Star Wars: Az ébredő Erő
2015.12.18.

Gyáva film lett az új Star Wars. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Ki gondolta volna, hogy egy végtelen galaxis ilyen szűkös lehet? Hogy hiába van tele millió planétával, emberrel és lehetőséggel, mindig ugyanaz és ugyanúgy történik benne? Ugyanúgy néznek ki a bolygók, ugyanúgy a kocsmák, amikben ugyanúgy zenélnek az alienek? Eltelt harminc év, és semmit sem fejlődtek a tatuini zenészek? És a rohamosztagosok sem tanultak meg lőni, a gonosz hadvezérek pedig egynél több őrt állítani a főhadiszállás bejárata elé? Nem gondoltak rá, hogy jobban el kéne takarni azt az Achilles-sarkat, ami már régen is romlásba döntötte őket? Vagy csak nem számítanak rá, hogy a lázadóknak is dettó ugyanaz lesz a stratégiájuk?

Ha legalább valakinek ott, abban a messzi-messzi galaxisban déjà vu érzése lenne. Ha felkiáltana Leia, hogy a vuki egye meg, hát nem ugyanígy történt minden negyven éve is? Ha nem csak Han Solo poénkodna Halálcsillaggal meg szemétzúzóval, vagy legalább ez a humor nem pontosan ugyanolyan lenne, mint minden amerikai filmben. Sok kikacsintás, kevés bátorság. Vagy ha legalább témává tették volna ezt az önlopást, és arról szólna a film, hogyan ismétli magát a történelem, a film- és a Star Wars-univerzumban egyaránt. 

Akkor tökös lenne Az ébredő Erő, és talán nem lenne akkora csalódás ez a bátortalanság. Persze, tudtuk, hogy nem ez lesz a filmművészet csúcsa, és annyira sem lesz eredeti, mint amit a jobb blockbusterektől (idén pl. a Mad Max) elvárhatunk, de az azért mégis csak pofátlanság, hogy új sztoriként, új kezdetként akarják eladni mindazt, amit az Egy új reményben már szinte ugyanígy láttunk.

Az eredeti Star Wars-trilógiában még az volt az újszerű, ahogy Lucas a westernekből, űroperákból és japán filmekből összecsent elemeket egy sajátos és új világgá rendezte. A Star Wars-t az ismeretlen felfedezése, a soha nem látott világok és ötletek felett érzett öröm bélelte olyan mélyre a rajongók szívében. Még a sokat szidott előzménytrilógia is tele volt új ötletekkel – igaz, elég szerencsétlen új ötletekkel (midikloriánok, most komolyan?). 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Ezért amikor J. J. Abrams kvázi remake-elte az Egy új reményt, tökéletesen félreértette az eredeti trilógiát – mondhatnánk, de nem lenne igazunk. Itt ugyanis nem ő, hanem Kathleen Kennedy volt a főnök: a producer, aki tudta, hogy Hollywood legjobb tanulóját kell leszerződtetni rendezőnek, hiszen ha csinált már egy nosztalgikusan retrózó Spielberg-mozit (Super 8), miért ne tudna egy lucasosat is? Aki tudta, hogy A Birodalom visszavág és A Jedi visszatér forgatókönyvíróját (Lawrence Kasdan) kell visszahozni ahhoz, hogy a rajongók ne lopottnak, hanem autentikusnak érezzék az újrahasznosított cselekményt. És azt is tudta, hogy ha újra akarnak indítani egy ilyen monumentális franchise-t, először biztosra kell játszani: ha most az eminens Abrams meggyőzi az embereket és lerakja az alapokat, a következő részben a nála sokkal tehetségesebb Rian Johnson (Beépülve, Szélhámos fivérek, Looper) majd szabadabban varázsolhat.

Ez persze nem mentség arra, hogy Az ébredő Erőben nincs varázslat, csak szemfényvesztés. A régi szereplők csak végszavaznak, és hiába meglepően humoros a film, ha abban a humorban nincs semmi meglepő vagy eredeti. Abrams törleszteni is pont ugyanúgy törleszt, ahogy az egy 2015-ös Csillagok háborújától elvárható, hiszen minden, amit anno nem lehetett megcsinálni, az Az ébredő Erőben megvalósul. Az Ezeréves Sólyom már nem pusztán egy stúdiószobányi vezérlőteremből áll, az űrhajóroncsok nem terepasztalnyi makettek, hanem életnagyságúak, és a számítógépes technika és a hagyományos, kézzel mozgatott tárgyak összehangolása is tökéletes. Főként az új robot, BB-8, akinek még R2D2-nál is több rajongója lesz, és akinek jelleme az egész filmben a legkidolgozottabb: hezitál és örül, fél és manipulál, vagy ahogy Abrams fogalmazott: cuki, és ezt tudja is magáról.


A ritka és jól működő újdonságok sorát a főhős karaktere, Rey bővíti tovább. Régi adóssága az erős női hős a Star Wars univerzumnak, hiszen anno Leia hercegnőt egy idegesítő, arrogáns sidekick szintjére redukálták, és a Baljós árnyak aktív politikai és akciófilmes szerepvállalása után Padmé is hamar parkolópályára került. Az ébredő Erőben viszont még akkor is sodor magával a hősnő sorsa, ha jelleme és fejlődése elnagyolt, talán mert az eddig teljesen ismeretlen Daisey Ridley szépet alakít: játéka egyszerre sugall megkapó ártatlanságot és tántoríthatatlan akaratot. De eltalálták a másik új szereplőt, Finn-t is, aki szándéka ellenére kerül hősszerepbe, és a humort, a lazaságot és a SW-filmekben szokatlanul erős félelmet csempészi be az új trilógiába.

Az ébredő Erő legnagyobb teljesítménye épp az, hogy felkelti az érdeklődést az új szereplők sorsa iránt, és a néző kialakíthat velük egy érzelmi kapcsolatot. De aki olyan ívet vár, és olyan mitológiai léptékű utat, mint amit Luke az eredeti trilógia első két részében legyalogolt, az csalódni fog. Az ébredő Erő minden szempontból a XXI. századi Hollywood terméke, és ennek megfelelően jobban hasonul egy hosszúra nyújtott – jelen esetben: 30 évre tervezett – tévésorozathoz, mint egy klasszikus trilógiához. Az ébredő Erő ennek a sorozatnak a pilot epizódja, így a vállalása is kevesebb egy önálló mozifilmnél: csak az érdeklődést kell felcsigáznia azzal, hogy felskicceli a karaktereket, a helyszíneket, a konfliktusokat, és egy nagyot csattanó cliffhangerrel biztosítja, hogy ne lehessen abbahagyni a fogyasztást.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Mert ez a fogyasztást a végtelenbe kitoló, folytatásos filmkészítés, és persze a nosztalgia a legnagyobb üzlet ma Hollywoodban. Ha ránézünk az idei amerikai filmtermésre, olyan érzésünk lehet, mintha két-három évtizedet fiatalodtunk volna. Terminator, Mad Max, Jurassic Park, Star Wars: csupa régi ismerős, ami épp erre a régi ismeretségre játszik rá. Az ébredő Erőben sem a történet, a Nagy, Drámai Pillanat, vagy épp a karakterek csiholják ki az érzelmeket, hanem a viszontlátás öröme. Hogy lépten-nyomon utalnak a régi filmekre, és elismétlik a poénokat, a párbeszédeket, meg a komplett történetet. A Star Wars csak annyiban jobb, mondjuk, a Jurassic Parkra öncélúan utalgató Jurassic Worldnél, hogy nem hibázik nagyot, és két órán keresztül a megfelelő érzelmi húrokat pengeti.

De ez csak most, a felfokozott várakozás és a felidézett gyerekkori élmények után lehet elég egy Star Wars-mozihoz. Ha ettől eltekintünk, akkor kevés az olyan érdekes húzás – például a korábbiaknál szerethetőbben sutább és érzelemdúsabb fénykard-párbaj –, amitől igazán jó film lehetne Az ébredő Erő. Hozzáadott érték nélkül pedig inkább kínos marad az az igyekezet, amivel a rajongók kedvére akartak tenni – a legkínosabb pedig, hogy ezt csak szemérmetlen lopással tudták elérni. 
 
Szerző: Soós Tamás