Beszélgetés Ónodi Eszterrel
2016.03.08.

Mi nyűgözte le a Mad Maxben? Mikor játszaná el Búvár Kundot? Milyen nőként a magyar filmszakmában dolgozni? Ónodi Eszterrel tekintettük át a filmes pályafutását. SOÓS TAMÁS INTERJÚJA.

Revizor: Ha azt mondanám, az eddigi legfontosabb filmszereped az Aranyélet, egyetértenél?

Ónodi Eszter: Abból a szempontból mindenképp fontos az Aranyélet, hogy egyöntetűen pozitív jelzők most kerültek először a nevem mellé a kritikákban, és a megszokott karaktereimtől és a személyiségemtől is eltért Janka. De bizonyosan csak akkor tudom megmondani, ha jó pár év múlva mérleget vonok a pályámról.

R: Az Aranyéletben minden összejött: jó volt a szerep, az alakítás és a sorozat is. A pénzéhes, de a szegénység elől menekülő Janka annyira elkapott valamit a mai magyar életből, hogy pár év múlva akár korjelzővé is válhat.

ÓE: Én nem merek ilyesmit gondolni róla, nem is tudnék, mert bennem sok réteg rakódott a szerepre. De ha így látod, attól én leszek a legboldogabb.

R: Mit kellett tudnod Jankáról, hogy feltörd, kiismerd a személyiségét?

Az Aranyéletben
Az Aranyéletben
ÓE: Szemben egy játékfilmmel, amely az elejétől a végéig mutat be egy folyamatot, és a színész a karakter elő- és utóéletével is tisztában van, itt in medias res csöppentünk a család történetébe, a szövegben pedig csak utalások voltak a karakterek múltjára. Ha Lee Strasberg-i módon akartam volna megközelíteni a szegénysort, amiből Janka felkapaszkodott, bajban lettem volna, mert csak egy-két elejtett félmondatra támaszkodhattam, amit a lányának mond a nehéz gyerekkoráról és a tiszti kaszinóban lehúzott műszakokról. Én mint színész sem tudok ennél többet, sőt azt sem, hogy ezek tényleg így történtek-e. De talán ez így még izgalmasabbá teszi a figurát, hogy nem tudom, mi a történetének az eleje és a vége, és hogy ki fog-e bontakozni valaha a karakter.
A másik három főszereplővel azért átbeszéltük forgatás előtt a legfőbb mozgatórugókat, és azt éreztem, olyan negatívra írták ezt a figurát, hogy minden lehetőséget meg kell ragadnom, hogy valamennyire emberivé tegyem. Hogy ezt a számító és kegyetlen karaktert, ha nem is megszeressék, de egy-egy pillanatra azonosuljanak vele az emberek. Jó példa erre a disznóvágás jelenete, amelyben az eredeti forgatókönyv szerint Janka arca kikeményedik, amikor meglátja a szegény kisgyereket és az anyját, akinek átadja a maradék húst Nyakó Juli, és eldönti, hogy mégis felhívja Csér Kálmánt. Ez az egyetlen pillanat, amikor meg tudjuk mutatni Janka emberi oldalát, és azt, hogy meg tud bomlani ez a tudatosan kitalált élet, ha megpiszkálják – ebből jött az a furcsa, megmagyarázhatatlan sírás. Felvettük mindkét verziót, a rendező, Mátyássy Áron pedig a sajátját, a sírósat tette be az epizód elfogadtatásakor, és szerencsére átment az HBO rostáján.

R: Amióta gyereked született, csak anyákat játszottál filmen. Könnyebb anyaként anyát játszani?

ÓE: Véletlenül alakult így. Sem az Aranyéletben, sem az Aglajában, sem az Anyám és más futóbolondok a családból esetében nem ez volt a meghatározó a karakter személyiségében. A Swingben fontosabb volt a gyerek, de ott is inkább problémaként, hogy hogyan tudja úgy rendezni az életét az anya, hogy közben karrier is legyen és szerelem. Egyiket sem mondanám tehát klasszikus anyaszerepnek – ahhoz közel csak Dyga Zsombor Utolér című filmjében jutottam, amelyben az anya egy krimi-szituációba kerül, és mindent megtesz a gyerekéért. De ezt szinte csak én tudom, hiszen ennek a filmnek csupán egy-két vetítése volt a Filmszemlén, száz-kétszáz ember láthatta.

R: Hat az anyaság a színészi játékodra?

ÓE: Az egész életemre hat. Rengeteget kapok ettől az állapottól. A Swinget látta a kisfiam, és eleven húrokat pendített meg benne, ahogy ráförmedtem a filmbeli gyerekre. Komoly kritikát is kaptam, hogy csúnyán beszéltem azzal a kisfiúval, és reméli, vele nem fogok ilyen hangot megütni. Bizonyos mondatok tehát jobban kijönnek belőlem, mert megélt tapasztalat van mögöttük. Ha az embernek gyereke van, az az érzelmi gazdagságnak olyan fokára juttatja el, ami által sokkal több minden érthetővé, átélhetővé válik. Sok mindenen átmentem, az életkorommal együtt a tapasztalatom is gyarapodott, és ez mind benne van a munkáimban.

A Swing című filmben
A Swing című filmben
R: Az Aglaja, a Swing, és az Anyám… is hangsúlyos női sorsokról mesél. Az ilyen filmeket „női filmként” szokták aposztrofálni. Színésznőként jelent számodra valamit ez a kategória?

ÓE: Én érzek némi negatív felhangot ebben, de igenis szükség van ilyen filmekre. Bár a női filmet műfajként használni nyilván butaság, de ezek közül leginkább a Swingnél éreztem úgy, hogy női filmet csináltunk. A visszajelzésekből az látszik, hogy azt a 30–40–50 éves női korosztályt szólította meg, amelyik ritkán szokott moziba járni. Azt is nagy erénynek tartom, hogy az Anyám… túl van a 30 ezres nézőszámon, pedig nem az a fajta film, amire a magyar átlagnéző jegyet vált. Gyanítom, a nézők többségét ott is nők teszik ki, de mindegy is, kik, csak nézzék.

R: Forgattál Deák Krisztinával, Fekete Ibolyával és Elek Judittal is. Könnyebben megtalálod a közös hangot egy női rendezővel?

ÓE: Másként működnek a nők egy férfias közegben, ez biztos. A női rendezők a legférfiasabb tulajdonságaikat kénytelenek elővenni, hiszen Magyarországon a rendező nem végrehajtó személyzet a producerek mellett, mint Amerikában, hanem zászlóshajó a flotta élén. És sokszor nagyon kemény macsók között kell helytállniuk. Csodálom a bátorságukat és felnézek rájuk. A rendezés olyan feszültséggel és sok harccal jár, amire én képtelen lennék. Talán azért is tudunk olyan jól együtt dolgozni, mert én sem vagyok az a csacsogó színésznőtípus, szóval egyáltalán nem csajos vetélkedések és cicaharcok folynak a forgatáson. Az Aglaja és az Anyám… esetében is a tizedéből dolgoztunk annak a költségvetésnek, amennyit, mondjuk, Amerikában kaptunk volna, emiatt pedig mindennapossá váltak az élethalálharcok a forgatáson. Számomra viszont óriási mozgósító erőt jelentett olyan rendezővel dolgozni, mint például Deák Kriszta, aki a forgatás befejezése után két évvel még össze tudott szedni pénzt, hogy kimehessünk Németországba felvenni pár jelenetet. Nagyon büszke voltam rá.

R: Fekete Ibolya a Filmvilágba írt egy szép nekrológot Ember Juditról, aki a kérlelhetetlen természetével, csendes igazságával „idegeire ment a paliknak a szakmában”. Majd hozzáfűzte: „Azóta már tudom, amit akkor, emancipált kiscserkészként, nem vettem észre: hogy a nők mindig az idegeire mennek a paliknak a szakmában.” Te is tapasztaltad ezt?

ÓE: Teljesen más bizniszben dolgozik a női rendező és a női színész. A női rendezőnek többnyire nagy egójú férfiak között kell komolyan vetetnie magát, és kiharcolnia, hogy a veszekedéseket ne intézzék el annyival, hogy ez csak női hiszti. A színészet viszont nőies szakma, amelyben női színésznők és férfi színésznők vannak – nekem pedig köztük, a férfi színésznők között kell helytállnom.

R: Legutóbb Jennifer Lawrence szólalt fel a diszkrimináció ellen Hollywoodban, amikor kiderült, hogy kevesebb pénzt kapott ugyanazért a filmért, mint a férfi sztárok. Azért nem akart küzdeni a nagyobb gázsiért – írta –, mert egyrészt nincs rá szüksége, másrészt nem akarta, hogy színésznőként elkényeztetettnek vagy problémásnak tűnjön.

Tóth Ildikóval a Jadviga párnája című filmben.
Tóth Ildikóval a Jadviga párnája című filmben.
ÓE: Egyetértek vele, ez nem fair. Az ő nevére váltanak jegyet a nézők, meg kellene kapnia azt a megbecsülést, amit szeretne. Magyarországon más a helyzet a gázsielosztásnál, mint Amerikában. Hiába tűnik nagyon jónak egy-egy filmgázsi – pláne a színházi fizetésekhez képest –, még így is csak töredéke a film összköltségvetésének. Ezért mindig szkeptikusan állok hozzá, ha a producer már az elején azzal jön, hogy szívesen adna még, de higgyem el, nincs miből – és széttárt karral mutatja az üres zsebeit. Magyarországon el kell dönteni, mit vállal ingyen az ember, mert annyira szeretne részt venni benne, és mi az, aminek megvan az ára. Az első munka mindig egy befektetés, és csak olyan esetben kérjük, hogy nyúljanak a pénztárcába, ha úgy korrekt. Utána viszont, ha van már mire hivatkozni, lehet több pénzt kérni. Az persze más kérdés, hogy megadják-e. De azért én minden esetben a win-win szituációk híve vagyok.

R: A Színművészeti Főiskolán nem tanultatok filmszínészetet. Mikorra sajátítottad el azt a játékstílust, amit a film kíván?

ÓE: A színműn egyszer találkoztunk élő filmrendezővel. Szabó István tanított minket egy hétig, és ironikus módon Csehov Három nővér című színdarabját vette fel velünk. (nevet) Én ’96-ban álltam először kamera előtt, és talán ’99-ben, a Meseautó utolsó forgatási napján oszlott el az a rózsaszín felhő, amiben addig voltam a forgatásokon. Akkor éreztem úgy, hogy már tudom, mennyi kell a játékomból, ha közel, és mennyi, ha távolabb van a kamera.

R: Az amplitúdón, a gesztusok és a mimika erősségén kívül mi a különbség a színházi és a filmes játékstílus között?

ÓE: Teljesen más a kettő. Filmen, ha közel állsz a kamerához, és elég érzékeny az arcod, elég csak gondolni arra, amit meg akarsz jeleníteni, és az ott lesz a képen. Filmen a figurajátszás is kevésbé megengedett, de nekem szerencsém volt, mert sokféle karaktert játszottam filmekben. Élettel teli, erős figurák volt ezek, és törekedtem rá, hogy minél többféleképpen oldjam meg őket. Ha úgy éreztem, két hasonló szerep talált meg egymás után, feladatnak adtam ki, hogy megkülönböztessem őket belülről. Rémes, ha magát ismétli egy színész. De az is igaz, hogy filmen gyakrabban osztanak hasonló szerepet egy emberre, mert típus alapján castingolnak. Ritkán fordul elő az, ami az Aranyéletben, hogy ennyire más karaktert játszhatok. Bár az is lehet, hogy a külső szemlélő számára olyan vagyok, mint Janka, és azért lett akkora sikerem a szereppel, mert kifelé ennyire ellenszenvesnek látszom... (nevet)

R: Két filmed, a Koccanás és a Portugál színházi előadásában is játszottál a filmverzió előtt. A Jadviga párnájában fordított volt a sorrend, előbb játszottad Irmust Deák Kriszta filmjében, a színházban pedig már a főszerepet kaptad. Segített ez a karakterek megformálásában?

Az Állítsátok meg Teréz anyut! című filmben
Az Állítsátok meg Terézanyut! című filmben
ÓE: A Portugált sokan kritizálták, hogy túl színháziasan lett fényképezve, de pont az én jelenetem kifejezetten izgalmas és filmszerű lett. A Koccanás filmen teljesen megváltozott, felért egy performansszal. Felmondtuk rádiójátékként a szöveget, a forgatáson az szólt a hangfalakból, és ennek megfelelő arcot kellett vágnunk. Egy-egy gondolati ívhez kellett megtalálni a legmegfelelőbb, összefoglaló arckifejezést. Ha összecsattant két autó, akkor rémült volt az arcunk, a helyzet azonban bonyolódott, amikor két ember közeledését, összemelegedését kellett megfogalmazni egy gesztusban. A legnehezebb persze az volt, hogy megálljuk pislogás nélkül. Meg lehetett volna csinálni stoptrükkökkel is a filmet, de Török Feri szerette volna, hogy a néző érezze, hogy ez nem stoptrükk, hogy fújja a szél hajunkat, és beremeg a színész szája. A Jadvigánál teljesen más volt a kettő, mert más szerepet játszottam. Annyi előnyöm volt, hogy jól ismertem az anyagot. A színpadi adaptáció egyébként is sok mindenben eltért a forgatókönyvtől, mert a rövidebb játékidő miatt több dolgot szinte balladai homályban kellett hagyni.

R: A nagyközönség a Meseautóval és a Valami Amerikával ismert meg. Mit tanácsolnál a 26 éves Ónodi Eszternek, aki a Meseautó szerepének elfogadása előtt áll?

ÓE: Hogy azonnal vágjon bele. De akkor persze rengeteget rágódtam ezen. Addig csak művészfilmekben szerepeltem, és akkoriban azt hittük, még élesebben el fog válni egymástól a kommersz és a művészfilm. Ma már a reklámokban is menő színészek játszanak, de akkor még úgy tűnt, súlyos következménye lesz, ha valaki eladja a lelkét az ördögnek, és közönségfilmben szerepel. Mindenkit megkérdeztem a Ráckert környékén, hogy mit csináljak, és a mai napig örülök annak, hogy Mundruczó Kornél, aki osztálytársam volt a Színművészetin és akkoriban már filmrendezői babérokra tört, azt tanácsolta, hogy vállaljam el. A Meseautó, ahogy mondtam is, nagyon fontos tapasztalatot jelentett szakmailag, ráadásul ott tanultam meg kezelni a filmekkel járó népszerűséget és médiamegjelenést is, hogy mire szabad igent mondani, és hogyan fogadjam az utca emberének pozitív vagy negatív reakcióit.

R: Tudsz olyan szerepről, amitől a Meseautó vagy a Valami Amerika miatt estél el?

ÓE: Nem. Ha volt is ilyen, nem jutott el hozzám. Lehet, csak magamban fújtam fel ezt a sztorit. De akkor úgy gondoltam, még jobban meg kell dolgoznom a nézők szeretetéért. Egy idő után viszont azt gondoltam, nem érdekel a nézők szeretete, és csak teszem a dolgomat. Lehet, attól alakult ki bennem egy belső egyensúly, hogy eldöntöttem, nem fogok törekedni semmire.

R: 2003-ban azt nyilatkoztad, hogy „kifinomult színészi intelligencia kell ahhoz, hogy ha már egyszer az ember valami szart elvállalt, legalább ő hozza ki magából a legtöbbet úgy, hogy ne kelljen magát szembeköpnie a saját teljesítményéért. És valljuk be őszintén: ez csak keveseknek adatik meg.” Neked megadatott?

A Májusi zápor című filmben.
A Májusi zápor című filmben.
ÓE: Ezt csak remélni tudom. Egy-két döntés van csak a pályámon, amit bánok, de ezekben a kérdésekben fatalista vagyok: azt gondolom, mindegyiknek megvolt a miértje. Nem érzem úgy, hogy szégyenkeznem kéne a munkáim miatt. Filmen és színházban is úgy állok a legkisebb szerephez is, hogy életem legjobb alakítását fogom létrehozni. Játszottam már annyit, hogy tudjam, nem lehet kiszámítani egy előadás végkimenetelét. Volt olyan, hogy az olvasópróbán attól tartottunk, mi fog kisülni ebből, és aztán hatalmas siker lett belőle, és színészként is komoly örömöt okozott. De az is előfordult, hogy úgy éreztük, ülünk a tutiban és csak el kell mondani a szöveget, majd akkorát buktunk vele, mint az ólajtó. Nincsenek bejáratott utak.

R: Most vállalnál kertévés romkom-szerepet?

ÓE: Ha pár évvel ezelőtt kérdeznéd, könnyebben tudnék egyértelmű nemmel felelni. Bár nem nézek tévét, úgy hallom, a kereskedelmi tévékben is elmozdultak a minőség felé, és az új sorozatokban, például a Válótársakban is jó színészek játszanak. Én azért örülök, hogy HBO-sorozatban játszottam, mert szeretem megőrizni a szabadságomat. Az HBO prémiumcsatorna, viszonylag szűk réteg nézi, akik fizetnek is érte, és azzal, hogy náluk szerepeltem, nem váltam a csatorna arcává. Egy nagy nézettségű kereskedelmi csatorna ebből a szempontból bizonytalanabb terep. De ha felkérést kapok, az író és a rendező nevét nézem a forgatókönyv tetején, nem a logót, és ha jó szereppel kínálnának meg, nem mondanék nemet csak azért, mert egy kereskedelmi tévé áll a film mögött.

R: A Meseautó mellett melyik filmeket tartod fontosnak vagy fordulópontnak a pályádon?

ÓE: Nagyon szerettem a Boldog Születésnapot című filmet, ami megerősített benne, hogy az embernek szeretnie kell, amit csinál, mert aminek a készítése ekkora örömet okoz, az átjön a vásznon is. Fontos filmnek tartom az Aglaját is, amely korábban nem látott fizikai és szellemi kihívást rejtett számomra. Bár ez egy európai művészfilm, az artistanő eljátszásáig egy hollywoodi típusú felkészülési időszak után jutottam el. De ennél is nehezebb volt fejben átlátni a szerepet, mivel húszévestől negyven éves koráig játszottam Sabine-t, és nem lineárisan, hanem össze-vissza vettük fel a jeleneteket, hétfőn a húsz, kedden a negyven, majd megint a húszéves jeleneteket. Úgy éreztem, ha ezt túlélem, és nem látszik a vásznon, mennyire indiszponált voltam az adott napon, akkor bármi jöhet. A következő fontos állomás az Aranyélet lett. A „cool faktor” eddig kimaradt a filmes pályámból, ez viszont egy menő sorozat volt, amiben menő karaktert játszhattam. De visszamehetnék a Glamourig is, mert a drogot, amit a filmezés jelent, vagy legalábbis az első csíkot ott szippantottam fel.

R: Ha a filmezés drog, akkor a színház...?

ÓE: …az alkohol! (nevet) A film drog, mert intenzív élményt nyújt: gyorsan üt és gyorsan ki is megy. A színház viszont olyan, mint a jó hosszúlépés: sokat lehet belőle inni, és nagyon megszokottá tud válni. Már húsz éve vagyok a Katonában, ennyi idő alatt egy színház családdá válik, amihez nagyon kötődik az ember.

R: A Katonában lemondtál már bizonyos szerepekről, mert az ottléted előtt színpadra állítottak sok klasszikus darabot. Filmek terén vannak még szerepvágyaid?

A Meseautóban
A Meseautóban
ÓE: Magáról a szerepvágyról mondtam le korán. Az én pályám azt mutatja, hogy nem kell ezen erőlködni, mert úgysem jön össze, ha pedig mégis, akkor inkább ne történt volna meg. Elfogadtam, hogy nekem mindig az új lehetőségekben kell megkeresnem, amit szeretek. Azt kell megmutatnom, ahol éppen tartok, ami épp foglalkoztat, és lehet, éppen ettől lesz izgalmas a figura. Most egy Shakespeare-darabot (Ahogy tetszik) próbálok, amiben nem a leghálásabbak a női szerepek, az enyémet például egyszerű lenne egy nagyszájú, a pasikat leugató nőként játszani, de úgy gondoltam, továbbmegyek ennél, és megpróbálom inkább bölcsészlányként elképzelni. Nem tudom, jófele gondolkodom-e, mert egy hónap van még a bemutatóig, de lehet egy fokkal izgalmasabb lesz a szerep attól, hogy nem elsőkörös, nagyszájú lányként játszom.

R: Az Origo pár éve készített egy összeállítást, amelyben összeszedtek tíz magyar hőst, akikről jó lenne filmet forgatni. Neked Zrínyi Ilona szerepét szánták, mondván Ónodi Eszter „megállná a helyét a várfalakon, és az ostrom hosszú szüneteiben, elkeserítően távol férjétől, nyűgös gyermekeit vigasztalva is ugyanúgy meggyőző lenne.”

ÓE: Ha jó a forgatókönyv és jó a rendező, bármit vállalok, lehet az Zrínyi Ilona vagy akár Búvár Kund is. Az a kérdés, milyen mondatok hangzanak el a filmben. Azon túl, hogy fontos társadalmi témákat feszeget, az Aranyélet is azért lett olyan minőségű, mert nagyon jó mondatokat raktak egymás mellé. Ha pedig jó a rendezés, a kollégák is hitelesen mondják ezeket. Ennyire egyszerű a dolog.

R: A magyar filmeket gyakran szokták kritizálni, hogy nem hitelesen szólalnak meg bennük a színészek. Mátyássy Áron azt mondta, ha ilyen előfordul, az a rendező hibája, mert félreosztotta a szerepet.

ÓE: Van ebben igazság, de én is láttam már olyan magyar filmet, amiben túl volt tolva a színészi játék. A műfaj sem mindig stimmel össze a színjátszási móddal, egy vígjáték többet eltűr a színészi játékból, mint egy szociodráma, vagy egy kézikamerás Lars von Trier-film.

R: Vagy érezni a színészen, hogy nem természetesen játszik, hogy színészkedik, és ez ellene dolgozik a valóságillúziónak, amit a film meg akar teremteni.

ÓE: Ez lehet a forgatókönyv hibája is. Rossz mondatokat nem lehet természetesen elmondani. A forgatókönyvírók gyakran beleesnek abba a hibába, hogy a belső motivációkat is kimondatják a szereplőkkel. Ebből a szempontból jó, hogy a magyar színészek színházban is dolgoznak, mert egy Csehov- vagy egy Molnár Ferenc-jelenetből meg lehet tanulni, hogy mi az, amit kimond az ember, és mi az, amire gondol közben. Mindig a szöveg alatti tartalom az igazán érdekes két ember kommunikációjában. De nem akarom mindenben felmenteni a színészeket: az is lehet, hogy az adott színész egyszerűen nem érzett rá a szerepére.

R: Be szoktad vallani, hogy van egy nagy elmaradásod: nem olvastad még a Háború és békét. Filmek terén mit kéne pótolnod?

ÓE: Sok mindent, bár mostanában újból elkezdtem moziba járni. A magyarok közül nagyon érdekel a 70-80-as évek filmtermése. Azon kívül szeretném megnézni a Keresztapa-trilógiát, és kicsit szégyellem, de Star Warsból is csak az újat láttam az első kettő mellett.

R: Hogy tetszett Az ébredő erő?

ÓE: Két jelenet tetszett benne. Az egyik, amikor [SPOILER] Kylo megöli az apját [SPOILER vége], a másik, amikor a lánnyal harcolnak és megnyílik alattuk a föld. Amikor Kylo levette a sisakját, olyan sebezhetőség áradt ennek a teljesen szabálytalan arcú, mégis gyönyörűszép fiúnak a tekintetéből, hogy azt gondoltam, még van három film ebben a figurában. Igazából Kylo, és az őt játszó színész, meg a főszereplő lány tetszett, de volt, amikor unatkoztam a filmen. Az, aminek a vizuális világát is szerettem, az új Mad Max volt. Jó színésznek tartom Charlize Theront és Tom Hardyt is, de ott nem az alakításuktól, hanem a képektől, a zenétől, a ritmustól dobtam hátast.

Szerző: Soós Tamás