Zoolander 2
2016.03.15.

Lassan, de biztosan csinálta meg a maga elkötelezett közönségét 2001-ben a Zoolander, a trendkívüli. Tizenöt évvel később itt a divatidióta férfimodellek sztorijának folytatása (meglepő módon a Zoolander 2 címre hallgat), ami sajnos messze nem az eredeti. Stílszerűen: replika csupán. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Nem véletlenül választottuk címként Bret Easton Ellis Glamoráma című könyvéből az egyik híres sor („A menő nem menő. A nem menő a menő.”) parafrázisát. Az amerikai minimalista írók egyik legismertebb és kulturális hatását tekintve igencsak tekintélyes alkotója egy 2005-ös BBC-interjú szerint végül bíróságon kívül tisztázta a Zoolander menedzsmentjével, hogy a film egyszemélyes intézménye, Ben Stiller (rendező, főszereplő, író, producer) milyen mértékben koppintotta le az 1998-as regényét. 

És bár a párhuzamok elég szembeötlők – kezdve a nem éppen magas IQ-val, de annál gyönyörűbb testtel megáldott férfimodellektől egészen a terrorista-szálig –, mindez semmit sem von le Stiller szatírájának frissességéből, amelynek még maga Terrence Malick is vállaltan a rajongói közé tartozik. És hogy miért emelkedett kult státuszba anno ez a vígjáték? Mert tökéletesen reflektált annak a korszaknak az abszurdan felszínes értékrendjére (a kilencvenes évek konjunktúrájáról beszélünk), amikor a brókerek mellett a szupermodellek „uralták” a világot, és olyan mondatokat vettünk teljesen magától értetődőnek gyönyörű szájukból, mint például Linda Evangelista örökbecsűje: „Nem kelek fel 10 ezer dollárnál kevesebbért”. Mindez a Zoolander, trendkívüliben ráadásul két divatidióta pasival a főszerepben, bizonyítván: hiúság, férfi a neved. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Ez a világ azonban a gazdasági válsággal elmúlt (sem Gigi Hadid, sem Palvin Barbi jelenlegi befolyása nem mérhető Cindy Crawford vagy Naomi Campbell akkori hatáshoz), így aztán a Zoolander 2 sem tud akkorát szólni, mint amekkorát az elődje szólt. Igen, reflektál aktuális dolgokra, a celeb- és hipsterkultúrára, a közösségi média dominálta világra, az androgün modell-lázra (Benedict Cumberbatch formálja meg az All, vagyis Minden névre hallgató új sztármodellt), de ez a közeg már nem az a közeg, amely anno heti szinten okozott felbolydulást egy-egy új címlappal vagy az MTV-n bemutatott videoklippel. Időközben nem elég, hogy a geekek eluralták a világot (urambocsá, még megtanultuk vonzónak is látni őket), de a színészek is visszaszerezték szexikon státuszukat a trónbitorló modellektől.  

Már az első részben sem maga a történet, mint inkább a kritikus felhang volt a lényeg, és ez így lett a folytatásban is. Akad ugyan egy vicces kiindulópontunk (valaki sorra öli a rock- és popsztárokat: a nyitányként Justin Bieberbe eresztett hosszú golyósorozat még bizakodásra ad okot a film egészére nézve); Derek (Ben Stiller) és Hansel (Owen Wilson) pedig visszatér önkéntes száműzetéséből, hogy segítse a nyomozást, amelyet egy egykori fürdőruhamodell, Valentina (Penélope Cruz) vezet. A római vakációt a két egykori modell Derek gyermekének (Cyrus Arnold) felkutatásával is egybeköti (Derek juniort elvette a gyámügy szülői alkalmatlanságra hivatkozva), aki, minő csapás, nem elég, hogy okos, még kövér is (bocsánat: plus size).

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Mindez persze csak apropó a jobb-rosszabb poénokhoz, a rengeteg utaláshoz és a sztár cameókhoz (Anna Wintour, a Vogue főszerkesztője ugyanúgy megjelenik a moziban, mint Marc Jacobs, a lassan már szénbarna Valentino, Naomi Campbell vagy éppen Lewis Hamilton F-1 pilóta). De nem csak a divatvilágot használja referenciaként a Zoolander 2, más mozikra is folyamatosan kikacsint mind cselekményében, mind pedig képi világában – visszaköszön A Da Vinci-kód; A bárányok hallgatnak, a Hetedik vagy a Cape Fear – A rettegés foka. Itt kell megemlékeznünk a Police-ról és a film egyik szereplőjéről, Stingről is – sajnos a magyar szinkron sokat elvesz abból, hogy folyamatosan Police-számok, albumok címét, sorait szövik be a mondataikba a szereplők (Message in a Bottle, King of Pain, Ghost in the Machine, Synchronicity), de a Zoolander 2 azért nem olyan halhatatlan alkotás, hogy ezen hosszasan keseregni kellene.

Magyarán a folytatás meglehetősen közepesre sikeredett. Akad benne néhány jó poén (de ezek zöme is inkább a főszereplő karaktereknek köszönhető, és annak, hogy az eltelt tizenöt évben sem lettek sokkal intelligensebbek), viszont legalább annyi gyenge és erőltetett is. A Zoolander 2 kicsit olyan lett, mint egy jobban sikerült replika, utángyártott termék. Nem olyan gagyi, hogy azt mondjuk rá, hamisítvány, de mivel láttuk, mit tud az eredeti, mennyivel szebben kidolgozott és frissebb, a folytatás egyértelműen megmutatja, hogy ez bizony nem az.