Elsők és utolsók – a Zeneakadémia kamarazenei fesztiválja
2015.11.26.

Bravúrosan búcsúzott Várjon Dénes és Simon Izabella fesztiválja, az Elsők és utolsók. A záró koncert a kivételes előadói gárda mellett Sosztakovics ritkán hallható dalciklusával is szolgált. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Érdemes azonban előbb szót ejtenünk arról a szombati alkalomról is, melyen Spiró György kapott mikrofont. A legutóbb Diavolina című regényével jelentkező írót a fesztivált rendező házaspár kérdezgette, és ha néhol már-már a rajongó pozíciójából zajlott is a faggatózás, a két zenész helyett nem támadt igényem sem irodalomtörténészre, sem más hivatásos hozzáértőre. Főleg, mivel a beszélgetés célja a zene és az irodalom mint társművészetek közelítése volt, és miután Spiró Messiások című regényéből felolvasott egy jókora passzust, a trió az alkotás folyamatát kezdte ecsetelni. Spiró töredelmesen beismerte, hogy Bob Dylant és Leonard Cohent hallgat írás közben (mert arra nem kell figyelni), és tovább borzolta a kedélyeket a konfesszióval, hogy mióta fiatalon feladta, hogy zeneszerző legyen, koncertre sem jár. Az írással próbálkozók számára egyébként korántsem közömbös beszélgetésből kiderült, mit kell kihúzni a novellából (az első két bekezdést szinte mindig), miért kellett Vas Istvánt először telefonon keresni (nehogy náthásan látogasson hozzá az illető), és hogy van-e a jó írásra recept (nincs).

Ib Hausmann
Ib Hausmann

A vasárnap esti koncertet Baráti Kristóf, Várdai István és Várjon Dénes nyitotta, előadásukban csendült fel Beethoven fiatalkori műve, az Esz-dúr trió (op. 1., No. 1.). Előrebocsátom, kiválóan, sőt a mű előrehaladtával egyre jobban. Az Allegro tételt pontosságáért, lendületéért, Várjon érzékeny billentéséért dicsérhetem, az Adagio cantabile, mely inkább teret enged a három játékosnak, hogy mind-mind egyénileg is kibontakozzanak, bensőségesen szólalt meg. Pedig talán nem a „bensőséges” és az „érzékeny” azok a jelzők, melyekkel élnem kellene. Az egész előadást ugyanis – különösen a Scherzo zongoratrillákkal ékesített csúcspontját követően – afféle macsós profizmus uralta, melybe az önfeledt játék is bőven belefért. S mielőtt még az aggódó koncertlátogató hangot adott volna abbéli félelmének, hogy Várdai vonója – a fulmináns játék nyomán – az összes lószőrtől megszabadul, véget ért az utolsó, Presto tétel is. Viharos taps követte.

Sosztakovics a halála előtti évben, 1974-ben írt dalciklust Michelangelo Buonarotti szonettjeire, melyet Muszorgszkij A halál dalai és táncai című, hasonló műfajú művével állított szívesen párba. A tüdőrákos zeneszerző gondolatai valóban a halál körül forognak, de már bölcs belenyugvással, erről az utolsó dal címe is tanúskodik (Halhatatlanság). Kovács Istvánnak igen testhez álló a mű: szinte prófétai hangot üt meg, kihasználja orgánumának gazdagságát, de nem kerüli el a csapdát, gyakran túl patetikus azokban a dalokban is, ahol épp súlytalanabb, könnyedebb hangra vágynánk (Reggel, Éj). Tagadhatatlan ugyanakkor éneklésének drámai hatása az expresszív, viharosabb részekben (Alkotóerő), ebben nem kis része van Simon Izabella kiváló zongorajátékának. Tudnivaló, hogy a dalciklus előbb erre a hangszerre született, s csak azután készült el népszerűbb, zenekari hangszerelése. A kotta ugyanis kevésbé illeszkedik a zongora karakteréhez, mondhatnám, nem feltétlenül zongorára való. Ennek ellenére Simon játéka végig – a bevezető keserű fanfárjától az utolsó dal szelíd iróniájáig – kifejező és színgazdag volt. Nem egyszerűen kíséretet biztosított, hanem örvendetes módon ragadta újra és újra magához a mű fonalát.

Pasztircsák Polina
Pasztircsák Polina

Újra egy utolsó: a szünetet követően Schubert Der Hirt auf dem Felsen (D. 965) című dala szólalt meg Pasztircsák Polina, Ib Hausmann és Várjon Dénes előadásában. Ib Hausmann (klarinét) zsenije már az első, D hangból kitűnt, végig rendkívül finom arányérzékkel és hangsúlyokkal zenélt, érző dallamvezetéssel, hibátlanul – ritka élmény volt hallani. Pasztircsák Polina bájos, lírai hangszínnel tolmácsolta a Schubert-dalt, egy-két, a magas tartományban szóló fátyolos hang ellenére is megkapóan. Várjon pedig azzal a megszokott világossággal és érzékenységgel játszott, melyet már korábban is hallhattunk. A rövid ciklus utolsó darabjának üdeségét (Der Frühling will kommen) a zeneszerző korai halála ellenpontozza: az előadók a keserédességet is nagyszerűen jelenítették meg.

Mozart Esz-dúr kvintettje (K. 452) nem első, de nem is utolsó, mindenesetre az érett zeneszerző alkotása: „A legjobb műnek tartom, amit eddig írtam” – számolt be apjának. Méghozzá zongorára (Várjon), oboára (Louise Pellerin), kürtre (Radovan Vlatkovic), klarinétra (Hausmann) és fagottra (Lakatos György). Az első tétel fanfárszerű nyitása után (Largo) az előadók a zongora atyai vezetésével és egymást inspiráló játékkal bontakoztatták ki az allegro témát. A Larghettóban különleges finomsággal szólalt a fafúvók, majd a zongora bal kezének staccatóival kísért melléktéma, később a széles ívben megragadott, kromatikus színezetű, ereszkedő főtémának örvendhettünk. A záró Rondo rendkívül hatásosan felépített tétel: a főtéma fortepianóiban minduntalan jelen van a katartikus kirobbanás esélye, majd Mozart egy c-moll melléktémában oldja fel a feszültséget, a retardáció feladatát a folyékony hangzású kadenciára bízza, hogy aztán rövid úton lecsapjon a hallgatóra a bombasztikus visszatérésben és zárlatban. Az előadók kiválóan tolmácsolták a művet, nem is emelném ki egyik játékost sem külön: örömteli együttmuzsikálást hallottunk, a hatás pedig nem maradt el.

Szerző: Csabai Máté
Helyszín:  Solti Terem, Zeneakadémia,  Időpont:  2015. november 22.