5. CineFest / Fiatal Filmesek Nemzetközi Fesztiválja, Miskolc
2008.09.28.

A miskolci CineFest a legcsaládiasabb magyar filmfesztivál. Ez azt is jelenti, hogy az egyik legjobb hangulatú filmes rendezvény, ahol rendszerint barátságok köttetnek, ugyanakkor azt is, hogy még gyerekcipőben jár. KOLOZSI LÁSZLÓ CIKKE.

Családias, mert van egy központi helye a fesztiválnak: a miskolci Kossuth Mozi remek előtere, lépcsősora és büféje; mert közel van a másik fő helyszín, a Művészetek Palotája a mozihoz; és mert a nagyvonalú főtámogatóknak köszönhetően (majdnem) ingyen lehetett fogyasztani a whisky-t és sört. A támogatóknak köszönhetően a programot koncertek is színesítették: fellépett Péterfy Bori és együttese, Barabás Lőrinc és Eklektikus Zenekara valamint a Balanescu Kvartett.

5. CineFest (Forrás: cinefest.hu)
5. CineFest (Forrás: cinefest.hu)
A feltörekvő fesztiválok jellemzően  kisfilmekben a legerősebbek. Az idei CineFesten a legmaradandóbb nyomot szintén ezek hagyták, bár akadtak nagyjátékfilmek, melyek bármely B kategóriás fesztiválon, sőt az élvonalban is megállnák a helyüket. Noha a programba bekerült néhány gyengébb alkotás, összbenyomásom az ott töltött három nap alatt tartósnak bizonyult: a miskolci fesztivál már megáll a lábán - érzékelhetőek a szervezők céljai, és ebből következően az is, hogy a találkozó milyen lehetőségeket rejt magában. Ha a tendencia folytatódik, a CineFest nemcsak a térség, hanem a közép-kelet európai régió elsőfilmeseinek meghatározó fesztiválja lesz.

Talán azért nyert meg többeket a fesztivál magának, mert a fiatal filmesek még sokat – esetenként mindent – akarnak: nem elégszenek meg a bevált eszközökkel, formákkal, nincsenek manírjaik, nem bocsátkoznak önismétlésekbe. Bátrak, esetenként vakmerőek, és úgy tűnik, egyre jobbak. Egyre jobban érzik, hogyan kell elmondani egy történetet, megírni egy dialógust. Ennek ellenére – vagy éppen ezért - meglepett, hogy a zsűri azokat a kisfilmeket díjazta, melyek alkotói messze nem bátorságukkal tűntek ki. A filmnyelvet anyanyelvi szinten beszélő fiatal profikat emelték ki a mezőnyből, akikből kiváló műfaji filmes lehet majd, ám valószínűleg soha nem lesznek fogékonyak a szerzői filmekre. Jacques Rivette szerint a szerzői film „magán viseli a szerző keze nyomát” - a díjazott kisfilmekből éppen ez az egyediség hiányzott .

A kategória fődíjasa, a Che és Én című dán film a két, Vespára áhítozó fiatalról valóban irigylésre méltóan magabiztos alkotó műve. Morten BH kiválóan ábrázolja az irigységet, a dupla kerettörténet miatt mégsem igazán érdekesek a gondolkodásbéli sztereotípiákból építkező alakok. A rendező komponálási és jelenetépítkezési képessége azonban kimagasló. Nem okozna meglepetést, ha nem a nagy dán rendezők örökébe lépne, és inkább előbb, mint utóbb Hollywoodban kötne ki.

Isabel Munoz: Tranzit
Isabel Munoz: Tranzit (In Transit)
A fesztivál fődíjas alkotása, a mexikói Isabel Munoz filmje viszont nem a nagy iparosok munkáit idézi, sokkal inkább a mexikói szappanoperákat (vagy ha Opera, Juan Patricio Riveroll nagyszerű filmjét, amit idén a Titanicon lehetett látni). A recept egyszerű: legyen benne egy férfi és egy nő, szóljon a film az ő viszonyukról, és legyen olyan, mint Richard Linklater klasszikus bécsi darabja, a Mire felkel a nap. Vagyis férfi és nő viszonya legyen teljes, de csak egyszer találkozzanak. Linklater filmjéhez hasonlóan a Tranzit is városfilm, Mexikóváros filmje. (Gyanús, hogy a végén elhangzó remek párbeszéd köré írta az egészet Isabel Munoz.) Miután a lány és a férfi végigjárták a várost – a lány akkor érkezik, és ott akar letelepedni, a férfi akkor megy el, és nem akar soha többé visszajönni –, a lány azt kérdezi a férfitól, hogy tud-e mondani egyetlen okot, ami miatt itt maradna. A nemleges válasz után a férfi kérdezi meg őt, hogy tud-e mondani egyetlen okot, ami miatt nem akarna maradni. A válasz szintén nem, pedig azt várnánk, hogy legalább az egyikük kimondja a másik nevét. A film végén a lány elveszti a férfi cetlijét, és így a lehetőséget, hogy újra lássa őt. Kár, mert ezzel Isabel Munoz nem csak a Linklater-utánérzetet teremtette meg, hanem azt is, hogy alkotására ne mint nyitott műre tekintsünk.

Az idei Titanicot a mexikói filmek határozták meg, ami a miskolci fesztiválról - habár több mexikói filmes is nevezett a programba - nem mondható el. Ellenkezőleg, a legrosszabb művek, például a rákos kislány egy napját bemutató Rossz ötlet mexikói rendező munkája. Már az ötlet is képtelenség, hiszen sem irónia, sem érzelgősség nem férhet meg egy olyan történetben, amelynek hőse egy kemoterápiára járó kislány. Ugo Sanz filmje simán lehetett volna egy mexikói sorozat egyik – legrosszabb – epizódja.

Nemes Gyula: Letűnt világ
Nemes Gyula: Letűnt világ
A mexikóiaknál a spanyolok és a magyarok is jobban szerepeltek. A legviccesebb film egy spanyol western-paródia, a Limoncello volt. A szkeccsfilm három epizódja ugyan a mexikói erős-sárga és chili-vörös színeit idézte, mégis egy Almodóvar köpönyegéből kibújt tréfa. Díjat érdemelt volna Daniel Mulloy Son-ja is a díszletekért és a fényekért (a sötét pincemély legalább annyira félelmetes volt, mint a neonok kattogása), valamint Nemes Gyulának a Kopaszi-gátról szóló (Kodak-különdíjat nyert) elégiája, a Letűnt világ. Nemes körülbelül tíz évig készült a filmre: felvette a boldog hétvégi családokat, ahogy kirajzanak a gátra, a lelombozó hajléktalantanyákat, majd lerombolásukat és a gát átépítését. A modern építmények úgy bújnak ki a földből, mintha sohasem lett volna ott az a sok boldog hétvége és család.

A magyar nagyjátékfilmek is méltó társai voltak a nevezett filmeknek, és nemcsak Gigor Attila A nyomozója (l. kapcsolódó cikkünket – a szerk.), hanem a Buharov testvérek Lassú tükre is, amelyet a zsűri részéről sajnos értetlenség fogadott. Pedig ha volt újító, nagy film a CineFesten, akkor ez mindenképpen az.

A legkedveltebb, legnépszerűbb film alapszituációja annyira közhelyesnek és banálisnak tetszett, hogy félve ültem be rá. Ám az izraeli Erez Tadmor és Guy Nattiv nagy önmérsékletet tanúsítva kellemes melodrámát készített egy izraeli fiú és egy palesztin lány szerelméről, akik a berlini futballvébén jönnek össze. Amennyire nem unikális ötlet az Idegeneké, annyira az a litván Gyűjtőé: egy menedzser hölgy elmegy testvére esküvői videójáért a lúzer vágóhoz, aki sörözéssel múlatja napjait, és minden esküvői felvételből a legkínosabb részeket vágja össze a rendszerint fellázadó megrendelőknek. A menedzser asszonynak viszont épp arra van szüksége, hogy a görbe tükörben szemlélhesse az életét, így egyre perverzebb és veszélyesebb jeleneteket ír és forgattat a mindennapjaiból. Durva, de hatásos film – akár egy mélyütés.

Eva Neymann: Folyónál (At the River)
Eva Neymann: Folyónál (At the River)
A hosszan tartó hatás tekintetében azonban az ukrán Eva Neymann Folyónál című filmje vitte el a pálmát. A régi nagy oroszokat idéző film újító és meglepően friss munka. Olyan, mint egy Nyikita Mihalkov-paródia, ugyanakkor jóval több annál: a szobabelsők magukon viselik Tarkovszkij keze nyomát, a történet Csehovét. A két idős asszony, anya és lánya története azonban nem egyszerűen csak elégia az elmúlásról; rajtuk keresztül különös fénytörésben látjuk a mellékszereplőket, a folyón utazó furcsa figurákat. A film fő epizódja egy út a folyón; hátborzongatóan szép, ahogy a kis lapátkerekes elhalad a vízbe ugró fiúk, a legelésző kecskék és egy ortodox templom lett, ahogy feledhetetlen az utolsó kép is: a mindent és mindenkit megtisztító, megáldó és feloldó bibliai eső. Megérdemelten nyerte el a legjobb nagyjátékfilm díját és a kritikusok különdíját.

A öt éves miskolci fesztiválnak vannak látható értékei. Még nem iskolateremtő, de már érezni, ki lesz, mi lesz belőle. Lehet rá számítani jövőre is.

V.ö. Stőhr Lóránt: Filmerőmű

Kapcsolódó cikkünk: Stuber Andrea: A boncmester közbevág. Gigor Attila: A nyomozó

Helyszín és időpont:  Miskolc, 2008. szeptember 14-21.
Megítélt támogatás: 7 000 000 Ft
Támogató: Mozgókép Kollégium
Az 5. Fiatal Filmesek Nemzetközi Fesztiválja megrendezésére (2008)
Címkék: 5. Cinefest