FÜGGŐSÉGI VISZONYOK

A Traviata könnyedén depresszív társasjáték a társfüggőségről, a játszmákról, a dominanciaharcokról. A kérdés persze ismét az, hogy el kell-e pusztítanunk azt, akit szeretünk, csak hogy a hullája a miénk legyen? TÓTH ÁGNES VERONIKA KRITIKÁJA.

Krausz Alíz és Gombai Szabolcs

Bozsik Yvette Traviatája látványos párkapcsolati kisenciklopédia, sötét színekben tartva, végtelen számú variánssal a kínzó/áldozat tematikára. Csillogó szado-mazo revü Philippe Héritier svájci kortárs zeneszerző rafinált Verdi-átiratára. Oktatósorozat a koreográfus egyik kedvenc témájáról; arról, hogy a szex hatalom, illetve hogy a hatalomért szex jár. A két fogalom sokak szemében összetartozik, és Bozsik Yvette sokat tud a furcsa kettősről: ez már a Csodálatos mandarinból vagy a Holtodiglanból is nyilvánvaló volt, de szinte minden darabjában visszaköszön ez a szál. Nála a nők szomorú fétistárgyak, áldozatnak tűnő, de pusztító démonok, a férfiak meg többnyire egyszerűen brutális agresszorok. A Traviata hangulata, atmoszférája, stílusa különben mintha már az Egy faun délutánjában készen lett volna egy üzemszerű, alkalmi szexbe bonyolódó, elegáns pár képében.

Jelenet az előadásból

A szerelem hatalmi harc, a kínzó és az áldozat, az uralkodó és a szolga nem létezne egymás nélkül. A szerepek felcserélhetők, nem véletlen, hogy a főhős, a gyönyörű és törékeny Krausz Alíz a darab kezdetén mint megalázott, boldogtalan szerető tűnik fel Vati Tamás szoborarcú, kegyetlen lénye mellett, máskor viszont prostituáltként lép színre, aki beavatja az érte ácsingózó férfiakat: szolga és úrnő egyben.

Jelenet az előadásból

A színpadon férfi-női játszmák hosszú sora kígyózik, csak úgy nyüzsögnek a testüket fegyverként használó végzet asszonyai, a hétköznapi szado-mazochisták, a csimpaszkodó társfüggők, az érzelmi terroristák vagy a lelkekkel szórakozó manipulátorok. Hétköznapi hősök küzdenek az orrunk előtt, akár ki is oszthatjuk a szerepeket a környezetünkben élőkre. A könnyes prostituáltromantika viszont kimarad Bozsiknál, nem kell sírdogálnunk szegény, megtévedt Violetta sanyarú sorsán: az eredeti történet még vázában sem látszik, csak hangulatok maradtak belőle.

Bozsik Yvette amellett, hogy ráközelít egy-egy kapcsolat speciális árnyoldalaira, arra is képes, hogy megmutassa a szexualitás személyek fölötti, illetve személytelen jellegét. Egy alkalommal szinte óriási, nyíló virágot mintáznak táncosai, máskor Vati Tamás, akire az alfahím szerepe hárul, egymás után kéri táncra a táncosnőket, mindegyiken perdít egyet, mintha csak sorozatban használná őket. Máskor a koreográfus szexuális pózok tömegét vonultatja fel: groteszk hevességgel egymásba bonyolódó párokat látunk, középen Krausz Alíz és Gombai Szabolcs szinte mozdulatlan kettőse. A Gombai alakította harmonikus figura a Vati Tamás formálta alak ellenpólusaként van jelen, egy emberségesebb, intimebb kapcsolat lehetőségét hozza magával – persze, aki itt egyszer ráérzett a szenvedés ízére, az mindig is függő marad, nem véletlen, hogy a lány biztos ösztönnel kínzójához talál végül vissza.

Krausz Alíz

Pető József és Vati Tamás multifunkcionális díszlete fémes, hideg hatású, ahol az ágy sokkal inkább boncasztal, mint szerelmi fészek. Szétszerelve koporsószerű tömbökre bontható, de a prostituált peep-showra emlékeztető sivár fülkéje is ezekből áll össze. A jelmezek meglehetősen beszédesek, többnyire agresszíven és kihívóan a vörös és a fekete uralkodik rajtuk. Egy piros ruha persze még nem minden: a kihívó, mesterséges pózok sokszor eltakarják a valódi nőiességet, így a táncosnők többnyire mintha csak szép bábok lennének, beleragadnak szerepükbe. És ez igaz a főbb szereplőkre is: Krausz Alíz mint szomorú fétistárgy, Vati Tamás mint kőszívű, démonikus macsó? Ugyan már, néha csodálom, hogy nem nevetik el magukat közben!

Egyetlen jelenet akad az előadás vége felé, melyben a táncosnők mindegyike megszabadul egy-egy pillanatra az elvárások, szerepek, pózok szövevényétől, és sorra mintha csak bemutatkozna, megvillantja egy pár másodperces szólóban, ki is ő valójában. Ez a különleges szépségű jelenetsor szinte végig árnyékban zajlik, mindig csak arra vetül fény, aki éppen szólózik, a többieket eltakarja a sötét: érthetjük ezt a gesztust akár úgy is, hogy csak a halál közelsége az, ami képes lehántani a legmeghittebb élethazugságokat.

Középen: Vati Tamás. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A Traviata végig könnyed és látványos marad; olyan, mint egy hűvös karneváli tudósítás, de mégis sok fontos problémába beletrafál. Krausz Alíz nagyszerű formában van, Vati Tamás és Gombai Szabolcs (aki koreográfus-asszisztensként is közreműködött) ősidők óta biztos húzóerők a társulatban. Nagyon izgalmas a kibővült szereplőgárdát látni, az egyik újoncnak, a MU Terminálból érkező Tuza Tamásnak például külön örülök. A párkapcsolati torzulások közül a birtoklási vágyat kipipálhatjuk, Bozsiktól korrekt és átfogó szemléltetést kaptunk.

 

Vö. Sisso: Opera bár
Gálla Nóra: Virtuális örömök
Halász Glória: Vörös cipellők
Faluhelyi Krisztián: Az útról letért