, ami egyszerre publikus, hagyományos, közösségépítő és a négy fal közé zárt szégyellnivaló tabu? OROSZLÁN ANIKÓ KRITIKÁJA.

Aki ismeri a pécsi Tandem Színház nem túl régi, ám annál figyelemreméltóbb munkásságát, nem fog meglepődni azon, hogy Fábián Gábor és Bacskó Tünde kétszemélyes társulata megint fontos társadalmi kérdéshez nyúlt: az alkoholizmushoz. A hajléktalanságot tematizáló projektek után felvetődhet a kérdés, mennyire lehet láthatóvá tenni egy olyan problémát, ami nem mindig szembetűnő és látványos. Hiszen míg a közösségi ivásnak nálunk komoly hagyománya van, az ivást mint problémát a társadalom gyakran magánügyként kezeli vagy elbagatellizálja. Pedig az alkoholizmus a társadalom sokkal nagyobb hányadát és változatosabb rétegeit érinti, mint például a fedélnélküliség.
 
A Tandem is megszenvedte a november óta tartó színházbezárásokat, úgyhogy a Visszhang című előadást — ami az alkoholizmus egyik kevésbé látványos, ám annál szomorúbb verziójával foglalkozik — egyelőre az online térre kalibrálták. A honlapjukon található információk szerint viszont fontos céljuk, hogy az esemény személyes jelenléttel, azzal egybekötött szakszerű drámafoglalkozással is megvalósulhasson a jövőben, ezért közösségi adománygyűjtést indítottak. 
 
A Visszhang online verziójának felvezetője film és színház egyben — ez a fura hibrid képződmény nem annyira meglepő az elmúlt hónapok színházi lehetőségeinek fényében —, amit már így is minden alkalommal kísér valamilyen megbeszélés vagy drámafoglalkozás. Ebben az alkotók segítségére volt a keretjátékot moderáló Bognár Csaba, illetve a pécsi INDIT Közalapítvány szakmai vezetője, Dr. Szemelyácz János, aki az eddigiekben a levezető beszélgetéseket irányította. Ebben az írásban a feldolgozást bevezető eseménysorra előadásként hivatkozom, mert bár előre elkészített felvételről van szó, sok szempontból mégis színházi produktumnak tekinthető.
 
„Zsolti vagyok, állítólag rossz családban felnőtt gyerek, állítólag alkoholista meg még drogos is”, indul Fábián Gábor monológja a film elején. A picit több mint harminc perces előadásban az ő történetét ismerjük meg, ahogy az „állítólagtól” eljut bizonyos belátásokig és felismerésekig, miközben végigkísérik őt élete nőalakjai: a felesége, Fruzsi, az anyja és a kislánya, Bori (a női szerepeket mind Bacskó Tünde játssza). Zsolti helyzete és életeseményei tipikusnak mondhatók; átlagos család, dolgos és önfeláldozó feleség, gyerek, esténként viták az asszonnyal, majd pedig pár sör otthon és/vagy kocsma. 
 
Bacskó Tünde
Bacskó Tünde
Bár van néhány utcai jelenet, a helyszín egy panellakás, amitől az embernek még inkább az az érzése támad, hogy ez egy zárt problémakör, és hogy most mások magánéletében vájkál. Egy ilyen kukkolós helyzettől általában talán zavarba jönnénk, de a szűk tér itt inkább a helyzet átlagosságára hívja fel a figyelmet. Vagyis Zsolti nem is annyira problémás, nem őrjöng, nem kiabál, nem ver meg senkit, még csak nem is spicces soha. Ebben az alaphelyzetben már eleve ott az egyik lényeg (amire a feldolgozásban tán hangsúlyosan is érdemes kitérni): az alkoholizmust sok esetben nem vesszük észre, vagy egyszerűen rossz közérzetnek tartjuk. A projekt legtalálóbb húzása, hogy az átlagember életével foglalkozik, nem szélsőséges, végsőkig elfajult helyzetekkel.
 
Fábián Gábor szövegkönyve hol nyers, hol költői. Részleteket használ fel Tisza Kata A legjobb hely a városban te vagy – Terápiás versek című kötetéből is. A hétköznapi vallomásos szövegrészek és a versek olykor zavaró kontrasztot alkotnak, ám érdekes módon nem a líra szokatlan és hiteltelen a témához, hanem az, ahogy Zsolti közönyös hangon az emlékeiről beszél. Nehéz eldönteni, hogy a szöveg-e az, ami nem talál utat a nézőhöz a filmes médiumon keresztül, vagy a színészi játék nem boldogul a prózaira, realisztikusra írt sorokkal. Bármennyire is valósak a helyzetek és hétköznapi a közeg, a nyers közlésmóddal a tartalom, az elsődleges jelentés ugyan átjön, a dikció mégis mesterkéltnek tűnik, az érzelmek távol maradnak, amin az életepizódokból építkező, jeleneteket váltogató dramaturgia sem segít, mert egyik helyzetből hirtelen ugrunk át a másikba.
 
A képek forrása: Tandem Színház
A képek forrása: Tandem Színház
Érdekes látni, Fábián Gábor és Bacskó Tünde játéka mennyire elüt egymástól. Bacskó egyrészt több szerepet is visz, mindegyikben őszinte, érzelemdús és erős, Fábiánnál viszont az egyszerűség némileg mesterkéltté, távolságtartóvá és modorossá válik. Hiába a hosszan kitartott tekintetek, a mimika és a homlokráncolás, Zsolti történetébe igaziból nem tudunk bevonódni. Ez azért is probléma, mert az előadás voltaképpen szinte kizárólag róla szól. Sok mindent megtudunk a szüleihez való viszonyáról, a magánéleti, önértékelési, szexuális problémáiról, az önmagával szembeni kétségeiről, a menekülési kényszeréről. Ezek fontos és jól megszövegezett, pszichológiailag hiteles jelenetek, de az alakításon semmilyen valós indulat nem üt át.  Zsolti egyébként sosem részeg, csak iszik, amitől kiégett és depressziós, ezt gyakorta hangoztatja is. A feleség szenvedése és sorai viszont — „semmivé váltam / máról holnapra”; „akármit akárhogyan megtettem odaadtam volna / de nem tudtam kettőnk lenni egymagam” —, amik a láthatatlanná válásról, az önfeladásról, a támogatóként való kiégésről szólnak (de még a hétköznapi vitákban való részvétele is), sokkal inkább megérintik a nézőt, és ez nem csak azért van, mert neki sokkal több lírai szövegrész jut. 
 
A Visszhang kétségtelenül fontos témát igyekszik feldolgozni, ám főleg Zsolti hosszú férfimonológjai dominálnak, és az egyéb nézőpontok mellett reflektálatlanul megyünk el. Hiányzik a külvilági kontextus, a környezet reakcióinak részletezése, a következmények elemzése; ez a bő fél óra befelé fordulás a problémába pszichológiailag és a játék szempontjából egyaránt. Viszont a befejezés szinte optimista és biztató, majdnem lírai, talán azért, hogy felvillantsa a lehetséges kiutakat is. De tényleg az lenne a kulcs, hogy egyszer csak hirtelen képesek vagyunk kinevetni magunkat, és megértjük a bennünk visszhangzó gyermek szomorúságát?  
 
Bármennyire precíz is Herczeg Adrienn (debütáló) rendezése és Rumann Gábor operatőri munkája, az igazi mégis az lesz, amikor például a sikerrel záruló közösségi finanszírozási akciót követően az előadás élőben valósulhat meg. Akkor a színpadra való átdolgozás és a valós közönséggel való együttgondolkodás kibonthatja majd például Fruzsi, a feleség nézőpontját és a probléma egyéb, tágabb aspektusait, és mindez mindannyiunk számára fontos felismerésekkel és tanulságokkal szolgálhat.