Beszélgetés Tímár Évával és Meszléry Judittal
2016.04.11.

Bár közös színházak kötik össze pályájukat, színpadon még sosem játszottak együtt. Most sem, de a Trafóban szinte egy időben láthattuk a TÁP Színház Babahajó című előadását Tímár Éva szereplésével és a Krétakörtől A harag napját, melyben Meszléry Judit játszik. Ez szülte az alkalmat, hogy együtt üljünk le beszélgetni régi időkről és új színházi formákról. MARTON ÉVA INTERJÚJA.

Revizor: Nagyon sok közös színház van az életükben. Dolgoztak együtt színpadon?

Tímár Éva: Színházban sosem voltunk egy helyen egy időben, de volt közös tévéfilmünk, a Bűntény a Kecskeszigeten

Meszléry Judit: Ez volt az, amit egy adás után letiltottak.

R: És a Trafóban megnézték egymást?

TÉ: Én láttam A harag napja előadást. Csodáltam, ahogy Judit szerepe szerint a színpad szélén üli végig az előadást, alig van jelen, ami fantasztikus koncentrációs teljesítmény.

MJ: Ezt találtam ki, hogy ne rondítsak bele semmibe, de mégis jelen legyek úgy, mintha a saját szobámban ülnék magányosan.

R: Számos nagyszerepet játszott. A harag napjában a főszereplő anyját háttérben, szinte szöveg nélkül úgy játssza végig, hogy nagyon erős emléket hagy. Sokkal nehezebb egy ilyen szerepet megformálni?

MJ: Nehezebb, de nagyon szeretek némán, háttal lenni a színpadon. Debrecenben játszottunk a Lengyel György rendezte Sirályban. Parádés szereposztás volt Nagy Annával, Dégi Istvánnal, Sinkó Lászlóval. Mását játszottam, s volt egy rész, ahol hosszú ideig háttal voltam, hallgattam. Imádtam, hogy mennyi színészi lehetőség rejlik egy ilyen szerepformálásban. Játszani mindig csodálatos. A legnagyobb félelmem, hogy egyszer elmúlik, s mint sokan, feledésbe merülünk.

R: Mindkettőjük pályája főként hagyományos kőszínházi keretek között folyt. Mennyiben igényelt más munkát a mostani szerepük?

TÉ: Tavaly játszottam először függetlenekkel, Csehov Három nővérében. Az életemet végigkísérte ez a darab. Vizsgaelőadásom 1961-ben Mását, majd a hetvenes években Székely Gábor rendezésében Szolnokon Olgát játszottam. Tavaly a HOPPartosok előadásában Anfiszát. Csupa fiatallal dolgoztam, ami nagyon jó volt. Erősen látom, mennyit változott ötven év alatt a színház, a kifejezésmódok. Vajdai Viliéknél Milena Markovic Babahajó című darabja nagyon kortárs, nagyon mai, más hangzású. Meglepett, amikor először hallottam, mennyire máshogyan beszélnek a színészek, mint amikor én voltam fiatal. Engem Básti Lajos és Sulyok Mária tanított, számukra az egyik legfontosabb a szép beszéd volt. Major Tamással is sokat dolgoztam Miskolcon, s emlékszem, mennyit kínzott bennünket a Tartuffe próbáin, hogy pontosan beszéljünk. Kínosan figyelte, hol vehetünk levegőt, hol vannak a hangsúlyok. A fiatalok, akikkel most játszom, sokkal szabadabban kezelik a szöveget, az ma kevésbé fontos. De az, amit az emberekről, ezekről a szerepekről gondolnak, nem sokat változott.

MJ: Engem Schilling Árpád hívott el próbafelvételre. Majdhogynem lebeszéltem erről, de végül az esélytelenek és felelőtlenek nyugalmával mégis elmentem. Minden porcikámmal azt érzékeltem, a kamera mögött dőlnek a röhögéstől, mindenkinek nagyon tetszik, amit csinálok. Két nap múlva felhívott Schilling, s megkaptam a szerepet. Szakcson egy táborban próbáltunk, ami fantasztikus volt, elfelejtettem, hogy létezik az idő. Késő estig dolgoztunk, közösen alakítottuk az előadást. Schillingék ebből azután több változatot is csináltak, mire elkészült a végleges előadás. Számomra szokatlan és furcsa volt, hogy színpadi próbánk alig volt, kevés időnk volt, pedig én próbálós színész vagyok. Azt jobban szeretem, mint az előadást.

Meszláry Judit és Sárosdi Lilla A harag napjában.
Meszláry Judit és Sárosdi Lilla A harag napjában
TÉ: Ezzel teljesen egyetértek, én is azt tapasztaltam, hogy a független társulatoknál a színpadra kevés idő van, mert senkinek nincs saját helye. Mivel a Babahajó az évad első előadása volt, több idő volt a próbára, de én később kerültem az előadásba, amikorra a darab tulajdonképpen már készen volt. De tudom, menet közben rengeteget változott, sokat alakult.

R: Melyik rendező az alkatukhoz közelebb álló? Az, aki az elképzeléseit mindenáron végigviszi, vagy aki a színészekhez, a térhez, a próbákhoz igazodva menet közben alakít, változtat?

TÉ: Nekem nagyon nehéz volt, hogy még az utolsó héten is sokat változott az előadás, tettünk bele és vettünk ki belőle. Igazából az utolsó pillanatra állt csak össze, s féltem, hogy nem marad elég idő a bemutatóig. De élvezetes munka volt. Boldogság. Mivel pályázati pénzekből készülnek ezek az előadások, ami az előadás létrehozására és egy-két előadásra elegendő csak, nagyon keveset játsszuk, annak ellenére, hogy mindegyik előadásunk teltházas volt. Nagyon szereti a közönség.

R: A Babahajó és A harag napja is nagyon aktuális kérdéseket boncol. Schilling a lerohasztott egészségügyet egy lázadó nővéren keresztül mutatja be, felvillantva vele a „feketeruhás nővér” alakját. Vajdai Babahajó-rendezése egy festőnő gyerekkorától mutatja be annak nehéz életét. A családon belüli erőszakot, a szexuális zaklatás kérdését viszi színpadra. A két női sorsban vannak közös gondolatok? 

MJ: Bár a Babahajót nem láttam, mindkettőben a történet csak kiindulópont. A harag napjában játszott szerepem, a nővér anyja, nagyon távol áll a személyiségemtől, a karakteremtől. Talán a jelenetemmel sikerül valamit becsempésznem belőle, de akkorára nem tudtuk dagasztani ezt a szerepet. Csak felsejlik, hogy az anyának ugyanolyan szar élete lehetett, mint a lányának. Ezen vitám is volt Schillinggel, mert szerettem volna megmutatni, hogy közöm van a lányomhoz, de nem hagyta, ő ilyennek képzelte az anyát.

R: Éva többször nyilatkozta, hogy számára mindig fontos volt, hogy karizmatikus rendezőkkel dolgozhasson. Azért vállalták el szerepeiket, mert Schilling és Vajdai neve garancia volt a maguk számára?

TÉ: Valóban nagyon fontos, hogy kivel dolgozom. Persze, számít a darab és a társulat is, de nekem az a legfontosabb, hogy megbízzam a rendezőben, hogy nagyon oda tudjam adni magam. Hogy mindent elhiggyek nekik. Major mondta mindig, hogy a színész az, aki gúzsba kötve táncol, s ez valóban így van. Azon belül persze rengeteg szabadsága van a színésznek, sőt akkor van igazán, ha jó rendezővel dolgozik, mert tudja, hogy jó irányba megy. Ami a két előadást illeti, nagyon különbözőek, de mégis nagyon hasonló látásmóddal dolgoznak. Nem csak az építkezés, hogy apró jelenetekből áll össze az egész, hanem formailag is. Amit nagyon szeretek Schillingnél és Vajdainál is, hogy mindkét előadásban énekelnek. Ez egy látásmód, ami gazdagítja az előadást. Két nagyon tragikus történetről van szó, mégis annyi humor, önreflexió van benne, erre mindkettőjük nagyon tudatosan törekszik. Nagyon jó fajta színházat csinálnak.

R: A Krétakör és a TÁP Színház állandó társulatainak életébe, két fiatal csapat munkájába csöppentek bele. Más volt a próbafolyamat, más volt a munka?

MJ: Nagyon jó volt, ezt a fajta színházat szeretem. Ez a gúzsba kötve táncolás jó hasonlat, de végig azt éreztem, Schilling felépítette a karakterem vázát, amit azután úgy boríthattam lombba, ahogy azt a szerep és a fantáziám megengedte. Első pillanattól minden nagyon természetes volt, mintha ide születtem volna. E tekintetben nem más ez a színház, mint amilyenekben korábban dolgoztam.

TÉ: Nekem kicsit nehezebb dolgom volt, ami a darabból adódott. Szinte minden jelenet stílusában eltér egymástól. A mesealakok és a reális alakok egyensúlyban tartása, megtalálása nehéz volt. Enyém az utolsó jelenet, az időskori festőnőt jelenítem meg, ami kezdetben nehéz volt, hogy milyen is legyen. De úgy érzem, megtaláltuk az ő hangját is.

R: Mindketten nagyon sok színházban, többek között Debrecenben, Szolnokon, Pécsett, Miskolcon, Kaposváron dolgoztak. Elég gyakran váltottak társulatot, színházat. Mi az oka az állandó keresésnek?

Dékány Barnabás és Tímár Éva a Babahajóban
Dékány Barnabás és Tímár Éva a Babahajóban
MJ: Debrecenből azért jöttem el, mert a számomra fontos színészek, Dégi István, Nagy Anna, Kézdy György eljöttek. Mentem a többiek után Pécsre, ahol hagyományos darabokban játszottam. Utána jött Veszprém, ami kivételes időszak volt az életemben Valló Péterrel, Latinovitscsal, Cserhalmival. A csúcs a szolnoki időszak volt, a legszebb és a legtermékenyebb évek számomra. És voltak tévedéseim, rossz döntéseim, mint a Művész Színház, ahol labdába nem rúghattam, depressziós lettem. Sokáig utána nem voltam sehol.

TÉ: Én Szolnokra azért mentem, mert akkoriban láttam Székely Gábor egy előadását, s annyira vágytam rá, hogy oda mehessek. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy én hívtam fel színigazgatót. Miután Székely elment Pestre, Csiszár Imre pedig megkapta a Miskolci Nemzeti Színházat, az fantasztikus lehetőség volt, remek színészek és rendezők dolgoztak ott abban az időben. Ugyanebben az időben szerződtetett Ádám Ottó a Madách Színházba, de éreztem, hogy jobb lesz nekem Miskolcon, így két hónap után eljöttem a Madáchból. Mindig nagyon határozottan döntöttem, oda mentem, ahol jól éreztem magam, ahol úgy éreztem, tudok valami jót csinálni.

R: A hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években Szolnok, Miskolc, Kaposvár azok a színházak voltak, ahol fiatal, nagyon tehetséges rendezők fantasztikus társulatokat építettek. Valami hasonló történik most a független szcénában?

TÉ: A szellemiség nagyon hasonló, de a körülmények egészen mások. Mi abban az időben nagyon jó helyzetben voltunk, rengeteget játszottunk, jól mentek az előadások, idő és pénz is volt az előadásokra. A vidék ebből a szempontból hálásabb volt, hiszen csak a színházzal foglalkoztunk. Forgattam én is, de a színház volt a legfontosabb. Volt idő az előadások beérésére. A Babahajóból játszunk hármat, majd hosszú szünet következik. Nagyon nehéznek látom a mostani körülményeket.

R: Abban a korban vannak, amelyben főleg a női karakterekből egyre kevesebb van. Már kevesebbet játszanak. Nehéz leállni?

TÉ: Mindenhol kevesebbet játszanak az idősebb színésznők, mint harminc évvel ezelőtt.

MJ: A női szerepekből kevesebb van. Meg talán fáradságosabb is, egy oda nem figyelést is érzek ebben. Több olyan előadásban játszottam, ahol vendégszínészt hívtak olyan szerepkörre, ami házon belül is adott volt.

TÉ: Én nem így gondolom. Azt érzem, hogy most őrületes harc folyik a színházakban, hogy behozzák a fiatalokat. Kiöregedett a régi színházba járó közönség, amit nagyon érzek. Mindenhol megveszekedetten zenés, fiatalokat érdeklő darabokat keresnek és játszanak, hogy a közönség-utánpótlás megmaradhasson.

MJ: Van egy határ, ami alatt, ha kenyéren és vízen is kell megélnem, nem vállalom el.

R: Hol húzódik ez a határ? 

TÉ: Én is játszottam Egerben két olyan előadásban is, ami jófajta bulvár volt. A pillangók szabadok és a Grace és Gloria. Mindkettő fontos témát dolgozott fel. Az egyik a társadalom két nagyon szélsőséges pontjáról jövő asszonynak a története, a másik darab egy vak fiú életéről szól. Mindkettő nagyon szép, emberi történet.

MJ: Akkor mégiscsak van darab az öregasszonyoknak…

TÉ: Van, persze, de nem olyan sok. S azt látom, hogy a kőszínházak is pénzhiányban szenvednek. Sokféle okból tevődik össze, hogy egyre kevesebb szerepünk van.

MJ: Megvannak az állandó sztárok, nem nagyon kerülünk látótérbe. Ezért is örülök annak, hogy megtalált Schilling.
Szerző: Marton Éva