Fekete István: Összegyűjtött versek
2008.08.26.

Bogáncs, Tüskevár, Kele – mindenki ismeri az író ifjúsági regényeit, sokan az ő leírásaiból kaptuk első irodalmi élményeinket a természetről. De a költő Fekete István műve ismeretlen maradt. Mindeddig. BÁN ZOLTÁN ANDRÁS ÍRÁSA.

A Fekete István életművét bámulatosan ismerő és gondozó Sánta Gábor (egyben Fekete István összegyűjtött műveinek vezető szerkesztője) az utószóban finom arányérzékkel helyezi el a költőt a magyar líra tágas birodalmában: „...versei semmiképpen sem tekinthetők a magyar líra kimagasló alkotásainak, miként a szerzőjük sem kiemelkedő poéta. De költő, aki időről időre rímes-kötött formában is hangot adott mindannak, ami íróként leginkább foglalkoztatta.” Hogy mi is lenne ez pontosan, ahhoz elég a tartalomjegyzék futó átolvasása: Őszre fordult erdő-mező, Ősz, Tél, Nádas, Augusztus, Szeptember, Nyár végén – és még sorolhatnánk. Vagyis már első megközelítésben is egyértelműnek tűnik, hogy a prózaíró Fekete István költőként is elsősorban a természet munkájának avatott krónikása volt. Ráadásul elsősorban a hanyatlás, az ősz, a tél kissé rezignált, halk szavú poétája, az örök pusztulás és újjászületés megrímelője. Mint az utószóból kiderül, voltaképpen élete minden szakaszában írt költeményeket, de a kötet alaposabb áttanulmányozása után azt érezhetjük, hogy az alapállás, a mindent meghatározó érzület, azaz a rezignáció soha nem változott. És az sem, hogy igazából sosem tekintette magát költőnek, versei nagy részét ki sem adta, első gyűjteményes kötete halála után jelent meg 1973-ban, özvegye szöveggondozásában.

A maga versifikátori tevékenységéhez ironikusan viszonyult: „Bolond ember verseket ír, / Aki okos, az szerez…/Megtartja azt, amit szerzett, S nem hajszol emlékeket.” Így szól a Tévedések című első négy sora. És ebben a világszemléletben a Természet (nagy betűvel) az első és a végső instancia. Fekete István egyértelműen panteista művész volt: „Hiszen a Szépség: maga az Isten / S lelkemben ott lesz, hiszem, hiszem!” Ezért aztán az elmúlást soha nem tekintette tragédiának, csak egy lehetséges újjászületés kezdetének, rezignációja ezért oly mélyen átélt és mélyen hiteles: mert a Természet nagy körforgásában mindennek megvan a maga rögzített és megváltoztathatatlan helye, így az elmúlás, a halál sem tragikus, hanem inkább szükségszerű, és mint természeti jelenség olykor egyenesen felemelő.

Az efféle világnézethez nem illik az új kergetése, szinte még a változások érzékelése sem. Fekete István mélyen konzervatív művész és gondolkodó volt, és ez természetesen érződik verselésén is. Soha nem kötődött semmiféle „modern” áramlathoz, nem követte az „idők szavát”, hiszen számára csak egy autentikus és mindent eldöntő szó létezett, mégpedig a Természeté, mely egyforma és örök, és ekként a szava is az. Egy nagy irodalmi átalakulás kellős közepén élt, de nem hatott rá sem a korai, sem a későbbi Nyugat poétikája, egyebekről nem is beszélve. Ha őt olvassuk, azt hihetnénk, Petőfi (és Arany) halálával véget ért a magyar költészet története, és legfeljebb néhány Petőfi-epigon (Lisznyai Kálmán, Tóth Kálmán) élte túl a lezárást. Fekete István lírájában talán Reviczky Gyula (és nagyon feltételesen a fiatal Juhász Gyula) nevezhető meg a leginkább kortársnak vélt költői befolyásként. Sánta Gábor (prózaíróként) Gárdonyi utódjának és kissé Áprily elődjének tekinti, erre is rábólinthatunk.

És aki így gondolkodik, az nem is hisz vagy nem bízik a 20. század nagy felfedezésében, az Énben. Verseiben a legritkább esetben szól szubjektív bajokról vagy gondokról; önmagát, lírai Énjét szinte teljesen belerejti a Természetbe. Ezért is olyan meglepő már címe alapján is a Befelé nézés című rövid, két szakaszos vers (amelyről nem tudni, élete mely szakaszában írta), hiszen éppen ezt, vagyis a befelé nézést keressük általában mindhiába Fekete István lírájában. A lírai Én az első négy sorban elmondja, hogy más gyermekét tudná nevelni, és másért még helyet is tudna állni. De végzetesen egyedül van: „De így magamban csak tántorgok; /Lényem gondjai túl nagyok. /Póráz nem kell és gyeplő nincs, mert / Magamhoz túl közel vagyok.” A maga kontextusában, a verses életmű egészét tekintve megdöbbentően nyílt és szinte kétségbeesett beszéd ez. De hát éppen ez a helyzetértékelés oly ritka Fekete István lírájában. Önmagához csak a legritkább pillanatokban engedte közel önmagát, ami pedig a líra megszületésének egyik alapfeltétele.

Így aztán nem lett igazi költő, csak verselő. Mindamellett mégsem érdektelen e kötet búvárlata. Benne egy egyszerű és tiszta hang szól, mindig őszintén és megkapóan hiteles önismerettel.

Kiadó:  Lazi Könyvkiadó,  Kiadás éve:  2008,  Terjedelem:  122 oldal,  Ár:  2000 Ft,  Támogatás:  Nem kért támogatást