Forgách András: Élő kötet nem marad
2015.12.13.

Sántha Józsefet a leginkább mértékadó irodalomkritikusok között tartom számon, de ez a magas polc sem jelent egyetértési kötelezettséget. Forgách András könyvéről más a véleményem, mint az övé, s talán érdekelheti a Revizor közönségét, ha közvetlen polémia nélkül elmondom, hogy miért. RADNÓTI SÁNDOR ÍRÁSA.

A Kádár-korszak két feldolgozatlan titka a disszidálás és a beszervezés volt. A disszidálás kinyitotta a kiskaput, de azzal a súlyos egzisztenciális következménnyel, hogy az emigráló háta mögött bezáruljon véglegesen, és azzal a nyomasztó föltétellel, hogy a hátramaradottaknak retorziókkal kelljen számolniuk. A beszervezés a kezdetben szigorú, majd enyhülő diktatúra börtönében magánzárka volt, melyben az embernek a lelkiismeretével is szembesülnie kellett, mert valamilyen részben saját beleegyezésével került oda – nemet mindig lehet mondani. A közbeszéd két lehalkított hangú témája volt ez, az egyik varázslatos, kigúnyolt és irigyelt, vitatott és vágyott, a kiszabadulás lehetőségének jelképe, a másik a sötét titok, mely az ismerősi körökben gyakran egy-egy embert joggal vagy jogtalanul a gyanú árnyékába vont. A Kádár-korszak visszás társasjátéka volt, hogy ki a spicli.

A disszidálás traumája feloldódott a rendszerváltás után, a beszervezésé nem. Csak ettől fogva lehetett bizonyosat tudni – elvben. Ám ennek nem teremtették meg intézményes föltételeit, s ezért a mai napig váratlan rohamokban, kiszámíthatatlanul követik egymást a leleplezések, lelepleződések. Hatalmas galériáját lehet összeállítani az emberi sorsoknak, és tipológiáját a lelepleződés következményeinek. Szabó István „belügyi küldetése” (ezt az első hőstörténeti embermentő magyarázatot aztán a tények súlya alatt visszavonta) és a megbocsátó business as usual szimbolikus gesztusai, élén az akkori miniszterelnökkel. Csurka István konok hallgatása és híveinek „nem baj, Pistája”. Tar Sándor teljes összeomlása, elmagányosodása, ressentiment-ba menekülése. Molnár Gál Péter talán meg sem írt coming outja, s megjelent jelentéseinek meglepetése, hogy az intrikus velleitásoktól nem ment zseniális színikritikus ezekben galamblelkű békebarátnak mutatkozik. A filozófiával foglalkozó pécsi egyetemi tanár, Boros János okos elővágása, önbevallása beszervezéséről egy Élet és Irodalom-cikk néhány mondatában, amely szinte észrevétlen maradt. A legjobb barátról szóló egyre ádázabbá váló jelentések a kevéssé ismert Ungvári Gyula tollából, aki a rendszerváltás után Szittyakürt-szerkesztő, Mein Kampf-fordító és kommentátor lett, s akiről Szalai Pál írt elfelejtett, bár nagyszerű dolgozatot Személyi követőm címen (http://beszelo.c3.hu/cikkek/szemelyi-kovetom). A különösen malignus és családját sem kímélő jelentéseket író Bácskai Tamás válasza Friderikusz Sándor kérdésére – „Miben bízott, professzor úr?” „Abban, hogy előbb halok meg, mintsem hogy kiderül”. S akik valóban előbb haltak meg: Csalog Zsolt, 56-os forradalmár, majd besúgó, majd bátor ellenállóként besúgott, s ezt az ellentmondást nekünk, barátainak máig nehéz feldolgozni; a boldogtalan Micsinay-Mikes Tamás, akiről Andor Mihály írt szép könyvet; Esterházy Mátyás, akinek történetét fia, Esterházy Péter írta meg jelentős művében, a Javított kiadásban.

Forgách András története és eljárása sokban hasonlít Esterházyéra, s az erős párhuzam bizalmatlanságot is keltett bennem, amíg el nem olvastam a könyvet. Ő egy anya-regény (Zehuze) után tudja meg, hogy édesanyja (is) III/1-es ügynök volt – akkor szervezték be, amikor édesapja mentális betegsége miatt hasznavehetetlenné vált. Forgách is – bátyjával, Forgács Péterrel együtt – titokban tartja ezt az információt, amíg föl nem dolgozza, és bátyja kiállításával egy időben publikálja.

A beszervezési mitológia fönt felsorolt példái mind beszorított, megzsarolt emberek voltak, talán egyedül a hideg karrierista Bácskai kivételével. Tartótisztjeik kényszerítették és megvetették besúgóikat. Kompromittáltakra és hazafias alapon jelentőkre osztották őket a kartonokon, de ez a finom distinkció legtöbbször nem jelentett semmit. Az utóbbiak is páriák voltak, őket is a félelem vezérelte, s idő múltán az előbbiek is igényt tartottak szívességekre, ellenszolgáltatásokra. „Pápainé” személyében alighanem először találkozunk a beszervezési irodalomban olyan emberrel, aki – Szabó Miklós bon mot-jával – jó kommunistaként szilárdan együtt ingadozott pártjával, s akinek motívumai között a Szovjetunióhoz való föltétlen hűség, a hatalom politikájával való teljes egyetértés első helyen állt. Erről a típusról vannak emlékeink, mégis keveset tudunk róluk; egy másik változatát – a Szovjetunióból repatriáló kommunisták közül – Mészáros Márta idézte föl a Napló apámnak és anyámnak című filmjében, Magda alakjában.

A tartótisztek is másképp viselkednek vele – egyenrangúnak tekintik: itt nincs megfélemlítés, de van tapintat, gondoskodás, megértés, virág a randevúkon, jeles napokon ajándék, kisebb pénzjuttatások. Forgách értelmezésében illetve képzeletében a találkozóknak valami távoli erotikus aurája is van.

Pápainé ugyanis nemcsak képlet és típus. A feltétlen azonosulás mellett más motívumai is vannak. Magyarországra Izraelből került, amelyet utál, és amely iránt nosztalgiát érez. Zsidó öngyűlölet és zsidó hála keveredik benne – s mindkettő forrása is, következménye is annak, hogy a kommunizmusban új vallást találhatott, amely azt ígérte: teljesen feledteti a régit, amely csak megaláztatást és pusztulást kínált. Szolidaritás is vezeti beteg férjével. A forradalmi romantika sem hagyja hidegen, mely ezt a nemzedéket még megérintette, s a konspirációban talán fiatalkora és nőisége éledt föl. A kémkedés – amire egyébként tökéletesen alkalmatlan volt – talán elegánsabb foglalatosság, mint az ismerősökről való jelentés. Igaz ugyan, hogy tippeket is adott, kiket lehetne beszervezni (köztük saját fiát), s egy nehezen hihető, átlátszó legenda elég volt neki, hogy hozzásegítse a szerveket fia lakásának bedrótozásához. Azért akarták lehallgatni, mert sokszor lakott ott Petri György. Mindamellett elragadó asszony – ezt kortárs orális források (például Réz Pál) is megerősítik, de persze a könyv tétje, hogy belőle is kiderüljön.

És kiderül. Forgáchnak sikerül emléket állítania, azaz hihető, fikcióként helyét megálló plasztikus portrét alkotnia dokumentumoknak, dokumentumok fikcionalizálásának, memoárelemeknek, esszének, lélekelemzésnek, önanalízisnek különböző vegyes műfajokban földolgozott különös keverésével, amelynek kötőanyaga az ízlés és a kifinomult kultúra. Hasonló feladat ez, mint Esterházyé volt, de nagyon más eszközökkel és lelki beállítottsággal. A fiúk gyakran anyjukhoz kötődnek (persze nem mindig, én például apámat imádtam), s már a Harmonia cælestisben, tehát még a lelepleződés előtt olvashattuk e tartózkodó mondatot az apáról: „Egy született valaki, aki nincs sehol, nem ért el sehová, nincs, vagy van, de minek.” Forgách viszonya viszont feltétlen lehetett az édesanyjához, mint ahogy finoman az is kivehető a könyvből, hogy a két fiú és két lány közül ő volt anyja kedvence. Miképpen lehet megőrizni a feltétlenséget (költői értelemben az alak sugárzását), miközben meg kell ítélni, méghozzá mentegetés nélkül?

Forgách úgy döntött, vagy talán úgy dőlt el, hogy magának a feldolgozásnak a folyamatát fogja feldolgozni. Mindenki abból főz, amije van, ő a kultúrájából, abból, hogy évtizedek óta különös (mert ritka) figurája a budapesti kulturális szcénának, sok nyelvet beszél, nagy olvasó, dramaturg, olykor rendező, s színész is volt már, néha remek kritikákat, esszéket ír, jól rajzol, fordít, forgatókönyvet készít, drámát; Petri barátja, akinek nyersfordít és vonásait söralátéteken örökíti meg, megkésett epikai szépíró, egyetemi oktató, s mint a könyvből megtudom, volt dobos is; mindenben nagyon tehetséges, ám nehéz volna megmondani, miben a legtehetségesebb. Mindenesetre könyve át van szőve ezzel a kultúrával, anélkül, hogy megterhelné; ki lehetne preparálni rejtett idézeteit (Kierkegaard, Eliot, stb.) és még belehallgatott idézeteit is. Hiszen már a címe is nemcsak egy bürokratikus folyamat bürokrata-nyelven való lezárására utal az ügynök halála után (Élő kötet nem marad), hanem a zsidó ima inverziója is, amely az élet könyvébe való beírattatásért vagy beköttetésért fohászkodik. S abban a fejezetben, amelyben az anyjáról szóló jelentésekkel infantilis módon tobzódva felesel és átkozódik, nem hallatszik-e ki ez a sor: „A gyereknek kél káromkodni kedve”?

Rekonstruáljuk, ami történik a könyv lapjain. A szerző jelentéseket olvas anyja és tartói kapcsolatáról, ezekből novellákat ír, amelyeket lábjegyzetekben minduntalan szembesít a nyersanyaggal, amiből dolgozik. Az első az a bizarr esemény, amikor egy budai cukrászdában megünneplik Pápainé hatvanadik születésnapját. A második a fiú beszervezésének kísérlete, amely talán éppen az anyja iránti belügyi megbecsülés miatt sikeredik ügyetlenre és tétovára. A harmadik történet bizonyára Pápainé titkosszolgálati karrierjén belül is az erkölcsi mélypont, amikor takarítás örvén eltávolítja fiát, Petrit és feleségét fia lakásából, hogy átengedje a terepet a belbiztonsági technikusoknak. Forgách nyitva hagyja a kérdést, anyja vajon elhitte-e, hogy a szemközti ház egy lakását akarják megfigyelni, de nem hagy kétséget afelől, hogy ha elhitte, akkor azért hitte el, mert el akarta hinni. A negyedik fejezetben (Befejezi tevékenységét) megfordul a sorrend, az anyja betegségéről és haláláról szóló tartótiszti dokumentumok kerülnek a főszövegbe és a jegyzetbe az említett megrendítő, hiábavaló gyermekes szitkozódások és gyalázkodások, az idő visszaforgatásának reménytelen óhajai. Itt kap helyet – valami furcsa dokumentum-rekviem részeként – az anya néhány verse és egyéb szövege is. Tudnivaló, hogy az asszony elvesztette a nyelveket, akcentussal és nyelvtani hibákkal beszélte és hibásan írta a magyart, kifejezési nehézségei voltak. Már csak ezért sem gondolható, hogy irodalmi értékük miatt vannak ezek a szövegek a könyvben, hanem azért, hogy a jelentések sematizmusa mellett megmutatkozzék az igény az önkifejezésre, hogy az anya a saját hangján is megszólaljon.

A fenti négy fejezet cikluscíme Pápainé. Pápai volt az apa álneve és ezt örökölte meg az anya is. A következő ciklus címe a szülők valódi neve, Bruria és Marcell. A nézőszög megfordul, s noha most is elő-előbukkan az egésznek keretet adó, lábjegyzetekbe foglalt dokumentum-anyag, itt a fiú (a gyermek, a fiatal férfi) emlékezik vissza arra, ahogy ő ismerte szüleit, s mondja el életüket. Lehet, hogy versekként voltak elgondolva – valójában túlnyomórészt magas színvonalú vallomásos prózai memoár-szövegek ezek. Szabálytalan sorokba tördelt tipográfiájuk jelzi a megváltozott nézőpontot, ritmust, stilizációt; a meditatív és önkínzó novellisztikus rekonstrukció helyett a közvetlen élmények felidézését. Néhány nap görög földön és Cipruson egy utazáson, amikor az anya és huszonhárom éves fia Izraelbe megy; egy londoni emlékből (ahol az apa tudósító volt) kibontva Marcell kalandos és nyomorúságos élete. S minden memoár-darabból kitűnik valami dupla valószerűtlenség. Az egyik a szülők hazátlan – „két haza között a pad alatti” – élete Erdélyben, Bukarestben, a brit hadseregben, Alexandriában, Izraelben, Londonban és Budapesten, a másik pedig ez: „Honnan tudhattam volna hogy papa kém / Csapnivaló kém de kém az én papám / S a neve Pápai”. Hogy minden gyermek- és ifjúkori emléket újra kell értelmezni egy új információ birtokában.

Ezt az értelmezést végzi el aztán Forgách András könyve utolsó részében, egy nagy – továbbra is emlékezésekkel vegyített és dokumentumokkal kiegészített – esszében, oknyomozó írásban (ahol az anya jelentéseiből is bő válogatás olvasható). Az anya sugárzó lényének és kicsinyes történetének ellentmondása itt bomlik ki teljes egészében. Ha Esterházy könyve egy morálfilozófiai igazság felé törekedett – „Apám élete közvetlen (és viszolyogtató) bizonyítéka az ember szabad voltának” –, amely tulajdonképpen a lessingi „Kein Mensch muss müssen” (hozzávetőleg: egyetlen ember sem kénytelen kényszerülni) mély parafrázisa, akkor Forgách, erkölcsi ítéletében megvesztegethetetlenül mégis csak egy érzelmi-esztétikai kérdésre összpontosít, anyja alakjának szépségére, annak megmentésére.

Nagyon sokrétegű, gazdag történet ez. Távolról fölsejlik a hivatásos forradalmárok tragikus sémája, hogy vasfejű sztálinistává változva a Szovjetunió propagandistáivá vagy titkos ügynökeivé válnak. Ez volt Semprun egyik fontos témája (a Ramon Mercader második halálában), aki világdrámaként nagyította föl és színezte ki; itt viszontlátjuk kisszerű változatát egy újságíró és egy ápolónő történetében. Megjelenik a zsidó kommunizmus sémája, az említett önutálat és hála, a zsidóságtól való emancipáció vágya, amelyet a bolsevizmussal való feltétlen azonosulással vélnek megvalósíthatni. Mindezt keresztezi az Izrael iránti gyűlölet és szeretet szétbonthatatlan érzése. A történet további rétege a rettenetes házasság, s a feleség kínjai elmebeteg férjével. S még tovább ott van a beszervezés titka, amelyről kezdetben írtam.

Forgách András így foglalja össze szülei életének summáját: „Ők ketten a sehol lakói voltak, se magyarok, se zsidók, se külföldiek, se elvtársak, se honfitársak. Elvtársnak zsidók, zsidónak kommunisták, kommunistának magyarok, magyarnak idegenek. Hazátlanfiak. A Seol lakói lettek, személyes pokluk lakói. Nem kötelező, hogy egy bolygó zsidóból beszervezett ügynök legyen – épp elég neki a maga baja, hogy ítéletnapig kell bolyongania.”

Ám amennyire gondosan felépítette, és részben szépírói, részben gondolati eszközökkel feltárta ezeket a rétegeket, könyve igazi tétje saját viszonya volt az édesanyjához. Ennek drámája ez a munka. Hogy meg tudja őrizni és föl tudja mutatni azt a dallamos hangot és derengő mosolyt.
 
 
(Sántha József kritikája itt olvasható.) 
Író:  Forgách András,  Cím:  Élő kötet nem marad,  Kiadó:  Jelenkor Kiadó,  Kiadás éve:  2015,  Oldalszám:  248 oldal,  Ár:  3490 Ft.