Csehov: Ványa bácsi / Miskolci Nemzeti Színház
2015.10.21.

Nekem akárhányszor le lehet nyomni a torkomon a Ványa bácsit. Legalább tízszer gondoltam eddig úgy, hogy életem Ványa bácsiját láttam. Vagyis kíváncsian mentem Miskolcra, egy újabb Ványa bácsira. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Molnár Áron
Molnár Áron

Stúdióban, de azért nem olyan kicsi térben játsszák Szőcs Artur rendezését; a kortalan-kortársinak látszó díszletet (Boros Lőrinc munkája) én úgy a hatvanas-hetvenes évekbe tenném, a fotelekkel, kisasztallal, tálalóval együtt. Meg persze a tévével (vetítés is van: a video-látvány Hajdufi Péteré), amelyben természetfilmeket néznek a szereplők; az első felvonásban a gímszarvasokról, a másodikban a hangyákról, és amikor átkapcsolnak valami esztrádműsorra, akkor hirtelen oroszul kezdenek beszélni. Hogy mikor kapcsolnak át (vagy vált át a műsor magától), és főleg miért, azt nem sikerült megfejtenem, de a művészet számlájára írtam a rejtélyt. Annál is inkább, mert egy idő (egy felvonás?) után megszűnik az orosz nyelvre váltás...

A figurák némileg átalakultak. A többé-kevésbé szöveghű kezdés után – amikoris a közismert öregedés-elfáradás sirámot Asztrov inkább eldarálja, mint éli vagy mondja – a dráma el-elrugaszkodik a csehovi opusztól: Slárku Anett dramaturg beavatkozásai bizonyos jellemvonásoktól megfosztják ugyan a figurákat, másokat ironikus-groteszk kontextusba helyeznek, de összességében nem mondanám, hogy gazdagították volna az eredetit. Ez részben persze Csehov „hibája”: hiába a megírás dátuma, a 19. század végének közege – a Ványa bácsi mintegy magától mindenütt és minden korban mai.

Jelenet az előadásból, az előtérben Czakó Julianna
Jelenet az előadásból, az előtérben Czakó Julianna

Ezért aztán a szemünk sem rebben, amikor Jelena Andrejevna bikiniben és piros tűsarkúban libben színre, de még akkor sem, amikor azt bírja mondani ebben az öltözékben, hogy „félszeg vagyok”. Az idősebb szerepek egy részét jóval fiatalabb színészek játsszák; Cseh Judit például Szonya nagymamáját, a Szerebrjakovért rajongó Vojnyickaját adja – s ugyancsak rejtélyes okból leépült, totyogó-motyogó,  öregasszonyt formáz. Simon Zoltán pedig kitömve, elhízottnak és ősznek maszkírozva játssza Szerebrjakovot, de mintha egyikük sem akarná igazán elrejteni a saját korát. Szerepformálási gyakorlatot látunk tehát, s ez helyből idézőjelbe teszi a figura karakterét.

Kivált, mert Asztrov, Ványa, Szonya és Jelena idézőjelek nélkül jeleníti meg nemcsak a karaktert, hanem a konfliktust is, amely mindközönségesen ennyi: mi a fenét kezdjünk magunkkal így és itt, erőnk teljében, ambíciónk fogytán. Ez enyhén szólva nem idegen a Csehov-drámától, vagyis nem indokolja az alapos átírást. Ványa – Molnár Áron pasztózus alakításában – kicsit jobban sajnálja magát a kelleténél, de azért csak odateszi elénk egy célját vesztett élet zanzáját. Jelenába Czakó Julianna nem is próbálja belepakolni a Szerebrjakov iránti valahai szerelmet: ez a házasság alighanem unalomból elkövetett tévedés a részéről, ahogy az Asztrov iránti fölhorgadást is az unalom szüli. Asztrov a kivetítőn vicces power-pointban mutogatja el neki az ökológiai katasztrófát, egyébként róla sem hihető, hogy bármi fontos lenne a számára – sem a szerelem (az legföljebb egy gyors dugást ér), sem a barátság – az meg nincsen is. Rusznák András azt játssza el, hogy semmi sem fontos – így aztán semmi sem fontos. Szegény Szonya, ő szívja meg az egészet, mert Szabó Irén tétova játékából az derül ki, hogy ő sem fontos senkinek, és nem tudja, neki ki lehetne fontos – az Asztrov iránti érzelmet sem nagyon lehet elhinni neki. Tyelegin szerepében hosszú ingben – tán hálóing – bóklászik a színen Bősze György; leginkább egy másik Csehov-műből Firszet idézi, csak a meggylekvár helyett a hűtlen feleségről motyog. Máhr Ági játssza a dajkát, az egyetlen épkézláb figurát, de alig van jelen, mintha elfeledkezne róla a rendező.

Czakó Julianna és
Czakó Julianna és Simon Zoltán. Forrás: mnsz.hu. Fotó: Éder Vera. 

Gyanítom, hogy rendezői koncepciót kell sejtenünk az általános leértékelés mögé. Hangsúlyozott effekt, hogy színházban vagyunk: a játéktér-szoba falai „deréktól lefelé” hiányoznak, és pőrén mutatják a színházi környezetet, valamint a szereplők színen kívüli mozgását. A színészek erőből „tolják” a szerepet, mintha paródiába akarnák fordítani: sok az ordibálás, Szerebrjakov jajgatása direkte vicces, akárcsak Jelena közönye, a pizsamás Ványának még a slicce is nyitva, tán hogy maximumra nyomja a lúzerséget, a részegség minden érintettnél sok, és hogy Ványa pucér fenékkel tántorog, ezen igazán jót derül a középkorú hölgykoszorú a nézőtéren. Asztrov és Jelena ágyjelenete gyors és szenvtelen numera, Ványa hiába sírdogál, Jelena hiába hisztizik, „öljenek meg”, kiabálja, de hát nem ölnek meg senkit itt.

A rendező vélhetően a negyedik felvonást szánta nagy találatnak, öt perc az egész, gyors videó, elhúzva a jövőbe, belépve az esztrádműsor terébe; azt hiszem, Ványa talán hajléktalan öregember benne, és Asztrov is öreg. A rendezőnek sikerült teljes testtel eltakarni a darabot és az előadást is. Modernnek modern, ez tagadhatatlan.
 
Szerző: Csáki Judit