Schilling Árpád – Zabezsinszkij Éva: Eiswind/Hideg szelek / Burgtheater, Bécs
2016.06.08.

Új előadásában Schilling Árpád laboratóriumi körülmények között vizsgálja a nagy műgonddal kiválogatott, borítékolhatóan egymás torkának eső áldozatait. De a végén vajon a jobbik győz? JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Valahol Ausztriában vagyunk, valamikor mostanában. Fenn, magasan, a hegyek között, a külvilágtól hermetikusan elzárva. Az Akademietheater tágas színpadára Balázs Juli klausztrofóbiás, lábakon álló luxus lakókabint épített. Szűkös, egyéni dizájnos víkendház a nem nagycsaládos osztrák elitnek, néhány négyzetméternyi Walden, ahová el lehet menekülni a barbár külvilág elől. Egy hely, ahol az értelmiségi létben megfáradt nagypolgár A bűvös vadászt hallgatja, Lukács Györgyön elmélkedik, közben meg a fenyőfákon békésen mászkáló mókusokat nézegeti. Schilling Árpád azonban természetesen nem rendeltetésszerűen használja a mikrorealista hitelességgel megépített kuckót. Nyugalmat adó szanatórium helyett egy állóháború hídfőállásává változtatja.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Új, a Lúzer és A harag napja után ezúttal is Zabezsinszkij Évával közösen írott darabjában, az Eiswind/Hideg szelek címűben Schilling a hatalomátvétel lehetőségeiről, végső soron az európai kultúra továbbélési esélyeiről gondolkodik, helyesebben állít fel keserűen realisztikus kórképet. És még mennyi mindenről! Öt (plusz egy kivetítve megjelenő) szereplője mintha egy egyetemi pszichológia tankönyv lapjairól sétált volna be a rengetegbe, hogy a mi fürkész tekintetünk előtt részt vegyen a vérre menő valóságshow-ban. A darab szereplői a katalógusban szereplő összes komplexust és frusztrációt, félelmet és agressziót ott tárolják magukban, nem is túl mélyen a felszín alatt. Hogy a robbanás mikor következik be, az csak a „betegek” kezelésének módján múlik, a mellékhatásokról pedig inkább ne kérdezzük meg a kezelőorvost. 

Csak felsorolásszerűen a darab során szóba hozott témák: van itt nyílt utalás a jelenlegi magyar közállapotokra, érintőlegesen említik az ügynökkérdést, de előkerül a globalizációkritika, a demokrácia-deficit hatása a társadalomra, és persze központi szerep jut a nyugati embert gyötrő, saját tehetetlensége fölött érzett állandó lelkiismeret-furdalásnak is. Ott vannak a színpadon a külföldön boldogulni, vagyis túlélni próbáló magyarok, szóba kerül az illiberális demokrácia, a nemzetvédelem és a terrorelhárítás, ezekkel párban az előítéletek és más zsigeri félelmek, megjelenik a xenofóbia, a rasszizmus, a Másik elfogadhatatlansága. 

Felszikráznak az eltérő jövedelmi viszonyokból és kulturális háttérből adódó ellentétek, ott van a féltékenység és egymás kölcsönös meg nem értése, lenézése is. (Ebben nagy szerep jut a németül és magyarul hol párhuzamosan, hol egymást ellenpontozva, kicsit átírva hangzó szövegeknek, annak, ahogyan a Lengyel Anna által németre fordított drámai alapanyag elhangzik a színpadon, és metakommunikációs jelekkel dúsul, gondolva itt persze főleg a magyar színészekre.) És ott van az, amikor az értelmiségi nagy kegyesen leereszkedik az ún. kisemberhez, s miközben kacsintva söröskorsót nyújt felé, ő maga is tudja, hogy ez csupán rövid távú ismerkedés egy egzotikus állattal. Szövegrészek szólnak a férfi és női szerepekről, megtudjuk, hogy mifelénk mi a dolga a nőnek, és mire való a férfi. Előkerül a szeretetéhség, egymás kihasználása, a soktényezős intelligenciahiány és az érzelmi zsarolás. A többségi akaratra történő hivatkozással a demokrácia intézményének megcsúfolását ugyanúgy tehetetlenül nézzük végig, mint a családon belül nem csak az egymást nem értő generációk, hanem férj és feleség közé kifeszülő kerítés felépülését is. Ha mindez még nem lenne elég, a végső előtti ponton szó szerint is megjelenik a kerítés a színpadon, ami 2015 júliusa óta egészen mást jelent Magyarországon, de alighanem Ausztriában is, mint annak előtte. 

Nagy Zsolt és Sárosdi Lilla
Nagy Zsolt és Sárosdi Lilla
Szóval mintha a példabeszédek könyvét lapozgatnánk, ahol egy arctalanságában is ismerős hatalom küzdeni küldi önmagát egyéniségnek képzelő, ám nagyon is egyenszürke polgárait. A ring egyik sarkában egy érett, hétköznapi fogalmaink szerint befutott, az osztrák szellemi elithez nem csak képzeletben tartozó pár és életével kezdeni nemigen mit tudó, felnőtt fiuk. Velük szemben egy apró határvárosban kis- és nagykorú bűnözőket élvezetből és/vagy kényszerből vegzáló magyar pár intellektuálisan biztosan nem tartozik egy súlycsoportba az előző párossal, ám más frontokon még felvehetik a kesztyűt. 

Lássuk részletesebben a játékosokat! Frank Böwe (Falk Rockstroh) keletnémet gyökereit nem tagadó egyetemi oktató, akinek a magyarokról szerzett ismeretei részben könyvekből, részben tapasztalati úton származnak. Ő az a pacák, aki egész életében ügyesen helyezkedett, és mostanra biztos egzisztenciát teremtett magának és családjának. Talán nem tehetségtelen, de nem is egy egyetemes zseni, amije van, azt szorgalmával szerezte, meg azzal, hogy jó időben volt jó helyen. Nem kockáztat, nem vagánykodik, ballag előre egy virtuális, ám nagyon is valóságos úton. Attól tartok, feleségét is inkább gyakorlatias szempontok alapján választotta. Az asszony biztos családi hátterét kezdetben talán nem is tudatosan használta a saját boldogulására, a férfi inkább belenőtt a jólétbe, hozzászokott, természetessé vált a számára. Franktól idegen a küzdésnek még a gondolata is, csak bólogatni tudok, amikor kiábrándultan megállapítja magáról: „Se hasznos, se ártalmas nem vagyok.”

Tökéletes párja Judith (Alexandra Henkel), egy tizenkettő egy tucat típusú, a gazdagokat és szépeket megcélzó magazin főszerkesztője. Még az is lehet, hogy jól végzi a dolgát, úgy képzelem, hogy bejár a belváros közepén fekvő irodájába, kávézgat, tárgyalgat, olykor megigazítja a sminkjét, ebédel egy elegáns helyen, és ha lenne egy fiatal, jóképű szeretője, még inkább tipikusnak érezném alakját. Dolgozik, igen, de ha nem tenné, a világ azt sem venné észre. Szeret a nyeregben lenni, a puha férj mellett erre van is bőven lehetősége. Fiuk, Felix (Martin Vischer) sem annyira a kettejük lángoló szerelmének féltett gyümölcse, inkább a házassággal együtt járó társadalmi elvárás megtestesülése. A húszas évei közepén járó fiú kallódik, teng-leng, mintha maga is csak ártalmatlan időtöltésnek gondolná, hogy színész, a drogok jobban izgatják bármilyen szerepnél. Használja és kihasználja a társadalmi státuszából adódó előnyöket, az esetleges hátrányokat meg könnyedén ledolgozza. Elsőre igazi lúzernek tűnik, akire senkit és semmit nem lehet rábízni, a szétszórt külső mögött azonban éber, figyelő én lapul, és persze eljön a pillanat, amikor hirtelen már késő lesz átgondolni, ki is ez a srác.

Fotók: Reinhard Werner. A képek forrása: Burgtheater
Fotók: Reinhard Werner. A képek forrása: Burgtheater
Ahhoz, hogy az osztrák minta(?)családot valami kimozdítsa megszokott köreiből, külső és belső katalizátorok egyaránt szükségesek. A belsőről később, a külsőt a polgári jólétbe betrappoló, maga körül felfordulást és káoszt okozó magyar páros jelenti. Ilona (Sárosdi Lilla) két hónapja lépett le otthonról, hogy megszabaduljon férjétől – és alighanem kamaszfiától is. Ház körüli apróbb munkákat vállal, szemmel láthatóan boldogtalan és kétségbeesett, de érezni rajta, hogy számára bármi jobb annál, mint ami otthon várta esténként. Vadászkopóként lohol a nyomában férje, az erőszakos, kisebbségi komplexusokkal megvert János (Nagy Zsolt), aki riasztóan leegyszerűsítve látja a világot, melyben önmagát egyszerre véli áldozatnak és megmentőnek. Az ő fejében a jók a rosszak ellen küzdenek, az új a régivel, a nem-magyarok az igazi magyarokkal állnak szemben. Nem csak a retorikája háborús, ő maga is egy harcos: olyan férfi, aki a jég hátán is megél, az osztrák erdők meg se kottyannak neki. Bár műveltségét nem könyvekből szerezte, hibátlanul és ösztönösen felismeri a másik fél gyenge pontjait, és számos eszköze van a meggyőzésre az észérveken kívül. Fia, Levente (Lukács Andrást videófelvételen látjuk csak) már egy másik kor gyermeke, aki szülei legjobb és legrosszabb tulajdonságait egyesíti magában. 

A kényes egyensúly illuzórikus állapotát tehát a betolakodó páros borítja fel azzal, hogy jókor jó helyre állítanak be. A saját élete kiszámítható folyását egy forradalmi tettel – és ez a belső motiváció: régi barátja temetésén elmondott botrányos beszédével – felforgató Frank éppen rettenetesen büszke magára, úgy érzi, hirtelen a nyugati társadalmi berendezkedés minden hibáját kristálytisztán látja. Arra persze nem gondol, hogy a logikus érvek, a békés tárgyalás nem vehetik fel a harcot egy rendőrségi viperát tartó kézzel, de főleg a lent lévő tömegek éhes kétségbeesésével. Mert az Eiswind/Hideg szelek arról is szól, hogyan szivárognak el nemes, humánus elveink a jólétben, hogyan nézünk félre vagy csukjuk be a fülünket idővel, miközben papíron még ugyanazt képviseljük, amit boldogult ifjúkorunkban. Tudatos betagozódás vagy csak fokozatos, észrevétlen önfeladás vezet addig, hogy rabszolgák, a pénz rabszolgái legyünk? Frank vajon ki tud, ki mer, és ami a legfontosabb: tényleg ki akar lépni a rendszerből? Vagy csupán pillanatnyi felhorgadásról van szó? Mert az efféle színpadias kivonulásban az a legjobb, hogy a vihar csillapodtával vissza lehet sétálni a városba, és úgy lehúzni azt a még hátralévő húsz, harminc évet, mintha mi sem történt volna. 

Ennyiből is kitűnhet, hogy Schillingék rengeteg mindent zsúfolnak egy-egy alakba, mindenkinek alapos és részletesen kidolgozott motívumai vannak, gyanúsan, szinte túlságosan klappol minden. Aztán a darab felénél beüt a katasztrófa: vihar csap le a háznál ragadt csapatra, a sötét erők pedig végleg elszabadulnak. A szélsőséges időjárási körülmények elsodorják az emberi együttélés utolsó, íratlan szabályait is. Az eddig úgy-ahogy kordában tartott énekről lehullanak a maszkok, nincsenek már elvárások és követelések, ideje van a nyílt színi összecsapásnak. Az összefogás, a szolidaritás, az elesett segítése helyett ordas eszmék nyernek teret, és a parabolaszerű történet kitermeli magából a manipuláció segítségével felálló új rend vérszomjas helytartóit és fejüket önként igába hajtó alattvalóit egyaránt. Ez utóbbiakra mondhatja bárki, hogy megérdemlik a végzetüket, és tényleg: a közöny, a legyőzöttség enervált tudomásul vétele a vesztesek osztályrésze. 

Schilling pszicho-thrillerbe oltott tanmesét, ízig-vérig osztrák történetet rendezett Bécsben, aminek ihlető forrásai között Michael Haneke filmjei éppúgy jelen vannak, mint Az öldöklő angyal. Egészestés, kíméletlenül pontos jelenetekben fogalmazó emberkísérletének főszereplői, a két prototipikus házaspár tagjai hiába kántálják, hogy nem félnek a farkastól, ezzel már réges-rég elkéstek. A hegytetőn álló házikó a farkasverem legmélyén fekszik, és ott is marad még egy jó ideig.