Zoltán Gábor: Orgia
2016.08.02.

Erősebb címet, amely élesebben foglalná össze regénye szemléletmódját és vízióját, nem adhatott volna művének Zoltán Gábor. SZŰCS TERI RECENZIÓJA ÉS INTERJÚJA.

Az Orgia arra vállalkozik, hogy a tizenkettedik kerületi nyilasok történetéhez, tetteihez, melyekről több-kevesebb tényt ismerünk (ki többet, ki kevesebbet), a lehető legközelebb vigyen, szemlélhetővé tegye az alakokat, eseményeket, folyamatokat. Testközelből. E szándék, a testközelnek az irodalom által való megteremtése a mű nagy vállalkozása. Zoltán Gábor felövez, és oda visz, ahova nem akarjuk. Amit a regény ily módon végrehajt, az több, mint a történeti tényanyag megformálása, irodalmi újraelbeszélése. 

Közel fél évtizednyi kutatás eredményei, adatai, fellelt történetek mintázatai elevenednek meg a műben, és alakok, hangok, beszédmódok kapcsolódnak az ismert, ismerhető nevekhez. Ugyanígy: házak, utcák, udvarok, amik a dokumentumokban csupán címekként jelentek meg, eseményekkel telnek meg, élettel és halállal. Ami még ezen is túlmutat, az a belátás (és beláttatás): a hiányzó emlékezetet úgy nyerhetjük vissza, ha a történelemhez mint absztrakcióhoz való kényelmes távolságunkat kínos közelségre váltjuk. 

S amit még ezen túllépve is feltár az Orgia eljárása, az az, hogy a nyilasokat, a „Tizenkétker” brutálisan kegyetlen gyilkosait a politikai és gazdasági előnyszerzésen kívül az agresszivitás átható gyönyöre mozgatta. A regény számtalan mozzanata szól arról, ahogyan valaki megérzi annak a mámorát, hogy verhet, kínozhat – rengeteg leírás szól arról, hogy a nemi erőszak miként volt része a nyilas férfiak és nők hétköznapjainak. Hogy előbb volt a szopatás, utána az úsztatás. A nyilasélet maga volt a véget nem érő orgia, amihez a bujkáló zsidók, katonaszökevények, kommunisták és gyanús elemek felkutatása szolgáltatta az emberanyagot és a lehetőséget. Bármit meg lehetett tenni a foglyokkal, minél rettenetesebb dolgot, annál jobb. Kínzás, erőszakos szex, gyilkolás, nemcsak büntetlenül, hanem külső és belső parancsra: ez volt a nyilasok orgiája, gyönyöre. Ha tetszik, ez lehet e regény egyik válaszjavaslata a döbbenet miértjére. Mert elszabadult a brutális karnalitás; mert szabad volt. A nyilasok, s különösen Kun páter körének a története, így szemlélve, testek története, egyfelől az agresszió szüntelen gyönyörét hajhászó, másfelől pedig összevert, megcsonkított, meggyalázott, megerőszakolt, megölt testeké.

Az orgia burjánzásának leírásához Zoltán Gábor szikár formát dolgozott ki. Aki a folyóiratokban már olvasta e folyamatosan formálódó anyag részleteit, meglepődhetett: a reflexív, a saját tudásra és nemtudásra is rátekintő esszéző narráció helyett itt most egy lecsupaszított eljárás van előttünk: a Renner nevű főszereplő, keresztény gyáros zsidó feleséggel és zsidó szeretővel, a nyilasok potenciális áldozatából tettestárssá válik, s bár undorodik az erőszaktól, nem akar se ölni, sem ütni, a Tizenkétkerben vészeli át a nyilas hatalomátvétel utáni időt, és ezzel igyekszik szerettei segítségére is lenni. Az ő mozgását, tekintetét követve látjuk az eseményeket, az ő tudásán keresztül szerzünk ismereteket. Enni is látjuk a nyilasokat, nem csak lőni – s halljuk, hogyan beszéltek egymás közt, mi történt köztük a magyar nyelvvel. (A nyilasnyelv feltárásáról és regénybeli újraalkotásáról ebben a videóban beszél Zoltán Gábor.)

Ahogyan a történeti tudásunknak is testi tudásnak kellene lenni, úgy a felejtésünknek is van egy alapvetően testi rétege, amire nem is ügyelünk. Zoltán Gábor regénye ismert helyszínekről, címekről szól, a Városmajorról, Maros utcáról, Csaba utcáról, Németvölgyi útról, Andrássy útról, Böszörményi útról, és még sorolhatnám. És ismerhetjük a házszámokat is. Nyilasházak – Városmajor utca 37., Andrássy út 47., Németvölgyi út 5. Tömeggyilkosság: Budai Izraelita Szentegylet Gyógyintézet, Maros utca 16.; Bíró Dániel Gyógyintézet, Városmajor utca 64-66. Satöbbi. 

Itt járunk nap mint nap. Nem csak arról van szó, hogy ezek a helyek az amnézia térbeli csomópontjaivá váltak – emlékekkel terhesek, de számunkra totálisan üresek mégis. A regényből az is világosan kiderül: minden házban történt valami, gyilkosok és áldozataik éltek egymás mellett, egyetlen fallal elválasztva. Aztán valami véget ért, valami más kezdődött, és egy kerület, egy város folytatta mindennapi életét, mintha mi sem történt volna. A tizenkettedik kerületi házak, helyek helyszín-volta, s mindaz, ami fölhozható az amnézia kútjából, nem hagyja nyugodni Zoltán Gábort, aki maga is városmajori lakos. Ám az emlékezetnek ez a gesztusa talán e műben kerül a lehető legtávolabbra az emlékezésen keresztüli jóvátétel képzetétől, amelyről Pilinszky írt. Itt a gesztus lényege a plasztikussá tétel és a láttatás, hogy a közöny cinizmusának ne maradjon tér, s hogy a szemünket ne tudjuk elfordítani arról, amit mutatnak nekünk – esetleg épp a saját házunkban, utcánkban.

Noha Zoltán Gábor végül egyszerűnek tűnő narratív stratégiát választott, regényét az egyik legfontosabb kortárs írói kísérletnek tartom. A kísérlet tétje a történelmi kutatás eredményeinek irodalmi művé való átalakítása, egy elképesztő precizitást igénylő, nehéz munka, mely a föltárt tényanyagon túli belátásokhoz vezet. Remélem, sok, tekintetét elfordítani nem képes befogadója lesz ennek a könyvnek, akik felmérik majd e munka stádiumait, rétegeit és következtetéseit. A recenzióra való készülés folyamatában néhány, az első lépésre, a kutatásra, és az alapvető írói döntésekre vonatkozó kérdést tettem fel Zoltán Gábornak – s itt fontos a méltatásnak interjúvá alakulnia, hogy jobban értsük, milyen műnek lehetünk olvasói.


Revizor: Mik voltak a munkád legfőbb forrásai?

Zoltán Gábor: Ha ki kell emelni egyfélét, legfontosabbak a periratok voltak. A különböző személyek ügyében különböző időkben lefolytatott eljárások során keletkezett jegyzőkönyvek sok esetben felülírják, árnyalják vagy elmélyítik az előzőkben kialakult képet. Egyébként a periratok önmagukban is nagyon különböző szövegeket tartalmaznak: feljelentéseket, sajátkezű írásos vallomásokat, kihallgatások, szembesítések és tárgyalások jegyzőkönyveit, beadványokat, orvosszakértői jelentéseket, stb. A hatvanas években keletkezett iratok között vannak zárkaügynöki (vamzer) jelentések is – bármit gondoljunk az ezeket létrehozó rendszerről, tanulságos adalékok termelődtek így. Teljes bizonyossággal tudhatjuk például, hogy negyed század elmúltával se jelent meg az egykori nyilasokban a leghalványabb bűntudat sem. Ezt egyrészt igen nehéz felfogni, másrészt a továbbiakban tekintetbe kell venni.

Csodálatosképpen maradt néhány olyan irat, amit maguk a nyilasok termeltek: levelek, jelentések. Ilyen Nidosi hirdetménye, amiből a könyvben idézek, ez az eredeti dokumentum részlete, ő maga gépelte.

Roppant fontossá váltak számomra a boncolásokat végző rendőrorvosok által diktált jegyzőkönyvek. Miközben zajlottak a kínzások, és lőtték a Dunába az embereket, a folyó által partra vetett testek egy részét ugyanúgy összeszedték, iktatták és megvizsgálták, mint békeidőben. Szakszerűen dokumentálva van, milyen sérüléseket szenvedtek el az emberek. 

Természetesen nagy tömegű érdektelen vagy hamis információn való átvergődés után akad az ember valami hitelesnek vagy fontosnak tűnő apróságra. Például a legalább húszperces szenvedés szabálya ilyen jegyzőkönyvi motívum, ami nagyon fontos lett számomra.

A levéltári anyagok kutatásához egyetemi ajánlásokra volt szükségem. Ezúton is köszönöm az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem és az ELTE, illetve Gábor György, Gács Anna és György Péter segítségét.

Az anyaggyűjtés minden változata fontos, és utólag kihagyhatatlannak tűnik. Például az, hogy rendszeresen felkerestem a helyszíneket, bejártam az utakat.

R: A tanúvallomásokban, és egyáltalán, a föllelhető dokumentumokban mennyire és hogyan jelenik meg a nyilasok kegyetlenségének egyik fő terepe, a szexuális agresszió, nemi erőszak, szexuális kínzás. Hogyan maradt fenn az orgiákról bármiféle tudás: túlélőktől, résztvevőktől?

Zoltán Gábor
Zoltán Gábor
ZG: Mivel ez kulcsfontosságú volt, rengeteg helyen. Változatos szövegezéssel. Gyakran ugyanaz a tanú más módon fogalmaz egy másik alkalommal. Nyilván sok múlott a jegyzőkönyv készítésének szituációján. Egyrészt a lejegyzők nem egy esetben finomíthattak, tompíthattak az elmondottakon, másrészt bizonyos esetekben, úgy tűnik, képtelenség volt mást leírni, mint ami felszínre tört. Alapvetően a kihallgatást végző nyomozók, jogászok nem akartak belemenni a részletekbe, azok inkább kibuktak (időnként) a vallomást tevőkből. Külön tanulmányt lehetne írni a szóhasználatról. Illetve nem is lehetne: kellene.

Másrészt, összehasonlítva egyéb tömeges szexuális bántalmazásokkal, ez esetben nagyjából lehetővé volt téve az ügyek ilyen vonatkozásainak rögzítése. Ugyanebben a korban a katonák által elkövetett erőszaktételek dokumentálása sokkal kevésbé volt lehetséges.

R: A nyilasok magánéletébe milyen ablakon át lehet belátni? Mit kellett elolvasni ahhoz, hogy testközelbe kerülhess velük?

ZG: Elsősorban ehhez is éppen a periratokat. De rengeteg adat jön a belépési kartonokból. Ez az Országos Levéltárban őrzött anyag. Néha a sajtó is hozzátesz valamit a képhez, készült interjú például Fehérhegyi Katalinnal, aki Bokor Dénes nyilasparancsnok titkárnője volt. Van néhány fotó, például a nyilas matrónáról, Rédlinéről. Az egy újságban maradt fenn. Egyedülálló helyzet, hogy két személyről személyes beszámolót hallhattam: az egyik nyilasról és arról, aki Renner modellje volt.

R: A mai hungaristák anyagaiból, weboldalaikról, enciklopédiáikból mennyire tájékozódtál, és a nyilasok emlékezete mennyire, illetve hogyan él köreikben?

ZG: Azokat egyáltalán nem kerestem, viszont időről időre akaratlanul (akaratom ellenére) beléjük botlottam. Ha azt mondom, hogy bosszantottak, nem mondok sokat. Erre kitérek a Szlavko című szövegben, ami Megadja Ferencről szól, és a Holmiban jelent meg.

Ezek úgy tartják számon, hogy Kun páter fegyverrel védte a templomát. Külön tanulmányt érdemelne ez is: egyrészt vitatkoznak, meggyőzni akarnak, másrészt magukat is folyamatosan hülyítik. Ugyanakkor persze tanulságos, amit összehordanak.

R: Hogyan tudtál kapcsolatba lépni olyan emberrel, aki a személyes történetét osztotta meg veled?

ZG: Az egyik folyóiratban megjelent egy előzmény, egy novella, amiben feltűnt egy nyilas neve. Azt olvasta egy hölgy, aki kislányként találkozott vele. És felzaklatta az egyezés. Megkeresett. Elmeséltük egymásnak, amit erről az emberről tudtunk. Az általa elmondottak beleszövődtek a regénybe. 

Ismerek olyan embert is, aki ott volt abban a gyárban, ahol Renner embereket bújtatott. Az ő szavai nélkül nem kerülhettem volna elég közel a vasgyároshoz.

R: Fontos gesztusa a regénynek, hogy minden nyilas a valódi nevén szerepel – Kun, Bokor, Megadja, Hajgató, Dési-Dregán, Rédli. Mi a helyzet Rennerrel, és hogyan találkoztál az alakját inspiráló személy történetével?

Fájdalmas volt a belebotlás: egy DEGOB-jegyzőkönyvben [Deportáltakat Gondozó Bizottság] olvastam a feleség („Klára") beszámolóját karácsonyesti kivégzéséről, és beépítettem a regényembe, a Véresmajor címen készülőbe. Kevéssel utána találkoztam a férj nevével, mint nyilassal. Ki kellett dobnom a szövegrészt a készülő könyvből. Sokáig gyűltek az adalékok róluk, lassan felismertem, hogy ez egy nagy történet, de nem gondoltam, hogy meg fogom írni. Aztán egyszer csak mégis. Tehát ez a történet volt az egyik ok, ami miatt megakadt a Véresmajor írása, és amikor az végképp megállt, több próbálkozás után erre álltam át.

Szerző: Szűcs Teri
Író:  Zoltán Gábor,  Cím:  Orgia,  Kiadó:  Pesti Kalligram,  Kiadás éve:  2016,  Oldalszám:  320 oldal,  Ár:  3490 Ft