A fecsegő potyautas 90.
2020.04.24.

Egy székesfehérvári labdarúgóról szeretnék mesélni, akinek azóta is az élete a foci, és aki úgy negyedszázada a szegedi sportcsarnokban csúnyán fölrúgta szerénységemet. Nagyon fájt. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Egye meg a fene, csak megtörtem. Derekam dőlésszöge. Lelkem tisztasága. Önbecsülésem. Találkozás egy fiatalemberrel, na, ja. Különös illetlenség szerkesztőségi belügyeket a nyilvánosság orrára kötni, most mégis megteszem, csak mert szeretném, ha értené az, aki olvas engem, hogy a helyzet tarthatatlanná lett. A budai naplementéket és Thália szerény, visszahúzódó világát oly nagyon kedvelő főszerkesztőm néha már éjszaka is rám telefonált, hogy igenis nyilvánuljak meg a témában. Ott van Mándy, Moldova, újabban Kukorelly Endre írásművészete, egyáltalán, a mai magyar próza súlyos érintettsége, EP-től vagy Spirótól Keresztury Tiboron át Benedek Szabolcsig annyian szóba jöhetnek. Szerkesztők. Színházigazgatók. Kiadóvezetők. Történészek! Csörög éjjel kettőkor a telefon, Mom szól bele, egy kis focit, Ernő. Egy lesgólt legalább, egy… a cserejátékos szomorúságát, egy kis labdaszedő erotikus versét legalább a mi Revizorunk tavacskájába. Évekig tartott a presszió. Idáig bírtam, a karantén kikezdte messze híres türelmemet és engesztelhetetlenségemet. Úgyhogy jó, közre adom itt az egyik legszebb labdarúgó élményemet, pedig volt néhány, még ma is belerúgok a falba álmomban, a múltkor három napig sántítottam, ráadásul el se találtam a labdát. 
 

Egy székesfehérvári labdarúgóról szeretnék mesélni. De nem Baranyiról, aki oly finom teremtés volt, mintha jambusokból és csengő-bongó Bóbita-rímek után mintázták volna a mozgását. Vagy a Nemecsek szelídségű Kántor a Vasas balhátsó traktusából. Hunyadira, a csepeli balettosra biztosan emlékszik még Máté Gábor is. Horváth és Harsányi az élet, a reccsenő Kozma Misi az ember, ugye? 

Nos, én egy székesfehérvári labdarúgóról szeretnék mesélni, akinek azóta is az élete a foci. Úgy értem, a magyar foci, ami egy kicsit más, mint az úgynevezett külföldi foci. Játszottam ellene egy szegedi sportcsarnokban, az álom tehetséges, friss lelkű, sírig hűséges pesti fiúk csapata kontra a helyi újságírók válogatottja. Mi, akkori szegediek elég jó kis társasággal bírtunk, olykor még kivénült első osztályúakkal is partiban voltunk, sokat és rendszeresen játszottunk falutornákon, körmenettel egybekötött búcsú-bajnokságokon, harapós plébániaválogatottak ellen, szeszszagú városi tornákon dúltunk, és minden héten ütköztünk a radnótis tanárokkal a gimnázium udvarán. Azt akarom mondani, eléggé benne voltunk a pikszisben. És hogy eléggé csapatként tettük a dolgunkat. Egyénileg is tisztában voltunk azzal, mi szükséges, és micsoda lehetséges. Tudtuk a helyünket. A feladatunkat. Tudtuk, miben vagyunk hasznára a többieknek. Tudtuk, mi a veszélyes. Tudtuk, mi a fájdalmas. Tudtuk, melyik mozdulatunkkal miféle kellemetlenséget, sérülést, zúzódást vagy törést okozhatunk. Tudtuk, ez olyan játék, hogy vigyázni illik a másikra. Ez egy olyan oroszlánszagú férfietikett volt, a vigyázás, a felesleges szabálytalanság elkerülése. 

Azon a mérkőzésen, úgy negyedszázada a szegedi sportcsarnokban a székesfehérvári labdarúgó csúnyán fölrúgta szerénységemet. Nagyon fájt. Mindazonáltal úgy is ítéltem meg, lent vonagolva, jajgatva és sziszegve, hogy a szabálytalanság merőben felesleges is volt. Semmi értelme nem volt ekkora fájdalmat okozni a másiknak, azaz nekem, ha csak nem az volt az értelme mégis, hogy fájjon neki, tanulja meg, féljen, így nőjön benne respekt, így legyen benne félelem, alázat, óvatosság és miegyéb alárendelődő lelki késztetés. A fájdalom kinyilvánítására pökhendi válasz érkezett, szabadrúgás, csináld. Nem kellett volna szőrcsuha, csak, mondjuk, egy kishalnyi bocs. De nem. Öntelt, félszőrös férfiarc imbolygott fölöttem. 

Ja, vagy úgy. Elgondolkodtam, mint egy Gentile. Hogy ezt a játékostársamat egyáltalán nem érdekli az én fájdalmam. Elvenné tőlem a labdát bármi áron. Személyem nem érdekes. Nem vigyáz rám. Satöbbi. Nos, ilyenkor az ember fölteszi a kérdést, vajon hogyan reagál ez a székesfehérvári játékos, ha neki fáj. Ha reá nem vigyáznak. Ha őt nem óvják. Be kell vallanom, nem hagyott nyugtot ez a lehetőség. És a játék közben egyszerre csak, jóval később, létrejött a konstrukció, ama gyönyörűséges betlehemi csillagállás. Palánk. Labda. Baba. (Kislányoknak, az nem a hajas, hanem a másik játékos, az ellenfél.) És én. Így ebben a sorrendben. Kicsit eltűnődtem. Majd fölhelyzetem a babát a palánkra, melynek következtében több testi hangeffekt keletkezett, toccsanás, buggyanás, reccsenés, bélszél távozása, súrlódás, fogcsikorgatás, egyebek. Már kértem is az alázatos bocsánatot, de a láthatóan rendkívül dühös ember elütötte a feléje lebbenő tenyeret. Hogy ővele ezt! 
Egyébként pedig megvertük a pesti fiúkat.

Hanem aztán évek múlva egy költő barátomnak is elmeséltem. Imre legyintett. Ő az egyetemi bajnokságban játszott sokat a székesfehérvári labdarúgó ellen. Kispálya. Rendre kivitte a labdát, jól láthatóan, fél méterekre is akár, s mert ilyenkor bedobás vagy berúgás következett volna, a többiek leálltak. De nem így a székesfehérvári labdarúgó. Ő mindig tovább vitte, és az álló, elbámuló társai között gólt lőtt. Majd ünnepelte magát. De hát kint volt! Nem volt kint! Kint volt! Nem volt kint! 
Végül megunták, és ráhagyták.
Ő meg boldogan játszott, és mindig csak győzött abban a maga kreálta, gyönyörű másik valóságban.