Coming of age filmek / 12. Cinefest Nemzetközi Filmfesztivál, Miskolc
2015.09.23.

Megzabolázhatatlan török lányok. Egy szeméttelepen felnőtt lány. Egy nimfomániás tizenéves a hetvenes évekből. Leszbikus tinik. Az idei Cinefestnek volt bőven mondanivalója a tízen alig túliakról. KOLOZSI LÁSZLÓ BESZÁMOLÓJA.

A felnőtté válás történetek, a bevett amerikai kifejezéssel élve: coming of age filmek főhősei nem feltétlenül kis és nagy kamaszok. E filmes műfaj elsősorban azt mutatja fel, hogyan lesz egy éretlen személyiségből önálló, döntéseinek következményeit belátó, felelősséget vállaló, önálló életre kész ember. Nem egy film tárgya a szüleiről leszakadni nem tudó huszonéves beérése, leválása. 

A tizenkettedik Cinefest egyik legkomorabb alkotása éppen egy ilyen mű volt, az Erdély Mátyás fényképezte James White, melynek címszereplője az anyja agóniáját végigszenvedve, átélve lesz felnőni képtelen elveszett lélekből komoly férfi. Erdély kamerája itt is hasonlóképpen mozog, mint a már jóval ismertebb Saul fiában. A kistotálok és premier plánok közepén szinte minden kompozícióban ott van James White (Christopher Abbott). 

Innen, ettől a filmtől nézve át a miénkre, látszik csak igazán, hogy a Saul fia mennyire nem holokauszt-film. Hogy az, hasonlóképpen Josh Mond filmjéhez, a trauma-feldolgozás filmje. A sajátos kamerakezeléssel mindkét mű bevon bennünket a szereplők érzelmeibe. A James White a lüktető kezdettől – James egy diszkóból tántorog ki, erősen bedrogozva, izzadva, hajnalban, mikor mások már dolgozni mennek – indulva jut el (az apa temetésén és egy mexikói úton keresztül) a csöndes és szinte elviselhetetlenül intim végkifejletig, az anya utolsó vonaglásáig. 

Az egyetlen igazán megindító jelenet a fürdőszobai epizód. Az anya, a betegségtől végsőkig elcsigázva, nem tud elaludni. Fia, az öklendező asszonnyal a karjában a fürdőbe megy. Az anya fia térdére hajtja a fejét, és a fiú (minden bátorságát összeszedve, nem viszolyogva már a haldoklástól), elmeséli, mi lesz, ha eltelik pár év. Hogyan fognak együtt élni. Miért és kivel lesznek boldogok. Világos, hogy nincs rá esély. De mégis, mintha lenne. Zavarba ejtő bizonyítéka e pár perc annak, hogy bizonyos mértékű önáltatás nélkül nem tudjuk sem órákkal, sem évekkel, sem évtizedekkel meghosszabbítani az életünket. A fulladások és a köhögési rohamok valóságán túl csak a képzelet világa van, és oda olykor csak kegyes hazugságokkal lehet menekülni. James White úgy élte az életét, mint aki biztos abban, a hétköznapi valóság, a hétfői felkelések sokkja csak hazugságokkal élhető túl (nem akart hazudni, ezért nem vállalt se állandó kapcsolatot, se munkát). Ekkor érti meg, hogy a kegyes hazugságok felvállalása nem jelent egyet a szabadság elvesztésével. Felismeri ugyan, hogy a komfortos és rendszerezett élet mögött önhazugságok és önbecsapások garmadája van, de mintha már nem okozna neki állandó fájdalmat, hogy szembenézzen azokkal. És nem kell azok elől a drogokhoz menekülnie. 

A török Mustang című film főszereplője, Lale (Günes Sensoy) azzal áltatja magát, hogy az ő élete nem olyan lesz, mint általában a török kislányoké Anatólia legmélyén. Választhat: nem csak párt, de ezzel együtt saját, önálló életet is. Megoldhatóak a hagyományok csomói, melyek nővéreit és felmenőt is gúzsba kötötték. 

Családja a tengerhez közeli, palotaszerű házban él: e palota háremjét az öt lánytestvér alkotja. Konvencionális – mind a képkivágásokat, mind a film ritmusát, mind a történetet tekintve –, mégis merész, erőteljes, megejtő Deniz Gamze Ergövünnek a Cinefest fődíját elnyerő filmje. Az ősbűn, amely miatt a lányok nem hagyhatják el a palotájukat, hogy a fiúk nyakába ülve lovacskáztak a tengerben, suli után: csúnyájuk a fiúk nyakához ért, ahogy az őket gondozó, egyébként értük mindenre képes, csupa szeretet nagymama mondja. A lányokat nevelő nagybácsi haragra gerjed, minden ablakot behegeszt. A lányok házi fogsága addig tart, amíg ki nem tanulják, milyen engedelmes, jó asszonynak lenni – a helybeli asszonyságok oktatják őket főzésre, a háziasszony tudományokra. A film palotában játszódó második felvonása már-már mágikus realista alkotás, a nők összefogásáról, arról, hogy hova vezet, ha a huszonegyedik században is azt akarjuk, hogy gyermekeink középkori eszmények szerint éljenek. 

Az öt lány közül a harmadik miatt következik be a törés: az első kettő még szépen férjhez megy, a harmadik azonban a halálba menekül a kérője elől. A házban ragadt két lány számára csak az a kérdés marad: hogyan szökjenek meg? Konvencionális film a Mustang, értékeit annak köszönheti – azért lesz több és más, mint a Reméljük lány lesztől a Kisasszonyokon át az Öngyilkos szüzekig számos női coming of age film -, hogy az öt kislány mindegyike hiteles, és mintha saját sorsfordulóit játszaná el. 

Formai szempontból merészebb a litván Alante Kavaite filmje, a Sangalie nyara, ugyanakkor hiányzik belőle az a varázslat, a valódiságnak az az íze, ami a Mustangban ott van. Sangalie egy felső középosztálybeli családban felnőtt kamaszlány, aki nehezen találja meg a hangot kortársaival. Egyetlen bizalmasa a bájos Auste lesz. Auste divattervezőnek készül, és krepp ruha-kreatúrákban fényképezi a múzsájává, majd szeretőjévé lett lányt. Sangalie úgy vágyik a repülésre, mint egy híres önfelszabadító regény, Erica Jong, feminista ikonná lett hőse. Ennek a csöndes, tulajdonképpen két személyes kamaradarabnak, nem is lehet más a végkifejlete, mint egy repülőút – Sangalie egy kisrepülőgépen száll a felhők fölé. 

Ennél konvencionálisabb zárlatot nehéz elképzelni egy coming of age filmnek - a főhős megtalálja hivatását -; vagyis ez az egyébként kissé sprőd darab, melynek képei karcosak, érdekesek, a stílust, a film univerzumát alapvetően meghazudtoló módon ér véget. 

A legeredetibb, minden értelemben a legérettebb munkának kétségtelenül Marielle Haller képregény adaptációja, az Egy tinilány naplója mutatkozott. A hasonszőrű alkotások tartózkodnak attól, hogy tizenöt-hat éves lányokat pőrén mutassanak, pedig ez a kor éppen a testkép változásai, a meztelenséghez való viszonya alakulása miatt is érdekes. 

A nimfácskák (Nabokov szép szava ez) számára is boldog aranykorban, a szexuális felszabadulás korában, a hetvenes években járunk, San Franciscóban. Szex, drogok, rock and roll, mindenre kapható tizenévesek: Minnie Goetze kultikussá lett naplója tulajdonképpen nem is képregény, hanem rajzokkal illusztrált dokumentumregény, még ha a képregények közt is lelni fel a könyvesboltok polcain. Ez a pár száz oldalas vallomás lázas, vibráló korba vezet be, ahol mindent lehetett, ahol sem törvények, sem önkorlátozó életmód javaslatok nem szabtak gátat az élet tombolásának. Mégis, bár a hedonizmust festi le, egy olyan kort, amikor még nem volt evidens, hogy a drog árt, a dohányzás rákot okoz, ez volt az idei Cinefest legbájosabb filmje: nem csak a főszereplő, de kevert stílusa okán is. Az epizódokban feltűntek Minnie Goetze rajzai. A jelenetek morfokban alakultak át, animációvá szélesedtek és színesedtek. 

Ha egy film értékét az határozza meg, mennyire sikerül sajátos atmoszférát, univerzumot teremtenie, akkor ez a The Master mellett az utóbbi évek egyik legértékesebb filmje: ugyanis igen könnyű (és jól esik) elképzelni, milyen lehetett ez a Róma végnapjait idézően bővérű világ, milyenek az utcák, milyenek az esők, a fények az óceán partján. Az Egy tinilány naplója coming of age film ugyan, de messze nem csak az, ez az a mozi, aminek a világában a legotthonosabban lehet mozogni, ami a legszélesebbre tárja a képzelet kapuját. 

Az utóbbi években mintha minden Cinefestnek lenne egy vezérfonala: egy stílus, egy gondolat, egy műfaj, ami filmről filmre végighullámzik. Bármi is legyen ennek az oka, az csak a véletlen műve lehet, hogy a nyertes dokumentumfilm is egy coming of age film. A világ egyik legjobb és legkitartóbb dokumentumfilmese (nem száll le egy témáról akkor sem, ha az élete veszélybe kerül), Hanna Polák, a Moszkvához közeli (húsz kilométer a Vörös tér) Szvalka szeméttelepen találta meg főhősnőjét, a 10 éves Julát. A Valami jobbra várva első húsz percében azt hihetnénk, hogy egy szokásos, sok újat nem mutató szenvedés-drámát láthatunk. Jula anyja iszik, mint a kefekötő, az ott élők küzdenek a téllel, kalyibákat ácsolnak a szemétből, küzdenek a betegségekkel. És közben becsüljük Hanna Polákot, hogy mennyire közvetlenül és megrendültség, idegenkedés nélkül tud együtt lenni a számkivetetettekkel. 

Ám úgy a film első harmadában, ahogy Hanna Polák képes kilépni a komfortzónából, hogy megmutassa ezeket a rendkívüli küzdelmet vívó embereket, lépünk ki nézőként a szeméttelep történetből: ekkor derül csak ki, hogy a rendezőnő tizenkét éven át követte védencét. Nem avatkozva be, nem alakítva annak sorsát. Hogy mennyire olyan Polák, mint egy természetfilmes, az akkor látszik, amikor főhősnőnk otthagyja tizenhat évesen szült gyermekét a kórházban – csak egy pillanatra nézve vissza, amikor meghallja a sírását. Dermesztő pillanat. Attól az, hogy valaki, Polák, ott áll közben kamerával a lány mellett. És nem szól közbe. Tud közbe nem avatkozni. 

Ez az a pillanat, amikor látszik, miért őt tartják Európa egyik legfontosabb filmes alkotójának. Keménység, állhatatosság, következetesség. Ott ülünk, nézőként, megdermedve, és már nem is bízva a csodákban. És a csoda mégis bekövetkezik. Jula otthont, munkát talál. Ez az önáltatás nélküli, csupasz valóság. A szabadság valósága. Jula egy panellakásban, boldogan. Érdemes együtt nézni azzal a valósággal, ami James White része lesz Mond filmjének végén. 

Erre is jó (leginkább erre jó?) egy filmfesztivál: hogy összevessük az elénk táruló, látszólag hasonló valóságokat. A hétköznapok nyűgét felvállaló huszonévesek valóságát a jelen esetben. És lássuk, nincs értékes és értéktelen, reménytelen vagy felesleges élet. Kevés dolog hat úgy az előítéletek, a gyűlölködés és a széthúzás ellen, mint ez a felismerés.