A dán lány
2016.01.27.

A dán lány egy transgender-elméleti bevezető kurzus és egy kosztümös Oscar-giccs fura hibridje. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

„Előttünk voltak a feketék, a melegek, a leszbikusok, de most eljött a mi időnk, hogy felálljunk és kimondjuk: nekünk is ugyanaz a méltóság vagy méltatlanság jár, megérdemeljük, hogy úgy kezeljenek minket, mint bárki mást” – mondja Robert Eads a Southern Comfortban. Robert az amerikai délvidéken élő transz férfi, aki még a dokumentumfilm készítése alatt elhunyt petefészekrákban, a kórházak ugyanis nem voltak hajlandók kezelni őt.

Sorsa nemcsak azokat az előítéleteket tükrözi, amik még az orvosszakmában is élnek a transzneműekkel szemben, hanem a transzneműek filmbeli helyzetét is. A 2000-es évek elején, amikor a Southern Comfort is forgott, leginkább csak extravagáns mellékszereplőként bukkantak fel a filmekben, jobb esetben a Sundance Filmfesztivál vonzáskörzetébe tartozó függetlenfilm készült róluk (Transamerica), esetleg dokumentumfilm, de hát dokumentumfilmeket régóta nem néz már senki sem. Azóta viszont a transzneműek alakja és problematikája is beszivárgott a mainstreambe. Bár a Magyarországon is bemutatott, nagyszerű indie-t, a Tangerine-t mellőzték a komoly díjkiosztók, Jared Leto Oscart kapott a Mielőtt meghaltam-ban nyújtott alakításáért, amelyben egy drogfüggő transz nőt játszott, a tavalyi Golden Globe-on pedig a Transparentet választották a legjobb musical- és vígjátéksorozatnak.

A dán lány ennek a mozgóképes trendnek a betetőzése, a transzneműek hányattatásainak legömbölyített feldolgozása, melynek fő célja, hogy a lehető legszélesebb közönséghez juttassa el a témát. Tom Hooperből, aki A király beszédével pár éve szintén tarolt az Oscaron, valamint a tehetséges fiatal sztárokból, Eddie Redmayne-ből és Alicia Vikanderből süt a jó szándék, és sokan már pusztán az igyekezetük előtt fejet hajtanak. Hisz ahogyan Roger Ebert, a népszerű filmkritikus is fogalmazott a memoárjában, a mozi empátiagép, a hősökkel mélyen és gyorsan lehet azonosulni, így ez a film sokat tehet azért, hogy az emberek megértsék, miért is akar egy férfi nővé válni. Ám Hoopert végül épp az áramvonalas fogalmazásmód, a konvencionális „jóízlés” viszi tévútra, és akadályozza meg abban, hogy a mélyére ásson a dán lány, az egyik első transz nő lelkivilágának.

Nevezett lány, Lili Elbe eredetileg Einar Wegenerként született Dániában, valamikor a 19. század végén, és sokáig boldog házasságban élt Gerda Gottliebbel. Einar tájkép-, Gerda portréfestőként dolgozott, míg egy nap Gerda megkérte Einart, hogy álljon be a sokat késő modell helyére, és vegyen fel egy harisnyát, hogy lefesthesse. Ez indította el Einarban a felismerést, hogy rossz nemmel született, és csíráztatta ki a szándékot, hogy az elsők között próbálkozzon meg a nemváltoztató műtéttel.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Az „igaz történetként” prezentált filmben Hoopert az a folyamat érdekli, ahogy Einar ráébred nőiségére, és megalkotja Lilit. Viszonylag precízen követi le az ezzel járó érzelmi folyamatokat, az eltávolodást a levetni kívánt személyiség szokásaitól, a zavarodottságot és a gyászt a feleség részéről. A maga módján próbál merész lenni, nyíltan hoz szóba olyan témákat, amiket Hollywoodban nem szokás, és gondol valamit a nőket alávetett pozícióba kényszerítő férfi tekintetről, a művészet és a szexuális identitás viszonyáról, sőt a személyiséget létrehozó szerepjátékról és a performativitásról is, és mindezt abszolút közérthetően fogalmazza meg.

De ami erénynek tűnik, az hamar hátránnyá válik, olyan kompromisszumos megoldássá, amely nem engedi, hogy a maga ellentmondásosságában kibontakozzék a téma, és azt is gátolja, hogy a film előcsalja nézőjéből a szívfacsaró érzelmeket. Amikor már éppen önálló életre kelnének a karakterek, és kilépnének a társadalom és a forgatókönyv által rájuk osztott kényszerzubbonyból, a film gyorsan visszatereli őket a sztereotípiák kalitkájába. Gerda, aki férje halálát gyászolja, és akit másik férfihoz húz a szexuális vágya, de lelkiismerete és talán szerelme is Einarhoz (nem Lilihez) láncol, vívódó figurából mártírrá szépül, aki mindent megtesz és mindent felad a határnélküli szeretet nevében.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Liliből pedig, ahogy azt a filmvégi felirat is sugallja, úttörő válik és tragikus hős, mégis nehéz vele rokonszenvezni, mert az átalakulás során épp az egyéniségét veszti el. Einar, mint egy újszülött, utánzással válik nővé: az összejöveteleken lemásolja a nők mozdulatait, a félrebillentett fejtartást, az affektáló simogatást, a nevetséges pózokat. Még peep show-ba is elmegy, hogy elsajátítsa a meztelenül vonagló, férfifantáziákat beteljesítő nő gesztusait. Az a nő, akit Einar megalkot (nem pedig felfedez magában), közhelyek gyűjteménye: a divatszakmában dolgozik, a selyemharisnya tapintása izgatja fel, és a festés feladása után háztartásbeli szeretne lenni. Az igazi Lili valószínűleg tisztában volt vele, hogy nőként felületes, és Hooper is egy ilyen Lili-képet rajzol meg, de ezt nem tudatosítja a nézőben, és nem foglal állást abban sem, hogy ez az őt körülvevő társadalom, vagy épp valami homályos belső indíttatás eredménye. Őt csak az érdekli, hogy széles vonásokkal felfesse a Hős portréját, az már kevésbé, hogy miként válik az eredeti művészből, aki egy felszabadult házasságban játékos szexuális életet él feleségével, sekélyes háziasszony. Akit ráadásul olyan erős és a hagyományos női szerepből kilépő nők vesznek körül, mint a felesége, vagy Gerda modellje és barátnője, a balett-táncos Ulla.

„Ha ismersz egy transzneműt, csak egy transzneműt ismersz” – tartja a mondás, ami az általánosítás buktatóira emlékeztet, ennek ellenére Hooper épp azokat a sajátos vonásokat söpri ki Lili és Gerda életéből, amiktől úgy érezhetnénk, az egyéni sorsuk alakulását nézzük, nem pedig egy sablonos hollywoodi melodrámát. Keveset törődik a szereplői szexualitásával, és nem foglalkozik azzal sem, hogy a húszas években, előkép, lelki társ és szakirodalom nélkül miben foghatta fel másképp az ébredését Lili, hogyan küzdött a fogalmakkal, az érzéseivel. A korabeli társadalom reakciója is a margóra szorul, egy-két lenéző pillantás, egy verés a parkban, semmi más, hogy a néző még véletlenül se szembesüljön az esetleges előítéleteivel.

Ami ezek híján marad, az egy „profin” eljátszott és fényképezett, szépelgő alkotás, amely melodrámaként hatástalan, a transznemű házasság komplex és művészi ábrázolása terén pedig meg sem közelíti Xavier Dolan hasonló témájú filmjét, az Így is, úgy is Laurence-t.
 
Szerző: Soós Tamás