Puccini: Tosca / Miskolci Nemzeti Színház
2015.10.06.

Tucat-Tosca helyett egyediségre törekvő, s több ponton sikeres produkciót hívtak életre Miskolcon Kesselyák Gergely és alkotótársai. Nem csupán a merészségért jár a méltatás. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.

„…Puccini mint „operarendező”, aki mind zenei képletekkel, mind instrukciókkal tüzetes „rendezőpéldányként” készítette el partitúráit, a Toscát is szorosan bezárta kora színházának-operaszínházának, a polgári illúziószínháznak nemcsak pszichológiai, hanem stílusrealizmusába is. De a színházi formák idővel automatizálódnak, kivész belőlük az élő hitelesség, s a Toscának mint […] repertoárdarabnak az előadás-története jó ideje az automatizmus és a revitalizálási kísérletek harcában zajlik, mely a hagyományos operajátszás keretein belül többnyire az előbbi győzelmével végződik.” Szűk évtizede egyik kritikájában Fodor Géza összegezte ekképp, a rá oly jellemző szabatossággal, a Tosca mindenkori színreviteleinek meghatározó ismertetőjegyét: a Puccini és librettistái által jószerint bebetonozott stílusrealista előadási gyakorlatot. Mely gyakorlat részint béklyó, részint viszont mindmáig igen hatásos: a Sant’Andrea della Valle templom, a Farnese-palota meg az Angyalvár érzékien kidolgozott kulisszáival, a címszereplő kötelezően dívás gesztusaival és Scarpia báró ancien régime-beli megjelenésével.

Jelenet az első felvonásból
Jelenet az első felvonásból

A fent körvonalazott praxistól távolodott most el a Miskolci Nemzeti Színházban bemutatott Tosca: Kesselyák Gergely rendezésében és Zeke Edit – a szokottnál is hangsúlyosabb – díszlet- és jelmeztervezői közreműködésével. A távolodás – dialektika! – persze olykor éppenséggel közeledésnek tűnhetett, például mindjárt az első felvonásban, ahol is az előadás akusztikai élménnyé tette a tényt, miszerint a szereplők egy templomban énekelnek. A dőltében hosszabbodó templomi tér visszhangja ilyesformán áthatotta-átformálta az auditív élményt, s ez egyszerre bizonyult szokatlan és hatásos megoldásnak. Elsőre hasonlóan frappánsnak ígérkezett az oldalkápolnában elrejtőző szökött rab, Angelotti állandóan látható jelenléte is a színpad jobb szélén, ám a kidolgozás itt némiképp ellentmondásosnak hatott. Egyrészt zavart keltett a realitás és a jelzettség kettőssége az Attavanti kápolna rácsos ajtaja körül: Angelotti alakítójának láthatóan meg kellett kerülnie a rácsot – de zörögnie is kellett, mintha zárat nyitna-csukna. Másrészt tagadhatatlanul furcsának tetszett, ahogy az Angelotti jelmezét magára öltő Kelemen Dániel egy fél felvonáson keresztül mozdulatlanul és a külső eseményekre való reflexiók jele nélkül tekintett át a színpad másik oldalára.

Megmutatni azt, amiről Puccini operájában csak beszélnek, vagy amit rendesen csupán hall a Tosca közönsége, de nem lát – kétség kívül ez a szándék motiválta a második felvonás szcenírozását is. Itt Scarpia báró dolgozószobájának ajtó- és ablaknyílásai mögött (meg a dolgozószoba feletti kivetítőn) láttuk az ünnepi fogadást is, ahol az opera címszereplőjének kis kantáta-föllépése volt, mielőtt élete tragikusan kisiklott volna. Éppígy felsejlett előttünk az a kínzóhelyiség is, ahová Cavaradossit hurcolták Scarpia pribékjei. A szándék méltányolandó volt, még ha az így megszólaltatott kantáta hangereje olykor el is nyomta a szobában zajló kihallgatás parádriposztjait. Ugyanitt a zárható ajtó hiánya még kis szövegmódosítást is szükségessé tett: Scarpia „Spoletta, chiudi” helyett „Spoletta, vieni”-t énekelt, mielőtt kiadta volna a parancsot Cavaradossi színleltnek ígért, de nagyon is valóságos kivégzésére.

Herczenik Anna és Cseh Antal a második felvonásban
Herczenik Anna és Cseh Antal a második felvonásban

Hibáznánk azonban, ha nem jeleznénk, hogy a rendezői koncepciónak legalább ily fontos részét képezte Tosca személyiségének újragondolása. A kritikus nem tudhatja, hogy Vizin Viktória milyenné formálta Toscát, ám az bizonyosan állítható, hogy Herczenik Annak korántsem tipikus dívaként jelent meg a bemutató estéjén. Az ő Toscája mindenestől érzéki lény volt, s ezzel magyarázható az a jellegzetes szokása is, hogy fölindult állapotában rendre kibújt a cipőjéből: az első felvonás szerelmi évődése alatt, majd Scarpiának rontva is – utóbbi esetben hajítófegyverként használva topánját. Indulatoktól-ösztönöktől vezérelt, zsigereiben szinte természeti lény volt ez a Tosca, s alkalmasint énekesnőként is épp ez tehette különlegessé Róma közönsége számára. Herczenik szólamformálásában a Vissi d’arte némiképp másodlagossá vált a Cavaradossival való kettősök szerelmi konverzációjához, illetve a Scarpiával folytatott mérkőzéshez képest. Ám hogy ez a koncepció része, vagy inkább a pillanatnyi diszpozíció műve volt, az nem tűnt könnyen eldönthetőnek.

Xavier Rivadeneira és Herczenik Anna a harmadik felvonásban (A képek forrása: Miskolci Nemzeti Színház)
Xavier Rivadeneira és Herczenik Anna a harmadik felvonásban (A képek forrása: Miskolci Nemzeti Színház)

Herczeniknek meglehetősen bájtalan Cavaradossi jutott Xavier Rivadeneira személyében: énekszava nélkülözte azt az esztétikai többletet, amely feledtetni, vagy legalább ellensúlyozni tudta volna szexepil nélküli, sajttalan színészi jelenlétét. Annál erőteljesebbnek bizonyult viszont Cseh Antal drabális Scarpiája. Ez a Scarpia sokkal inkább rendőrfőnök volt, mint arisztokrata: Cseh minden finomkodó elegancia nélkül, ám a rendezés által megkívánt – időtlen, tehát jelenvaló – hatalmi erőszakossággal lépett fel, s a hangja is megfelelt e koncepciónak. (Habár igaz, így veszteséglistára került a szólam egy-egy delikát részlete.) A mellékszereplők közül leginkább Böjte József Spolettája bizonyult meggyőzőnek, míg a fiatal Kelemen Dániel Angelottija éretlenebbnek, Gárday Gábor Sekrestyése pedig ripacsosabbnak tűnt az áhítottnál. A Cser Ádám által vezényelt zenekar becsülettel helytállt, s bár produkciójuk a nézőtér egyes pontjain el-elfedte az énekesi megszólalások egy részét, azért sem az opera támadó erejű erőszakosságának érzékeltetésével, sem az érzelmi csúcspontok kiemelésével nem maradtak Puccini és a közönség adósai.

A harmadik felvonás színpadképének uralkodó vizuális eleme Róma belógatott látképe volt: előbb normál állásban, aztán fejtetőre állítva. Így ereszkedett alá e látkép az opera utolsó ütemeire is: Tosca és a világ többi része közé ereszkedve, érvényes alternatívát kínálva az oly gyakran kínosnak ható halálugrás-imitációk kiváltására. S részben ilyen érvényes alternatívának, s okvetlenül érdemi kísérletnek tetszett az előadás egésze is.

Az előadás adatlapja a port.hu-n itt található.