Bartha Dénes-emlékkonferencia / Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság
2008.10.15.

Az emlékkonferencia első napja nem mindennapi hangversennyel zárult. Különlegessé tette már családi vonatkozása is, hiszen Bartha Dénes unokája, Kolonits Klára adott dalestet férje, Dinyés Dániel kíséretével; a koncert tartalma is méltónak bizonyult a tudós szelleméhez. MALINA JÁNOS BESZÁMOLÓJA.

Kolonits Klára
Kolonits Klára
Goethe–Heine estet hallott ugyanis a Régi Zeneakadémia közönsége, amely Heine négy, illetve Goethe három dalának megzenésítéseit mutatta meg egy-egy dalcsokorban. Azt hiszem, ez a program, amely valóban felidézte az irodalmat, ezen belül a német irodalmat alaposan ismerő és szerető zenetudós szellemét, még a dalirodalom specialistáinak is szolgált meglepetéssel. A zeneszerzők skálája nem szorítkozott ugyanis a standard német dalszerzőkre, hanem olyan csemegéket tartalmazott, mint Clara Schumann, Csajkovszkij vagy éppen Charles Ives. Az amerikai komponista Die Lotosblume-dala például a zseniális Schumann-feldolgozás után is „érvényes”, feltűnő érzékenységgel megformált kompozíciónak hatott, hogy a tulajdonképpen még felfedezésre váró Clara Schumann csodálatos – és különlegesen szépen énekelt – Heine-daláról (Ich stand im dunklen Träumen) ne is beszéljünk. Kolonits Klára, a kezdés enyhe hangi indiszpozícióját hamar legyűrve, példaszerű beleéléssel és érzékenységgel, úgyszólván anyanyelvi szinten szólaltatta meg ezt a roppant sokszínű és nehéz anyagot. Dinyés Dániel pedig rendkívül értő – a zenét és zenei partnerét is jól értő –, és hangszerjáték tekintetében is elmélyült és kontrollált zongorakísérőként mutatkozott be a méltán nagy sikert arató hangversenyen.

Az emlékkonferencia másnap délelőtt a XIX. századdal: Beethoven- és Liszt-témákkal folytatódott a Zenetudományi Intézetben. Matzné Tímár Ágnes Beethoven Nagy Fúgájának kimeríthetetlen problematikáját vizsgálta tovább egy egykori Bartha-kollégium kérdésfeltevései nyomán, és a mű strukturális és hangnemi koncepciójában izgalmas párhuzamokat mutatott ki a Beethovent elmélyülten tanulmányozó Liszt Ferenc h-moll szonátájával. Hamburger Klára előadása Liszt és Victor Hugo személyes viszonyáról, a költőnek a zeneszerző műveltségére gyakorolt hatásáról, illetve Liszt Hugo inspirációjára komponált műveiről számolt be, árnyalt és élvezetes képet festve e két rendkívüli, szuverén jellem művészi és emberi kapcsolattörténetéről. Az előadást Liszt két ritkán hallható, csodálatos Hugo-dalának elemzése és bemutatása is gazdagította. A fiatal Bozó Péter briliáns módon felépített és illusztrált előadásában azt a tézist állította fel, hogy Liszt egy egészében kevésbé sikeresnek mondható Schiller-dalciklusa, mely svájci reminiszcenciákat (elsősorban stilizált havasikürt-motívumokat) tartalmaz, Beethoven közvetlen hatását tükrözi, és voltaképp Liszt "Pastorale-szimfóniájaként" fogható fel. (A merész következtetéssel nem mindenki tudott egyetérteni, ezt az előadást követte talán a leginkább érdemi vita.)

Somfai László
Somfai László

A délelőtti szünet után következő négy előadás a zenei analízis tárgykörében mozgott. Fazekas Gergely a Goldberg-variációknak mint a zenetörténet egyik formailag legkomplexebb kompozíciójának alapul szolgáló formai ősgondolat, a felszínen témaként megjelenő harminckét ütemes séma, és az egyedi alakot öltő változatok bonyolult összefüggésrendszerét vizsgálta. Kusz Veronika előadása a Dohnányi-elemzés meglehetősen kevéssé művelt területére kalauzolt, és Dohnányi sok tekintetben beethoveni példákat követő variációs stratégiáit vizsgálta, felidézve Dohnányi sokatmondó bon mot-ját: „A Gyermekdal-variációk egyes variációi már a téma kiválasztása előtt készen voltak”. Ezután Kovács Ilona elemezte ugyancsak Dohnányinak egy variációs és triós formát ötvöző vonósnégyes-tételét. Végül Péteri Lóránt vázolt fel egy hatalmas irodalmi és zenei, továbbá némi kombinatorikai háttérrel koncipiált, rendkívül újszerű elképzelést Mahler 2. szimfóniája III. tételének egy lehetséges formai leírásáról „Isteni kockavetések” címmel. Az E. T. A. Hoffmann regényeivel, illetve Nietzsche Zarathustrájával kapcsolatban felvetett párhuzamok nemcsak a Péteri-féle kétrészes, permutációs formaleírás ihletői voltak, hanem a megszokottól eltérő dramaturgiai interpretációéi is. Rokonszenves vonása volt a kitűnő előadásnak, hogy nem lépett fel elemzése kizárólagos érvényességének igényével, hanem hangsúlyozta több formaterv egyidejű érvényességének lehetőségét.

Délután következett a XVIII. századi zenetörténet témaköre, kivétel nélkül rendkívül magas színvonalú előadásokkal; a konferencia szerkesztői jól vizsgáztak alkalmazott formatanból és dramaturgiából. Az ülést Somfai László nyitotta meg egy olyan előadással, amely Bartha kései zenetudományi munkásságának központi kérdéskörét, a dalformának, illetve a négysoros népdalformának a bécsi klasszikában megjelenő formaképző szerepét vizsgálta. Egyenként kitérve az ezzel a témával foglalkozó Bartha-publikációkra, Somfai László a rá jellemző alapossággal és tapintatos objektivitással válaszolt arra a keveset emlegetett kérdésre, hogy milyen módszertani, szemléletbeli problémák járultak hozzá Bartha elképzeléseinek viszonylag hűvös fogadtatásához. Kárpáti János, mindenfajta tévhitek szigorú és éleselméjű döntögetője, Haydn 96-os („Miracle”) szimfóniájának lassú tételét elemezte, kimutatva, hogy az állítólagos „háromtagú dalforma” valójában sem nem háromtagú, sem nem dalforma. Ám miután emlékeztette hallgatóságát arra is, hogy a „Csoda” melléknév tévedésből ragadt erre a szimfóniára, a szimfóniát igen élvezetesen tovább elemezte formai, harmóniai és hangszerelési szempontból, s így végeredményben – más szempontból – igazolta a zenei „csoda” meglétét. Mikusi Balázs a rá jellemző eredeti problémafelvetéssel és témaválasztással azt vizsgálta, hogy vajon a Mozart G-dúr hegedűversenyének rondó-fináléjában snittszerűen, új tempóban megjelenő táncdallam-idézet analógiájára valószínűsíthető-e az, hogy a szerző rondótételeinek minden ilyen éles karakterbeli váltása valamilyen, általunk esetleg nem azonosított vagy azonosítható, ám korabeli közönsége által azonnal felismert, sőt talán elvárt idézetet takar-e. A fél tucat művet megvizsgáló előadás végkövetkeztetése: minden bizonnyal.

Farkas Zoltán
Farkas Zoltán
A következő két előadás témája közeli rokonságban állt egymással. Mindkettő a győri székesegyház hallatlanul értékes kottatárának kontrafaktumaival, tehát világi szerzemények (általában operarészletek) latin szöveggel ellátott, egyházzenei célra használt változataival foglalkozott. Farkas Zoltán előadásában 18. századi zenénk talán legnagyobb, és kivételesen magyar születésű zeneszerzője, Istvánffy Benedek állt: a kézírásában fennmaradt, Nicolò Conforto nápolyi zeneszerző operáiból származó kontrafaktumok kapcsán felmerülő izgalmas kérdésekre keresett választ, amelyek közé tartozott Istvánffy szerzőségének problémája, a korabeli kontrafaktum-gyakorlat részletei, illetve a Nápoly, Ausztria, Kismarton és Bécs között fennálló, meglepően aktív és sokszínű zenei kapcsolatok alakulása. Halász Péter ezzel szemben a teljes győri kontrafaktum-anyagot, továbbá a mintegy kétszáz ottani anonim kompozíciót vizsgálta, egyrészt külföldi gyűjteményekben való fellelhetőségük, tehát elterjedési területük szempontjából, másrészt beszámolva arról a jelentős eredményéről, hogy az anonim darabok mintegy harmadának szerzőjét a korszerű történeti bibliográfiai adattárak felhasználásával azonosítani tudta.

A zenetörténet antológiája
A zenetörténet antológiája

A konferencia utolsó hivatalos előadását Vikárius László tartotta Bartha Dénes 1948-ban megjelent A zenetörténet antológiája című kiadványáról. A Bachig terjedő zene történetét illusztráló példatár nemcsak hézagpótló volt a maga idején, de nemzetközileg is az első ilyen vállalkozások közé tartozott. Vikárius többféle összehasonlításban is meghatározta az antológia és a hozzá tartozó, úgyszólván kis zenetörténetként olvasható bőséges jegyzetanyag jelentőségét, úgy találva, hogy Szabolcsi Bence szellemtörténeti megközelítésével szemben (A zene története, 1940) a konkrét zenei anyagra koncentráló Bartha-kötet időtállónak bizonyult, és az újabb, meghatározó zenetörténeti kézikönyvek módszertanát előlegezi meg. A tematikailag rendkívül gazdag és inspiráló konferencia Tallián Tibor szubjektív hangú, Bartha professzor alakját a hallgatóság előtt még egyszer felvillantó zárszavával ért véget.

Utóhangként még egy könyvbemutató következett: a Gádor Ágnes és Szirányi Gábor által szerkesztett, és a Zeneművészeti Egyetem kiadásában megjelent Bartha Dénes Emlékkönyv bemutatója, amely Bartha zeneakadémiai tanári munkásságának dokumentumai és Wilheim András rövid életmű-értékelő tanulmánya és bibliográfiája mellett a zenekritikus Bartha munkásságának hézagpótló mementójaként a II. világháború idején a Pester Lloyd számára írt zenekritikák bőséges válogatását tartalmazza Breuer János válogatásában és túlnyomórészt Gádor Ágnes mintaszerű és élvezetes fordításában.

Kapcsolódó cikkünk:
Malina János: Egy nagy tudós hagyatéka (I.) / Bartha Dénes-emlékkonferencia

Szerző: Malina János
Esemény:  A Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság VI. tudományos konferenciája a 100 éve született Bartha Dénes emlékére,  Időpont:  Október 3-4.
Megítélt támogatás: 1 000 000 Ft
Támogató: Zenei Kollégium
A konferencia megrendezésére (2008)
Címkék: Bartha Dénes