Szeretünk / Óbudai Danubia Zenekar
2016.02.16.

Amikor Werther megismerkedik Lottéval, úgy írja, derűs és boldog a szerelemtől, és „ennek folytán gyönge krónikás”. A Danubia viszont annál kiválóbbnak bizonyult e legendás szerelemről zenélve. CSABAI MÁTÉ CIKKE.

Az Óbudai Danubia Zenekar február 9-i koncertjét Zombola Péter új kompozíciója, a Werther című csellóverseny nyitotta, a szólista Luigi Piovano volt. A mű négy szakaszra tagolódik, a meditatív jellegű „ouverture” azonban rögtön el is használja a modern-kortárs zeneirodalom közhelyes elemét, a hegedűk és brácsák percekig tartó felső orgonapontját. Zombola a tőle szokott módon merül el az ekletikában, és ha a formai arányokban nem is, hangszíneiben és dallamaiban többnyire célt talál. A második szakasz viharos, gyors zene, és talán nem véletlenül találom meg benne Liszt szimfonikus költeményének nyomait.

Luigi Piovano
Luigi Piovano

A zenemű legértékesebb része viszont a harmadik, lassú rész: sűrű vonóstextúrában jelentik meg a szívbe markoló dallam, melyet aztán a fúvósok vesznek át, s a cselló üveghangjai kommentálnak. A legszebb dallamok természetesen a csellónak jutnak, a lamentáló kadenzia pedig a versenymű legszebb pillanatait jelenti. A negyedik rész barbaro jellege Stravinsky Tavaszi áldozatát (is) megidézheti, mindenesetre a cselló gyors, „reszelős” futamai – a második szakasszal ellentétben – itt már érvényesülnek a zenekari hangzásban. A kóda repetitíven kalapáló vonósai önkívületig fokozhatnák a hangulatot, ám míg Stravinsky kora hitt még az önkívület állapotában, és táncosai eljuthattak az összeomlásig, addig a 21. századi csellókoncert csak az első fokú akkordot nélkülöző zárlatban végződhet – az ütem közepén. Piovano, illetve a Kesselyák Gergely vezényelte zenekar nagy intenzitással és átható erővel tolmácsolta a művet. Kár, hogy némely hang pontatlan intonációval szólalt meg a csellón, a kiválóan megkomponált kadencia ellenben páratlan élményt jelentett.

Csajkovszkij Rómeó és Júlia című zenekari művét akár szimfonikus költeménynek is nevezhetnénk, ha a fiatal szerzőnek nem gyűlt volna meg a baja a strukturálatlan, csak irodalmi elvek mentén szerveződő zene komponálásával. A mű így végül a nyitányfantázia megjelölést kapta 1880-ban. A Rómeó és Júliában Kesselyák bizarr teatralizmusa megtette a magáért. A karmester sziszeg, nyög és nagy, íves mozdulatokkal hívja elő a zenét, s az egész ellen egy szavunk sem lehet, ha a gesztusok működnek. Főként a forte és az annál hangosabb részeknél, a lassabb tempókban ugyanis rendre sietős hangindítások és a türelmes hangulatkeltés hiánya zavarták az összképet. Mégis ritka erény, ha a mű utolsó perceinek hevét így fenn tudja tartani a zenekar – márpedig a Danubia megtette. A végeredmény pedig, noha nem hibátlan, mégis egészen magával ragadó, szüntelen forrongó zenélés.

Kesselyák Gergely
Kesselyák Gergely

A második félidőben Schönberg korai művével, a Megdicsőült éj 1943-as, vonószenekari változatával hajrázott a Danubia. Két okom is van rá, hogy a futballból kölcsönözzek a kifejezéseket: Kesselyák és a zenekar a szokásos 30 perc körüli időtartamnál mintegy öt perccel hamarabb végigjátszotta a művet; ugyanakkor a gyorsabb tempó ellenére nem az ártó sietség jellemezte előadásukat – a Schönberg-mű az est fénypontját jelentette. Eckhardt Gábor a koncert előtt előre óvta a közönséget attól, hogy fenntartásokkal fogadják a darabot: noha már több mint két emberöltő eltelt a zeneszerző halála óta, mégis idegenkedve hallgatjuk a műveit. A Megdicsőült éj ugyanakkor nem szeriális mű, sőt, tonális zene: az osztrák mester – ha úgy tetszik – két elődje, Brahms és Wagner stílusát békíti össze. Schönberg egyébként Mahler elismerését is kivívta vele, aki figyelemmel kísérte az ősbemutató próbáit 1903-ban.

A Danubiától expresszív, mélyreható zenélést hallottunk, a Csajkovszkij-műben már megtapasztalt tüzességgel és energiával. Ezúttal azonban a lírai részeknek is csak használt ez a hevesség: a sokszor visszatérő, lefelé hajló főtéma színekben gazdagon, új és új formákban tért vissza. A szólóbrácsa pontosan, szépen formált hangjaival emelte a mű színvonalát, de makroszinten is helytállt a zenekar, és létrejött az a majd félórás ív, mely során a d-mollból „megdicsőült” D-dúr lesz. Kesselyák a végletekig hevítette a zenekart, súlyos, túlterhelt akkordokat hallottunk még súlyosabban megszólaltatva, jól átgondolt és konzisztens tempókat, hol ízléses és elegáns, hol elragadtatott játékot. Különösen hátborzongató volt a poco allegro rész a 132. ütemtől, eleven és letisztult a Fisz-dúr rész triolás pezsgése. A kóda éteri pianpianissimókkal ért el a zárlatig, döbbent csend, aztán hálás taps. Schönberg pedig nem is ijesztő zeneszerző. 1899-ben végképp nem.

Szerző: Csabai Máté
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2016. február 9.