Myung-whun Chung és a Scala zenekara / BTF 2016
2016.04.24.

Mozart Nagy g-moll szimfóniája nemkívánatos módon eltörpült Mahler Ötödikje mellett, pedig méltóbb mű annál, hogy csupán előétel legyen egy nagy fogás előtt. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

A két mű közös vonása, hogy bizonyos értelemben virágkorukat jóval születésük után élték. Alfred Einstein úgy véli, Mozart nem azonnali előadásra komponálta a 40. szimfóniát, hanem időtlen művet akart alkotni az utókor számára. Mahler pedig 1904-ben, az 5. szimfónia bemutatója után azt kívánta, bárcsak ötven év múlva, egy értőbb közönség előtt vezényelhetné. Érdekes, hogy a műveket valóban mintegy fél évszázaddal később kezdték értékelni igazán: Mozart alkotását Beethoven, Schumann és Brahms köztudottan nagyra tartotta, a Mahler-kultuszról pedig a hatvanas évek óta beszélhetünk.

Myung-whun Chung
Myung-whun Chung 

Myung-whun Chung és a Filarmonica della Scala műsorválasztása mégsem a legszerencsésebb, talán azért is, mert a hallgató elvárása magas, ha két ilyen művet lát a címlapon. A Mozart-szimfónia interpretációja számos jó pillanata ellenére is hiányt hagyott bennem. Az első, Molto allegro feliratú tételben elsikkadtak azok a jellemzők, melyek a mű némi romantikus ízét okozzák: a lendületes, szabad tempójú, szeszélyes dinamikájú előadásmód, a subito pianók és forték izgalma. Ezen szimfónia igazán jó előadói ugyanis szinte sutba vágják Mozartról való ismereteiket. Myung-whun Chung azonban hibátlanul, ám annál alig érdekesebben vezényelte a darabot. A második, Andante tétel bíztatóan indult, egyes szakaszai pedig egészen csodálatosak voltak. Más ütemek alapján viszont úgy éreztem, a szép hangszerjáték inkább megszokásból fakadt, mint ihletettségből. Panaszaim különösen a Menuetto főrészében nyertek igazolást, a Trio rész azonban megnyerő bájjal, a visszatérés pedig tetszetős, kevésbé monoton megformálásban szólalt meg. Az Allegro assai viharos hangjaiban alig indult be a „mannheimi rakéta”: a piano-forte hirtelen kontrasztjai a kelleténél szürkébben szóltak, hiába fogta megfelelő tempóra a zenekart a karmester, Mozart legjobb szimfóniája az előadásban csupán jó volt, és nem a legjobb.

Mahler 5. szimfóniáját a dirigens a tavalyi évben a Szöuli Filharmonikusokkal vette lemezre, és a kritika elismerően üdvözölte a felvételt. Nagy elvárásokkal foglaltam helyet a szünet után, és nem is csalódtam. Mahler azt mondta, a szimfónia az élet legteljesebb kifejeződése lehet, és Chung és a Scala zenekarának előadásában az Ötödik valóban azzá vált.

Filarmonica della Scala
Filarmonica della Scala

Ebben a játékban megvolt az az elmélyülés, belemerülés, mely a Mozart-mű előadásából hiányzott. Az első tétel gyászindulója fájdalmas, döbbenetes fortékba torkollt, a zenekar jól ragadta meg a két főtéma kontrasztját. A második tételben a harag és a melankólia hangjait tolmácsolta hatásosan. A Scherzo életteli, vibráló, néhány pontatlanság ellenére is nagyszerű volt, a rézfúvósok karakteres játékát külön méltatnom kell. Az együttes mindent kihozott a tételből, amit kell: humor, idill, bukolikus líraiság és nem kevés tragikum rejlik ebben a scherzóban, a kóda pedig nagy energiával rohan a zárlatig – a káoszt legyőzi az öröm. Az Adagietto Mahler egyetlen szimfóniatétele, mely szinte slágerré vált, de ez nem jelenti azt, hogy nem kihívás a megszólaltatása. Lassan, organikus módon építkező zenéről van szó, mely a hallgatótól is nagy odafigyelést érdemel. A tétel nem olyan összetett, mint a többi, és népszerűsége folytán is izoláltnak érződik a szimfónia többi részéhez képest. A Scala zenekara szenvedélyes játéka folytán az Adagietto az est legszebb része volt, sok helyen egészen leheletnyi finomsággal formált hangokkal. A mű befejező tétele hipnotikus erővel lelkesít. Bár néhol – főleg a fúvósok részéről – a pontosabb, igényesebben formált futamokat hiányoltam, melyek emelték volna e polifonikus jellegű muzsika fényét, a tétel egészét tekintve remekül szólalt meg. A fináléban a túlcsorduló öröm szólt a sűrű vonóstextúrával kísért rézfúvókban. A sokszor újra- és átértelmezett záróütemekben ezúttal az irónia helyett inkább az euforikus boldogságot hallottam.

Mozart, a szimfónia egyik úttörője, és Mahler, a műfaj beteljesítője. Egyszerűbbnek tűnhet a klasszikus mester műve, de éppolyan nagy figyelmet érdemel, mint a kétszer olyan hosszú mamutszimfónia. Feltehetnénk a kérdést, hogy maga Mahler hogyan vezényelné a Nagy g-moll szimfóniát. 1916-ban, a Mozart-évben állítólag eksztatikus hatást ért el a Figaróval, melyet ütemről ütemre, már-már túlzott aprólékossággal tanított be a zenekarnak. Az efféle megszállottságot nemcsak Mahler zenéje igényli, hanem egy bécsi klasszikus mester szimfóniájának is jót tehet.

Szerző: Csabai Máté
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2016. április 14.