MØ – videoklip-kritika
2016.07.24.

Hatalmas bulik a senki földjén – nagyjából így tudnám jellemezni MØ klipjeit. Soha nem kívánnék senkinek olyan kamaszkort, amilyen az ő videóiban megjelenik. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.

És ami a legizgalmasabb az egészben: ez (is) a kamaszkor. Szürkeség és melankólia, unalom, a „fáj, de ezt senki nem értheti meg” érzésének folytonos jelenléte. , vagyis Karen Marie Ørsted dán énekesnő és dalszerző egyébként már a legkevésbé sem kamaszlány. „I'm a post-teen monster, bold and blind” – énekli a Walk this way című számában, és én csak ezt hallva kezdtem el gyanakodni, aztán meglepetten olvastam a Wikipédián, hogy már 27 éves, pedig a videókat nézve 18-nak gondoltam volna inkább.
 
Hatalmas a kontraszt a könnyed elektropopos hangzás, az ehhez illeszkedő, könnyen emészthető szövegek és a klipek sötét, nyomasztó világa között. A már említett Walk this way című szám videójában öt lányt látunk egy üres iskolai sportcsarnok különböző részein: mozdulatlanul ülnek a lelátón, a lépcsőkön, merev arccal bámulnak a kamerába, háton, csukott szemmel lebegnek egy úszómedencében, épp csak megmozdulnak kicsit, hogy lássuk, még élnek, lassan futnak vagy enervált mozdulatokkal kötelet húznak. Láthatóan egyáltalán nem akarnak győzni, nem szeretnek játszani. A videó vége felé MØ egy asztalnyi győzelmi kupát sodor a földre, az utolsó másodpercekben pedig a rakott szoknyás pomponlányok oldalukat fogva, kissé kiábrándult tekintettel lihegnek a futópályán. A klip hangulata emlékeztet, ugyanakkor tökéletesen ellentmond a High School Musical és a többi amerikai gimis vígjáték ismerős és idealizált világának.
 
Míg a Walk this way kifejezetten színtelen és statikus képekből áll, addig a Kamikazee színes és mozgalmas. Ez persze nem jelenti azt, hogy vidám. Egy lakótelep huligánjai ugrálnak a paneldzsungel szélén, egy poros grundon, bőgetik a motort meg a rissz-rossz autókat, és valahogy odakerül egy ló is. Olyan perifériára szorult fiatalokat látunk, akik aranyszínű bizsukat, műszőrmét aggatnak magukra a susogós melegítő fölé, hogy egy Snoop Dogg videó csillogó világát imitálják, és akiknek mindez – legalábbis kívülről nézve – nagyon nem sikerül. Ennek egy szórakoztató példája az a jelenet, amelyben MØ egy régi, romos épület folyosóján ül egy aranyra festett autógumikból készített trónszéken.
 
A Kamekazee klipjéhez hasonlít a Don’t wanna dance, amely címével ellentétben egy igazi ugrálós, táncolós popszám. A videó elején MØ-t egy kanapén fekve látjuk a sötét szobában, ahol épp unatkozik vagy szerelmi bánata van, ebben nehéz döntést hozni (a dalszövegből az utóbbira tippelnék inkább). Aztán végül mégis kimegy a barátnőivel bulizni egy kicsit: először egy sáros, sík területre az autópálya mellé, aztán a roncstelepre. Egyébként érdekes hely egy roncstelep egy hűvös tavaszi napon Dániában. Az énekesnő mögött markolók lengetnek lassítva autókat. Ugyan, ki akarna ehelyett unalmas pálmafákat nézni Kaliforniában? A klip rendezőjének (Georgia Hudson) kitűnő humoráról tanúskodik, hogy a világvégi buliban a fényeket az autók reflektorai adják, a füstgépként pedig a kipufogók funkcionálnak.
 
A klipek világa természetesen MØ roppant különleges figurája köré épül. Először azt akartam írni, hogy nem tipikus plakátlány-figura, aztán eszembe jutottak az elmúlt évek high és fast fashion androgün modelljei. Ebben az értelemben ugyanis MØ kifejezetten trendi plakátlány lehetne. A tekintetében pedig ugyanaz a melankolikus kifejezéstelenség, meg néha egy kis világfájdalom látszik, amely a klipjei világát is meghatározza: a pusztulás biztos tudata.
Szerző: Puskás Panni