Mozart: Figaro házassága / Salzburgi Ünnepi Játékok
2015.08.25.

Mi újat tartogathat Mozart Figaro házassága című operája? Elméletileg végtelen az értelmezések száma, mégis lássuk be, egy ilyen gyakran játszott és bonyolult művel nem is olyan könnyű mit kezdeni. Hogyan nyúltak hozzá ezúttal Salzburgban? MÁTRAI DIÁNA ESZTER ÍRÁSA.

Mozart szülővárosának idén 95 éves fesztiválja, a Salzburgi Ünnepi Játékok éppannyira modern, mint amennyire hagyománytisztelő, és sokszor éppen ebből keveredik ki a bátor műértelmezés és a már nagyon is megszokott gesztusok elegye. A Figaro esetében is érezhető ez a fajta kettősség, melynek persze technikai okai is lehettek, tudniillik az, hogy idő szűkében nem tudták teljesen befejezni a rendezést.

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.

Sven-Eric Bechtolf, a fesztivál művészeti igazgatójának rendezése ugyanis hihetetlen aprólékos munkáról tanúskodik az első két felvonásban, melyhez képest némileg összecsapottnak tűnik a második kettő. Az előadás első felében az egyes jelenetek alatt láthatjuk, ahogyan az elvileg jelen nem lévő szereplők élnek-cselekszenek a színpad más szegleteiben. A díszlet szerint kétemeletes házról van szó sok helyiséggel, s látszik például, ahogy csupán említésre megjelenik valahol a Gróf, és (ahogyan azt éppen el is mondják) vadászatra készül. Az ehhez hasonló párhuzamos jelenetek jelentős része megmutatja azt, ami eredetileg csak elhangzik, s aminek részletes bemutatása – hála Mozart és Da Ponte bravúros dramaturgiai érzékének! – kimarad. Így gyakran zavaróan fölöslegesnek és puszta illusztrációnak bizonyulnak az eljátszott részletek.

Szerencsére az is előfordul, hogy ezek a pillanatok hozzátesznek valamit az eseményekhez, illusztrálás helyett értelmeznek. Így például amikor Figaro „Hogyha tán Gróf uram vágyik a táncra” kavatinájában a Gróf a szomszéd szobában egy kiskutyát idomítgat, s ezzel az idomított háziállat, s vele a szolgai szerep önkéntelenül ráolvasódik az (ekkor még definíció szerint vesztesnek tűnő) Figaro helyzetére. Ez a nagyvonalú helyzet- és szereplőjellemzés köszön vissza a harmadik felvonás végtelenül groteszk pillanatában, amikor a Levélkettős alatt a frakkot viselő Gróf idétlenül kúszik végig a kastély titkos alagútján, hogy megtalálja az elrejtőzött Cherubinót. Finom, szellemes jellemzése ez a szánalmas Grófnak, miként az a momentum is, ahogy véletlenül megsérül éppen a saját kardja által, mely ötlet frappánsan sűríti egyetlen apró momentumba az egész művet: a Gróf önnön csapdájába esik.

Markánsan megjelenik az az értelmezés, hogy Figaro az első felvonás végi "Non più andrai" áriáját valójában nem Cherubinónak énekli. Az apród bent sincs a színen, így annál inkább a Grófnak szól, aki ugyan a szomszéd szobában tartózkodik, ám Figaro maga elé képzeli, és ráfogja pisztolyát. E gesztussal párhuzamosan a vadászni induló Gróf a puskáját próbálgatja – s épp Figaro felé tartja, hiába választja el őket egymástól egy fal. Így az ellenséges erők szépen, ugyanakkor játékosan exponálódnak a színen. A puskát nem mellesleg a Grófné is ráfogja férjére a második felvonás fináléjában, amely Figaróéhoz hasonlóan inkább víziójában megjelent vágyként érthető, mint valóságnak.

Margarita Gritskova (Cherubino) és Martina Janková (Susanna)
Margarita Gritskova (Cherubino) és Martina Janková (Susanna)

Problematikus azonban, hogy míg az első két felvonásban izgalmasan (bár a bolond nap jegyében: túlzottan) megrendezett a produkció, a párhuzamos történetvezetés szinte teljes egészében eltűnik a harmadik-negyedik felvonásból. Ami a túlrendezettséget illeti, olykor kifejezetten sajnálatosnak bizonyult, hogy nem a szereplőknek a díszlet hátsó falára vetülő, fénytechnikailag igényesen megtervezett árnyait használták ki, nem annak tulajdonítottak nagyobb jelentőséget. A szereplők nem szűnő árnyékának elvontsága, sok jelentése önmagában is különlegessé és kiegyensúlyozottabbá tette volna talán az előadást, s ugyanúgy kettőzte, sűrítette, azaz esztétikailag bonyolította volna az eseményeket, mint a feleslegesen bemutatott részletek.

Dan Ettinger karmester zenei megoldásai végig annál erősebbeknek és biztosabbaknak bizonyultak. A nyitánytól kezdve Figaro „Udir bramo il resto” előtti dermedt pillanatáig nincs is megállás, egyetlen zuhatag az addig tartó zenei folyamat, egybefolyik hát recitativo és zártszám, mintha az egészből a címszereplő semmivel (és főleg Susannával) nem törődő magabiztossága sütne, s mely folyamat valóban csak akkor torpan meg, amikor Figaro végre észhez tér, s gyanakodni kezd. Luca Pisaroni Grófja és Adam Plachetka Figarója különösen nagyhatású. Kifejezőek és érzékenyek a hölgyek áriái is (Grófné: Anett Fritsch, Susanna: Martina Janková), ilyen tekintetben talán nem is baj, hogy nem történik semmi, míg azokat éneklik.

Dan Ettinger bátor pianókat és decrescendókat vezényel, örökös az elbizonytalanodás, a kérdőjel képzete, és ezt nagyon finoman művelik az énekesek. Erősek a karakterek is, s érdemes kiemelni a második felvonás fináléjának a legvégét, ahol Susannáék „tercettje” és a Grófék „kvartettje” két teljesen külön világot szólaltat meg, hatalmas, kijátszott zenei kontraszttal alkotva így szeptettet. Illetve arra a merészségre is gondolhatunk, amikor a harmadik felvonást nyitó Gróf recitativójával párhuzamosan, egyszerre szólal meg Susanna és a Grófné párbeszéde, és nem egymás után. Ez a zenei szabadság megint csak frappánsan jelzi a Figaro házasságának a bonyolultságát, a sok szál összebogozódását.

Ha valamiféle egyensúlyra lelt volna a csapat a túlrendezés és a túlságosan megszokott, már-már közhelyszerű színrevitel között, talán még ennél is egységesebb előadást tudott volna létrehozni a salzburgi stáb a Haus für Mozartban, amit szerencsére a zenei megvalósítás így is összetartott.

Helyszín:  Haus für Mozart, Salzburg,  Időpont:  2015. augusztus 12.,  Karmester:  Dan Ettinger,  Rendező:  Sven-Eric Bechtolf,  Díszlet:  Alex Eales,  Jelmez:  Mark Bouman,  Fény:  Friedrich Rom,  Dramaturg:  Ronny Dietrich,  Szereplők:  Luca Pisaroni (Gróf),  Anett Fritsch (Grófné),  Martina Janková (Susanna),  Adam Plachetka (Figaro),  Margarita Gritskova (Cherubino),  Ann Murray (Marcellina),  Carlos Chausson (Don Bartolo),  Paul Schweinester (Don Basilio),  Franz Supper (Don Curzio),  Christina Gansch (Barbarina),  Erik Anstine (Antonio),  Közreműködtek:  A Bécsi Állami Opera kórusa,  Bécsi Filharmonikusok