Friedrich Dürrenmatt: A nagy Romulus / Budaörsi Latinovits Színház, a HOPPart Társulattal közösen
2016.05.30.

Egyetlen ember mond igazat e színházi estén, tudjuk meg bizalmasan a címszereplőtől. Ő is csupán azért, mert amit mond, papírból olvassa. Le van írva neki. Lehet, hogy mi, nézők is őszintétlenül nézünk? Némán, susmorgással-nevetéssel, de tévesztve, félreértelmezve, túlzott igényekkel? TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

Az általam látott (a premier utáni első) előadáson az egyetlen egyenes ember: a súgó eleinte néha súgott, szavakat vagy szövegrészeket. Nemigen lehetett eldönteni, hogy sokszor látott jópofa ötlet valamelyest új variációja emeli őt (Mészáros Csillát) szinte színészi szerepbe az első sorban elfoglalt üléséből, netán egyszerűen tényleg biztonságot ad jelenléte a művészkollégáknak, ha valaki megakadna mondókájában. Később azonban a súgó nem súgott. Nem volt miért? Nem osztott neki lapot a rendező? Ahogy ő kitűnt a képből (hangból), úgy tűnt ki a Dürrenmatt-interpretáció is önmagából. Jól indult, aztán ellaposodott, ismétléseiből és egy-két új szereplő érkezése révén még éldegélt, végül kimúlt, vagy legalábbis tíz perccel a befejezést követően már – elmúlt.

Lukáts Andor
Lukáts Andor
Lássuk, ti semmit sem érő régi istenek, mire megyek egyedül: a Nyugatrómai Birodalom Oszlopos Simeonja, darabbeli utolsó császára, az éppenséggel nem nagy, sőt kis (a történelemkönyvi valóságban kiskorú!), kicsinyítéssel, gúnnyal becsmérelt Romulus teljes, hosszú uralkodását arra áldozza, hogy tovább rontsa, felszámolja, s így – reménye szerint – a változás, a javíthatóság, az újraszervezés küszöbére vigye, ami rábízatott. Minden erejével, vélt masszív erkölcsi alapokon meg akarja buktatni az impériumot, éppen azért, mert az különféle társadalmi alakulatok értelmes szövetségéből impériummá vált. Mozdíthatatlan és mozdulásra képtelen, elaggott történelmi gólemmé. A germánok éppen nyomulnak előre feltartóztathatatlanul, kapóra jönnek, legjobb lesz nekik átpasszolni az óriásország-maradékot. Ráadásul a várható mártírium szolid dicsfényétől sem idegenkedik az egyébként nem különösebben hiú, csak tyúktenyésztői szakértelmére büszke császár.

Lukáts Andor mintha nem lenne teljesen kész a színészi karakteréhez jól illő főszereppel, ám a körvonalak hibátlanok. Pajkos gyerek és tottyanó aggastyán egyszerre a helyét, testtartását folytonosan változtató, legszívesebben egy műanyag strandágyon elheverő cézár. Nehéz lépést és szót tartani az elmeszesedetten fürge uralkodóval, aki az erőtlenséget és erőt egyszerre kifejező koreográfia mögé a filozófiai-politikai elvvé tett állandóságot, a fagyott akarat megmásíthatatlan álláspontját, a józan ész sötét komédiázását vonja. Bukni kell. Nektek, nekem, nekünk. A rekedtes tónusú szentenciázás, a cinikus és a maga módján lefegyverző maszlagolás szépen bejön Lukátsnak addig, amíg a helyzet és az ütköző birodalmi elképzelések felvázolására, megértetésére szolgál. Amíg mutatkoznak hepciáskodó, nála valamely okból mégis gyengébb ellenerők, amelyek groteszk, morbid Róma-mentési koncepciókkal állnak elő. Lukáts Andor balkezes, azaz a rengeteg intés, utasítás, gesztus, fogás a publikum nyolcvanöt százalékát folyamatosan meglepi, váratlanul éri, túloldalinak tűnik, kontrajáték, s ez a sinistra, ez a „balfelől” jól illik a képbe. Amíg szét nem töredezik a kép.

Némedi Árpád
Némedi Árpád
Lukáts mellett a kemény nőszemélyként, de hiába pattogó Julia császárnét Spolarics Andrea úgy formálja meg hatásosan, mintha az impérium egy hatalmas butikhálózat lenne, melyben még rejlenek kiaknázható tartalékok, kár elkótyavetyélni. Meg különben is, a tradíció, a dicsőség…!. Kiss Diána Magdolna (Achilles) és Szilágyi Katalin (Pyramus) a Dürrenmatt elgondolta régi bútordarab komornyikok helyébe nem kotnyeles fiatal fehércselédeket léptetnek. Ők angyali fehér ruhás, ha kell, a zene hullámain lebegő kortalan papnők, a história tudói előre-hátra, akik menet közben – valóban több szinten, arccal és háttal felénk szelik fel a teret, hol itt, hol ott bukkannak elő, állnak, ülnek, szemlélnek – a túlélés sestertiusait is kiutalják maguknak. Stikában. 

A többi szereplő inkább csak mohóbb-lazább technikával magához húzza a szerepet, kitartani, fejleszteni nemigen tudja. Rainer-Micsinyei Nóra (a császárlány Rea) durcás bakfis, Bánki Gergely (Tullius Rotundus) lenyalt hajú, folyton lehurrogott, eminens és stréber adottságaival mit sem érő, lepöckölt bel- és hadügyminiszter, Bregyán Péter (Caesar Rupf, milliárdos nagyiparos) egy nadrágvarró gép egyenletes, üzembiztos kattogásával mondja el nadrággyártás-alapú családi és kontinentális terveit, vastag fizetőpincéri bankóbukszával kezében.

Polgár Csaba rendezése többet látott bele a sok évtizede íródott színműbe, mint amennyire abból ma (bármennyi beírással: migránsok – mármint a barbár germánok, netán mások érkezése stb.) látszólag futja (dramaturg: Róbert Júlia, Bánki Gergely). Viszont a meglevő és megteremtett lehetőségeknek egy részét hagyta futni. A budaörsi művház valóságos teréből Izsák Lili díszlettervező által szinte csak leválasztott, neoncsöves dizájnjával tegnapelőtti-modern játéktér megfelel cézári laknak, viszont a rejtekdobozokká átváltozó hosszú asztal sokszor útban van, másutt mesterkélt sarkokat, nyílásokat kell funkcióba hozni, a tréfás stilizáció nemigen találkozik össze a szituációk viszonylagos komolyságával. A dicsőséges múlt titkait őrző római levéltár megsemmisítése például egy cserepes növény leveleinek elégetésében (füstfújásban) fejeződik ki. Nyelvi vicc marad az esemény, elég sok gyenge szó- és egyéb vicc egyikeként. (Amit az idus – „március idusa” – szó facsargatásával művelnek, tanítani valóan rossz, untató.)

Kiss Diána Magdolna. Fotók: Puskel Zsolt
Kiss Diána Magdolna. Fotók: Puskel Zsolt
Nehéz lenne megmondani, hogy az igazi tyúkok színre tereléséből, a jószágok kapirgálásából mi haszna származik a rendezésnek. Elfelejtődnek a szárnyasok, mire kiderül: a germán vezér Odoaker is tyúktenyésztő, esze ágában sincs császárgyilkossággal – egy tyúkász kolléga! – szert tenni a felkínált világbirodalomra. Ilyés Róbert kutyafej-maszkban érkezik, mert íratik és mondatik: a barbárok kutyafejűek. A poén egy pillanatig ül, majd a kutyafej mint bukósisak le; Odoakert öltözéke alapján nézhetjük szelíd motorosnak is. S mit tesz hozzá a nagy váltáshoz (időszámítás szerint 476-ban az ókor elkezdi középkornak nevezni magát), hogy (a majdani Nagy) Theoderich Theoderikának szólított, kinézetre újfasiszta lányalakként (Páder Petra) kíséri a főgermánt? Ütemes énekelhetnékkel, körömcipőben?

Helyenként összefogott és szórakoztató, jobbára inkább elmosódó és leülepedő A nagy Romulus ezen változata, a kendőzetlenül dezillúziós világhelyzet-elemzés, közép-európai módra. Izsák Lili olyan korhű-anakronisztikus tógákat adott a római figurákra, amelyek kétségtelenné teszik: ezzel a lejárt, ügyetlen viselettel csupán bajlódni lehet, éljen a nadrág és valamennyi várható tartozéka, férfin, nőn. Nem hiányzik a kritikai fanyarság, példázat és valóság libikókája. Pontos billegését, a dürrenmatti és a Dürrenmatt víziójánál frissebb, maibb kettősjátékot sajnos elfelejtette megsúgni valaki.
 
Az előadás adatlapja a port.hu-n itt található.