Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál
2016.08.22.

Emlékezetes eseménye volt a fesztiválnak az augusztus 15-i esti hangverseny, amelyen az eseménysorozat két kiemelkedő vendége: Kirill Truszov, illetve a Gringolc-vonónégyes is első ízben jelent meg a pódiumon. MALINA JÁNOS BESZÁMOLÓJA.

Kirill Truszov Mendelssohn apokrif (befejezett, de aztán csupán részben revideált, majd abbahagyott, végül Yehudi Menuhin által véglegesített formában megjelent) F-dúr hegedűszonátáját adta elő Julien Quentinnel, míg a megejtően soknemzetiségű, orosz–román–örmény–német kvartett a fesztivál egész története során és idei kiadásában is oly abszurd módon háttérbe szorított Haydn „Porosz” kvartettjeinek egyikét, a „Béka” melléknevű op. 50 no. 6-os D-dúr vonósnégyest játszotta el lélegzetelállító színvonalon. A hangverseny zárószámaként a fesztivál egyik művészeti vezetője, Várdai István César Franck A-dúr szonátáját szólaltatta meg a ragyogó argentin zongorista, Nelson Goerner társaságában.

Kirill Truszov
Kirill Truszov

Kirill Truszov játéka, megvallom, nem töltött el a hírvevéhez illő, különleges lelkesedéssel, bár kiváló technikai felkészültsége, differencált eszköztára, határozott zenei elépzelései egy pillanatra sem váltak kétségessé. Truszov egyéniségében, sőt megjelenésében is van azonban valami, ami a „nagy hegedűs” előzetes képéhez való alkalmazkodásként érzékelhető; ez volt a benyomásom például a II. tétel szólómonológjában. Ám, meglehet, igazságtalan vagyok, mert a képet jelentősen befolyásolja, hogy nem kiemelkedő, sőt nem is egészen létező műről van szó. S az is, hogy Truszov partnere a rendkívül rutinos, de tulajdonképpen se hal, se hús természetű zongora-„kísérők” csoportjába tartozik, aki tud szép hangokat is játszani (ha a „tündéri” zárótétel könnyed futamai nem sikerültek is mindig kiegyenlítettre), de sokszor hagy bizonytalanságban afelől, hogy most hol is vagyunk és merre is tartunk. Hozzá képest Truszov mindvégig szigorúan kézben tartotta a folyamatokat, és a hang, a tisztaság, a kivitelezés mindvégig kifogástalannak bizonyult. (A fesztivál folyamán azután tovább nőtt a tiszteletem iránta, amikor nehéz, részben beugróként eljátszott művek egész sorában tanúsított ugyanilyen igényességet.)

Az est tetőpontját azonban minden kétséget kizáróan a Haydn-kvartett előadása jelentette. Haydn-vonósnégyest játszani mindig nagyon nehéz feladat, éspedig elsősorban nem olyan okokból nehéz, mint egy-egy legendásan hangszerszerűtlen későromantikus kamaramű esetében. A nehézség forrása hármas. Egyfelől Haydn zenéje mindig rendkívül intellektuális konstrukció, a maga módján éppoly magasrendű, mint egy németalföldi misekompozíció vagy egy Bach-contrapunctus. A másik az előadás finom paramétereinek – artikuláció, dinamika, különleges hangszeres effektusok – szinte az egész 20. század előtti zeneirodalomban páratlan, részletes, átgondolt, hierarchiát alkotó és strukturális konzekvenciákkal járó átgondoltsága, amelynek kidomborítása nélkül a mű úgyszólván „működésképtelen”. Végül pedig mindebben a mérhetetlenül komplex „csomagolásban” a legmagasabb hőfokú költői tartalmak, érzelmi kitörések vannak „elrejtve”, amelyeket az előadóknak – munkájuk, tehetségük legszebb jutalmaként – evidenciaképpen kell felmutatniuk.

Ilja Gringolc
Ilja Gringolc

Anélkül, hogy mód volna itt belemenni a Gringolc-kvartett kaposvári Haydn-előadásának részleteibe, teljesítményük azért volt igen jelentős, mert a fentieket maradéktalanul – ráadásul pedig magától értetődő természetességgel – meg tudták valósítani. Kétségen fölül áll, hogy ebben jelentős szerepet játszik a primárius, Ilja Alekszandrovics Gringolc nagyszerű zenész- és hegedűs-egyénisége. Gringolc egész hegedülése egyetlen nagyszabású lazaság, folyékonyság és hajlékonyság, de az a fajta, amely egylényegű az állandó ugrásra készséggel, korlátlan változékonysággal is. Ugyanakkor az élmény egyik fontos forrása éppen az az impresszió, hogy a négy játékos közül egyetlenegy sincsen, aki egy árnyalatnyival és kevésbé fontos volna a többinél akár a zenélés intenzitásában, akár hangminőségben vagy bármi másban. A második hegedűs, az örmény Anahit Kurtikjan és a román brácsás, Silvia Simionescu – a vonósnégyes-társaság hölgytagjai –, továbbá a német csellista, Claudius Herrmann olyan karcolhatatlan tökéllyel zenél együtt, amilyenhez a közmegegyezés szerint inkább évtizedekre van szükség, mintsem nyolc évre, amióta az együttes együtt dolgozik. Előadásuk ragyogó tetőpontja a Béka-vonósnégyes zárótétele volt: itt a hangok sziporkázóan szellemes, kiszámíthatatlanul villódzó zápora csupán az alaphangot jelentette, csakúgy, mint a címadó, többször is kiemelten megjelenő, erőteljes disszonancia vadsága. Az igazi csoda az a kidolgozási részben felragyogó, átszellemült zenei kijelentés volt, amely a legmagasabb szférákba ragadta a hallgatót, ahonnan letekintve egy pillanatra az egész darab, a maga mérhetetlen könnyedségével és szellemességével, gyermeki játszadozásnak, a tulajdonképpeni, szubsztanciális tartalmat előkészítő keretnek hatott. Nem hiszem, hogy létezik ma kettőnél több olyan vonósnégyes, amely ezt ilyen világosan érzékeltetni tudná.

A hangverseny zárószáma egészen pontosan César Franck híres A-dúr hegedűszonátájának – a szerző által is jóváhagyott – cselló-zongora átirata volt. A nyitó szonáta előadóival ellentétben Várdai és Goerner az első pillanatban megtalálták egymással a közös hangot, s ez a részletek szinkronitásán túl valamifajta szüntelenül jelenlévő kohézióbasn, széles vonalvezetéssel felrajzolt tetőpontokban, az előadás sodró erejében, a két művész együttes szárnyalásában öltött testet. Két abszolút érett és egy nyelven beszélő művész szuggesztív előadásának voltunk tanúi, amely a részletek tekintetében is számtalan örömforrást kínált az intenzív és tartalmas piano menetektől a mindkettejük részéről tapasztalható rendkívüli hangminőség-igényig. Etalon értékű interpretáció volt.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Szivárvány Kultúrpalota, Kaposvár,  Időpont:  2016. augusztus 15.