Klenyán Csaba: Magyar klarinétantológia 5. rész / Budapesti Zenei Hetek
2008.10.02.

Nyolc kortárs magyar szerző művéből állította össze műsorát világklasszis klarinétosunk. Ezzel megkezdődött a Korunk zenéje koncertsorozata. CSONT ANDRÁS KRITIKÁJA.

Majdnem másfél órán át szólózott a klarinéton Klenyán Csaba, szinte kizárólag hajmeresztő technikai követelményeket támasztó mai magyar zenéket játszott – a nyolc műből öt ősbemutató volt. Aki erre vállalkozik, az csakis az őrült nevet kaphatja manapság, magam a megszállott kitételt javasolnám.

Klenyán Csaba
Klenyán Csaba
Ráadásul szent megszállottság ez, olyan ügyszeretet, amely manapság párját ritkítja. Klenyán természetesen tudatában van helyzete csiklandósságának, és a műsorfüzetben közölt, kissé egy furcsa szabadversre emlékeztető szövegében ez áll többek közt: „Nem beletörődni; felrázni! Mint néhány üveges orvosságot. (…) Mindig elfelejtem, hogy az vagyok, aki. De klarinétos, a teremburáját (legfőképp kupolás előadótermekre értendő a honi indulatszó.)”. És ez a fantasztikus fúvós a maga klarinétantológia sorozatával (a mostani volt az ötödik a szériában) pontosan tudja, hogy mit vállal: „Az antológia nem többezres kultúrpalotákat megtöltő megabomba fényorgiás produkció. Inkább pillangó-szárnycsapás. Vagy csak csendes vallomás a zenéről, indirekt módon zenészekről, korokról. tehát ismeretlen zenék. Totál ismeretlen zenészek.” Ráadásul Klenyán missziót is teljesít elhivatottságával, hiszen félelmetes tudásával és alázatával „totál ismeretlen zenészek” egész seregének ad inspirációt, akik teljes bizalommal lehetnek a művész iránt, mert tudják, hogy írjanak bármilyen bonyolultat, Klenyán Csaba addig gyakorol, amíg tökéletesen ura nem lesz a kottának. A saját szavaival: „Magyar zene. Egy édesbús hangú hangszeren prezentálva. Tisztelgés, tisztára mosás, tisztújítás, tiszta röhej – az idei évadban többször, mint tavaly.”

Amolyan profán úrfelmutatásnak sikerült a koncert, és szertartásszerű volt már a színpadi levegője is, Klenyán a Szent Anna templom díszes oltára elé szép vízszintes sorban kitett hat kottaállvány előtt játszott, jobbról indulva, hogy aztán szép komótosan többnyire eljusson a baloldalon elhelyezett hetedik pultig. Térré vált a zene ekkor, az idő előrehaladását fizikailag is érzékelhettük.

Sári József
Sári József
A koncert első felében az idős mester, Sári József egyik kompozíciójáról és annak rokonairól szólt a „magyar nóta”. Sári darabja (mint azt utólag informálódva megtudhattam – és ha már itt tartunk, meg kell jegyezni, hogy a remek műsorfüzetnek egyetlen, ám annál súlyosabb hiányossága, hogy a Klenyán által előadott művekről semmiféle ismertetést nem közöl) 1221 hangból áll, és ennek a hangkataszternek a különféle változatait írták meg az ifjabb generáció képviselői; az elhangzás sorrendjében: Zarándy Ákos, Zombola Péter, Klenyán Csaba, Dargay Marcell, Bella Máté, Kondor Ádám. Nagyon különös, nagyon homogén hatást keltettek egymás után a darabok, mindegyikükben sok a hang, sok a hajmeresztő technikai nehézség, sok a szenvedély, sok a csend és sok a kiáltás. Klenyán a hangszer összes lehetséges és lehetetlen lehetőségét kihasználva (komponistaként ő maga is fellépve) játszotta ezt a blokkot.  A kíséret nélküli klarinét hangja, tónusa egy idő után persze monotonná válhat; könnyen úgy érezhetjük, a lehetőségek kimerültek, de aztán jön egy újabb csoda, mondjuk, egy teljes fortéval megszólaltatott, földi halandó számára megfújhatatlan üveghang, vagy a fuvola legszebb napjait megszégyenítő piano, és a művész ismét elvarázsolja a szép számban megjelent közönséget. Ráadásul a rendkívül sokáig lecsengő, szerfölött visszhangos templomi térben különös polifóniát is élvezhettünk, a köztudottan egyszólamú klarinét olykor sokszólamúvá vált, a hangok mesebelien szép káoszban ölelkeztek. A hangulat egyre emelkedett, a helyzet egyre sűrűbbé vált, Klenyán amolyan kígyóbűvölőként azonosult és élt együtt hangszerével, hogy aztán Bella Máté Insomnia című művében már-már a téboly határára jussunk, ugyanis ennek egyik szakaszában a klarinétosnak hatalmasakat lélegezni, majd üvöltenie kell.  Az első rész végén felhangzó, változatok alapjául szolgáló, a vadabb fiatalabbakhoz képest igen fegyelmezett Sári-darab (Sententiola) amolyan lecsengésnek, mai klasszikusnak hatott, és átvezetett a záró számhoz, Dukay Barnabás Elhagyott ösvény a ködös messzeség felé című, Monódia pontosan meg nem határozott hangszerre alcímű majdnem fél órás óriás-monológjához.

Itt hirtelen teljesen más világba jutottunk. Ha eddig sok volt a hang, most megdöbbentően kevés lett (Dukay műve első hallásra valamiféle modális hangsorra épülő hatalmasra nőtt variációnak tűnik), a rövid, sóhajszerű zenei szekvenciák, a szinte csak hangzó gesztusok szigorúan meghatározott rend szerint következtek egymás után, az eddig elevenen mozgó és lélegző zene most úgyszólván megállt, hogy ekkor a dermedtséget átjáró mikroszkopikus nagyságú mozdulatok töltsék ki a teret. Olyan egyetlen hangszínű, alig változó hangerejű, fortét és pianót alig ismerő monokróm formálás ez, melynek szinte észrevehetetlen szín(e)változásai jelentik és keltik a mozgás érzetét. A már eddig is szakrális hangulat most tapinthatóan transzcendens lett – Dukay műve lenyűgöző meditáció, úszás a zenei hangok révén a gravitációtól megfosztott térben. És Klenyán Csaba megszállott előadásában feltehetően azokat is maga alá gyűrte, akik egyébként inkább elkerülik a művészet nevében és révén űzött istentiszteletet. Döbbenetes élmény volt a magányos klarinét-mantra, és megint beigazolta a régi sejtést, hogy az előadóművészetben a legfontosabb a művész teljes személyes jelenléte, személyisége szuggesztív ereje és hitele.

Kapcsolódó cikkünk:
Csont András: A barátság folytatása / Kocsis Zoltán és Vadim Repin szonátaestje
Csont András: A harmadik mester / Szőllősy András emlékest
Malina János: Jogvédett fantomok / Wiedemann Bernadett dalestje

Szerző: Csont András
Helyszín:  Szent Anna templom,  Időpont:  Szeptember 27.
Megítélt támogatás: 8 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A Budapesti Zenei Hetek 2008 megrendezésére