Kurtág 90
2016.02.29.

A február 19-i, azaz a tényleges születésnapi hangversenyre a Zeneakadémián került sor, ahol a Concerto Budapest Keller András vezényletével széles merítést kínált Kurtág zenekari műveinek legjavából. TÓTH ENDRE BESZÁMOLÓJA (2. rész).

Először a Berlini Filharmonikusok nevében Sir Simon Rattle és Tarkövi Gábor köszöntötte szívből jövő szavakkal a 90 éves mestert videóüzenetben, amely után rögtön az 1991 és 1996 között komponált hattételes sorozat, a némely esetben eredetileg különálló tételekként keletkezett, ezért tételenként más-más apparátust foglalkoztató op. 34-es Üzenetek hangzott el. A művön belül magával ragadó, összefogott zenei folyamatokat hallhattunk mindjárt a nyitódarabban, a Levél Eötvös Péternek című tételben, az Aus der Ferne – Hommage à Alfred Schlee 85 mintegy hangbuborékokként megszólaló akkordjait pedig a koncentrált színek tették igazán szerethetővé (könnyen eszembe jutott Schönberg Farben tétele az op. 16-os Öt zenekari darabból). Az ...a solemn air... előadásában kifejezetten nagy kihívás a hangok hangszerek közötti gördülékeny átadása, ami a koncerten nagy szép legato-íveket hozott létre. A Helyzetkép. Néhány szó Jeney Zoltánhoz tétel hangindításai azonban már hagytak némi kívánni valót maguk után, ahogyan a vegyes karrá bővült Szent Efrém Férfikar is – az ihletett formálás ellenére – jobban ügyelhetett volna ezekre az Inscription on a Grave in Cornwall előadása közben. A Virág az ember... – Kocsis Zoltánnak szép lezárása volt a műnek, és itt leginkább a vonósok, valamint az ütősök homogén, precíz játékát lehet kiemelni.

Pierre-Laurent Aimard
Pierre-Laurent Aimard

A Beethoven Holdfény-szonáta opus-számát címként viselő Op. 27 no. 2 [Double Concerto], azaz Kettősverseny párdarabjával, a koncerten ezután elhangzó Op. 27 no. 1-es ...quasi una fantasia...-val tulajdonképpen Kurtág György első zenekari művei, amelyeket 1988-ban a Berlini Ünnepi Hetek, valamint 1990-ben az Ensemble Intercontemporain, az Ensemble Modern és a frankfurti Alte Oper felkérésére írt. Persze nem hagyományos szimfonikus zenekarról beszélünk, noha a legtöbb zenekari hangszert foglalkoztatják a művek, de fontos elem a hangszerek térbeli elrendezése is, amely miatt az írásmód szinte valamennyi instrumentum esetében szólisztikus, így mindez a karmester és a zenekari muzsikusok dolgát egyaránt nehezíti. Ahogyan az is, hogy itt nem a Kurtágnál jól ismert miniatűrökről van szó, hanem nagyformát alakít ki a szerző, a Kettősversenynél lassú-gyors-gyors-lassú tételekkel, persze szinte posztmodern módon önidézetekkel tarkítva, felhasználva elemeket korábbi dalokból és zongoradarabokból. Az előadás pont az arányok tekintetében okozott helyenként csalódást, különösen akkor, amikor az előbb még dicsért ütőhangszeresek elfedték a szólistákat: Tamara Stefanovichot (zongora) és Louise Hopkinst (cselló). A nagyobb formai egységek megmutatása az előadóknak nehezebben sikerült a rövid tételek után, Hopkinsnál ráadásul időnként a jelenlét hiányát éreztem, a Kurtágnál oly fontos két hang közötti kapcsolat izgalma nem jött létre. Annál érzékletesebben formálta meg a száraz staccatóktól a masszív, súlyos akkordok felé vezető utat Stefanovich. A ...quasi una fantasia... a huszadik és huszonegyedik századi zenék szakavatott interpretátora, Pierre-Laurent Aimard zongoraművész szólójával hangzott el, ez az előadás azonban kárpótolt a kevésbé összeszedett Kettősversenyért. Az öt p-vel jelölt igen halk dinamikájú zongora-skálamenetek, valamint a hasonló előírásnak eleget tévő ütősök feszült csendet generáltak a közönség soraiban is, koncentráció és letisztultság uralta mind a négy tételt.

A szünet után az op. 34/a-ként jelölt, 2002-ben írott és 2009-ben átdolgozott, héttételes Új üzeneteket hallhattuk, aminek harmadik, ...aus tiefer Not (a mélységből) tétele után és a Les Adieux – in Janáček’s Manier előtt megszólalt egy tűzjelző sziréna a Zeneakadémia épületében, ami illedelmes módon nem zavart bele Kurtág zenéjébe, hanem kivárta a tételszünetet. Többektől hallottam vissza, hogy voltak, akik egyfajta kurtági hangszerként, komponált effektként értelmezték ezt (ami egy kortárs szerző, pláne Kurtág esetében nem is lenne annyira elképzelhetetlen), amely momentum a szerzőtől annyira azért nem távolálló iróniát adott az eseménynek. Az különösen ironikus, hogy senki nem mozdult meg a tűzriadó (pláne egy ilyen jól irányzott, tételbe nem belerondító jelzés) hallatán és csak nagyjából öt perc szirénázás után nyugtatták meg az igazán fel sem borzolt kedélyeket. Ennek eredményeképp Keller András újból kezdte a művet, ami csak javára vált az interpretációnak, ugyanis lényegesen jobban szólalt meg. Lélegzetvisszafojtva figyelhettük a bőgők, a kontrafagott és a basszusklarinét pontos, sejtelmes presto-összjátékát a Schatten (Árnyékok) tételekben vagy a vonósok és az ütősök-pengetősök fület gyönyörködtető, koncertáló trioláit és kvintoláit a Janáček modorában fogalmazott Les Adieux-ben, továbbá a nyitó és záró Merran’s Dream távolian halk akkordjai is maradandó emlékeket hagytak a hallgatóban.

Kurtág Márta és Kurtág György
Kurtág Márta és Kurtág György

A rendkívül sűrű és változatos gesztusrendszerrel bíró darab után egy különleges kompozíció hangzott el, ebben a formájában tulajdonképpen először. Kurtág György fiával, az elektronikus hangszerek, szintetizátorok bűvkörében élő ifj. Kurtág Györggyel együtt komponálta Zwiegespräch című művét, eredetileg szintetizátorra és vonósnégyesre. Ebben tulajdonképpen apa és fia sok tekintetben különböző zenei nyelve találkozik. „Nyolcadik éve dolgozunk rajta, és talán nem is fogjuk sohasem befejezni, hiszen arról is szól, hogyan folytatódik közöttünk a párbeszéd.” – nyilatkozta 2007-ben ifj. Kurtág György. Ennek négy tételéből készített zenekari változatot Olivier Cuendet 2012-ben, amelyet a MÁV Zenekar mutatott be Takács-Nagy Gábor vezényletével, majd 2015 februárban már a kilenctételes verziót adta elő a Budapesti Fesztiválzenekar, ugyancsak Takács-Naggyal az együttes élén. De némileg még ezt is újrahangszerelte Cuendet, amit 2015 decemberében fejezett be. Az elektronikát és szintetizátorokat természetesen ezúttal is ifj. Kurtág György kezelte. Talán ennél a darabnál volt a legösszeszedettebb a Concerto Budapest játéka, valószínűleg azért is, mert ebben található a legtöbb utalás régebbi korok zenéjére, és a mű tolmácsolása során is ezek tudták a legnagyobb hatást elérni. Így a második Visions (Hokusai) és a hatodik Ombra dell’ombra tételek, amelyekben ráismerhettünk az Új üzenetek Schattenjeinek mozzanataira, vagy a szinte siratószerű, molto Rubato recitativo, a Babel, amely rendkívüli erőt sugárzott, illetve a meglehetősen puhán szóló Love Song, valamint a Birds, amely hallatán – Kovács Sándor szavaival élve – Messiaen is megnyalná mind a tíz dobhártyáját.

A hangverseny műsorában utolsóként és egyben magyarországi bemutatóként csendült fel a legújabb zenekari mű, a 2015 nyarán Boulez 90. születésnapjára íródott, mára már, átdolgozott formájában azonban sajnos csak Boulezre emlékező rövid, címében is ünnepi darab, a Petite musique solennelle – en hommage à Pierre Boulez 90, amellyel mintha az együttes megint nem tudott volna mit kezdeni. Nehéz is, mivel igazából se nem annyira jellegzetesen kurtágos, se nem boulezes. Lassan pulzálva haladnak előre akkordok, szinte korálszerű megfogalmazásban. Az akkordokból kikevert színek nem igazán jöttek át, néha kilyukadtak, és a formálásnak is akadtak hiányosságai a darab haladását tekintve. Az ünnepélyessége szerencsére megmaradt az előadásnak, de mindezek után jól jött, a hiányérzet elkerülése végett, hogy a koncertet ismét vetítés zárta, az alig pár nap alatt többszázezer megtekintést generáló videó, amelyen Kurtág Márta és Kurtág György a BWV 106-os Actus tragicus kantáta Sonatináját játssza hihetetlen odaadással, intenzitással és ne szégyelljük kimondani, szeretettel. Igazán szerethető, ahogyan az idős, fizikailag már törékeny, de annál nagyobb erőt sugárzó művészházaspár elhozza közénk Bachot, vagy ahogyan Varga Bálint András fogalmazott érzékletesen, „valójában Bachhal társalog”. Itt megint eszünkbe juthatnak Simon Rattle szavai, aki nagyon szépen foglalta össze videóköszöntőjében mindazt, amit Kurtág zenéje jelent számára, jelenthet számunkra: „Az Ön zenéje mély mindannyiunk szívében. Töredékeknek nevezi őket. De valamilyen rendkívüli súly, sűrűség és értelem töredékei azok. Ön megtanított bennünket másképp hallgatni. Ön gazdaggá tette az életünket.”

Szerző: Tóth Endre
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2016. február 19.