A Concerto Budapest hangversenye
2016.03.24.

Egy koncert, amelyről nem csupán azt mondhatjuk el, hogy a magas színvonal és igényesség jegyében zajlott, hanem azt is, hogy gondolatokat közvetített, koncepciója és értelme volt. Messiaen és Haydn a Zeneakadémián. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

Mostanában mintha kezdene megélénkülni a magyarországi érdeklődés Olivier Messiaen (1908–1992) zenéje iránt. Hallhattuk a Des canyons aux étoiles-t, újra megszólalt a Turangalîla, most pedig a budapesti közönség megismerkedhetett a zeneszerző 1943/44-ben keletkezett – a Quatuor pour la fin du temps-nál (Kvartett az idők végezetére) két évvel fiatalabb – Trois petites liturgies de la présence divine (Az isteni jelenlét három kis liturgiája) című, nevezzük így, oratorikus alkotásával. Szerzője a művet női karra és fúvósok nélküli zenekarra fogalmazta, de mivel a hangszeres apparátusban az ütők és a cseleszta mellett egy concertáló zongora és egy hasonlóképpen szólisztikusan kezelt ondes martenot is szerepel, az „oratorikus” meghatározás kissé pontatlan és leegyszerűsítő. A művet a Concerto Budapest adta elő Keller András vezényletével, a nyíregyházi Pro Musica Leánykar közreműködésével (karigazgató: Szabó Dénes), a zongoránál Ránki Fülöp foglalt helyet, a „Martenot-hullámokat”, ezt a jellegzetesen lebegő hangú korai elektronikus hangszert pedig annak egyik legelismertebb játékosa, Bruno Perrault kezelte.

Keller András
Keller András

Elgondolkodtató mű a három tételes (a bennünk jelenlévő Istent, az önmagában jelenlévő Istent és a mindenségben jelenlévő Istent megéneklő) Trois petites liturgies, de egyszersmind tipikus Messaien-darab is. Mint a zeneszerző más kompozícióiban, a hallgató itt is konfrontálódik azzal az egyedülálló jelenséggel, ahogyan Messiaennak sikerül stiláris kompromisszum nélkül úgy alkotnia tökéletesen modern kortárs zenét, hogy mindeközben a konszonanciák – például az újra és újra visszatérő, hatalmas, fényt árasztó dúr akkordok – jogai mákszemnyit sem csorbulnak. Rajta kívül ezt a mutatványt a valóban progresszívként elkönyvelt zeneszerzők közül senkinek sem sikerült végrehajtania a céhből való kitaszíttatás veszélye nélkül, márpedig Messiaennál ez a hibrid harmóniavilág rendszeresen érvényesülő jelenség, amely a zeneszerző gondolkodásmódjának kompozíciós dogmáktól való mentességét illusztrálja. Ugyanígy jelen van a hangzás rendkívüli gazdagságának igénye, a szinte folyamatos színorgia, amely azonban nem válik fárasztóvá – ki tudja, miért… Ugyanilyen rejtély, hogy hogyan is lehet hiteles és elfogadható az a zene, amely hallgatóját állandó érzelmi és indulati szuperlatívuszokkal bombázza. Messiaen elképesztően túlfűtött komponista, zenéje (nem a névvel való játék kedvéért írom) messianisztikus, prófétai, egyfajta szent eksztázis kifejezője. Mégis, az ember – ha fogékony – nemcsak kibírja, mosoly vagy ellenszenv nélkül viseli ezt a folyamatos tombolást, hanem képes belehelyezkedni hullámaiba és azonosulni vele.

Pedig itt még szöveg is van (maga Messiaen írta), s ez is enyhén szólva egzaltált. Valóban, túlfűtött librettó ez, de aki elmerül benne, azt is felfedezheti, milyen tudatosan megformált textus, mely egyszerre hivatkozik a maga struktúrateremtő ismétléseivel a liturgikus hagyomány litánia-vonulatára, no meg látomásos képvilágával a francia irodalom katolikus hagyományára, erre a nagy és erős tradícióra, amelyet a 20. században olyan írók és költők képviseltek, mint Francis Jammes, Paul Claudel, Jules Supervielle, Pierre Emmanuel vagy François Mauriac. Messiaen tehát szövegben és zenében egyaránt kimagaslót alkotott a Trois petites liturgies partitúraoldalain. A mű körüli sok talányt eggyel megtoldja a kérdés: hogyan történhetett, hogy Messiaen 1943/44-ben, a világégés rettenetének idején képes volt ezt a mindvégig ujjongó művet megírni? Nem etikátlanság a tomboló öröm, mikor a világ éppen kínhalált hal? De hát ez az ellentmondásosság Messiaen lényege: művei nem a való világgal foglalkoznak, és nem is reflektálnak a való világra, bizonyos értelemben időn (és ekképp történelmen) kívüliek. Aki meg akarja érteni a tarkainges madárhang-kottázót, ezt mindenképpen el kell fogadnia. Az előadás méltó volt a műhöz: Keller András emelkedetten és összefogottan, a teljes azonosulás szellemében irányított, a Pro Musica Leánykar kiválóan felkészítve, remek hangminőséggel és igényes szövegejtéssel énekelt. Ránki Fülöp (aki hasonló szerepkörben már a Des canyons… magyarországi bemutatóján is remekelt) egyszerre bizonyult aprólékosnak és szuggesztívnek, Bruno Perrault pedig érzékelhetően úgy mozog a Messiaen-zene transzcendens közegében, mint más a nappalijában.

Keller Vonósnégyes
Keller Vonósnégyes
Extázis után meditáció, modern zene után klasszika, nagy apparátus után vonósnégyes. Nem etikátlanság a tomboló öröm, mikor a világ éppen kínhalált hal? – kérdeztük az imént a Trois petits liturgies kapcsán. És az nem blaszfémia, hogy Haydn a keresztre feszített Krisztus kínhalálának fázisait olyan harmonikus, békés, olykor már-már idilli tételekkel kommentálja, amilyenek (a végső Terremotót megelőzőn hét egymást követő lassú zene) a nevezetes cádizi megrendelésre komponált, több változatban is fennmaradt, különleges liturgikus mű, A Megváltó hét szava a keresztfán partitúrájában sorakoznak? Úgy tűnik, nem az, mivel az egyes krisztusi „szavakhoz” (ezek persze nem „szavak”, hanem „mondások”, nevezetessé vált és sokszor idézett evangéliumi megnyilatkozások) fűzött zenei kommentárok nem az anyagi szférában, hanem a gondolatiság síkján fogalmazódnak meg. Éppúgy eltávolodva töviskoronától, szögek által áttört csonttól, vértől, epétől és ecettől, ahogyan Messiaen távolodik el a Trois petites liturgies tételeiben a mű keletkezésének idején lezajlott külvilágbeli brutalitástól. És még valami: a klasszika nem tud torz lenni: a gyötrelmeset is harmonikusan jeleníti meg. Ezért aztán nem blaszfémia sem Haydn művének éteri tisztasága, kifinomult arányrendszere és szépsége, sem pedig az, hogy az idén harminc éves Keller Vonósnégyes (Keller András, Környei Zsófia, Fejérvári János, Szabó Judit) érzékien szép, kristályos hangzású és lekerekített előadásban tárta elénk a művet ezen a különlegesen ihletett és gondolatébresztő hangversenyen, virágvasárnap estéjén, húsvétváró s az ünnepre lelkileg felkészítő hangulatban. A Megváltó hét szava vonósnégyes-változatát a hangszóróból, felvételről elhangzó krisztusi mondások tették teljessé Mécs Károly hangján – felidézve valamit abból is, milyen lehetett annak idején, Cádizban, 1787-ben a nagyheti áhítat. 
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2016. március 20.