Sziget 2015
2015.08.19.

A Sziget Fesztivál egy hete alatt mindig az a hamis illúzióm támad, hogy Magyarország mégsem a Balkán, hanem a fejlett nyugat része. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA

Tizennégy éve járok a Szigetre, és tanúsíthatom, hogy ez a fesztivál már nem olyan, mint régen. Szerencsére eltűntek például azok az emberek, akik folyvást arról beszéltek, hogy a Sziget már nem olyan, mint régen, amikor még diáksziget volt, vagy mi, és nem a pénzről szólt az egész. A régi szép időkben ugyanis a szervezők nem azért szerveztek fesztiválokat, hogy pénzt keressenek vele, csak úgy passzióból – mondták az öreg rókák, akiket már keresve se találunk meg a K-hídon belül, mert otthon ülnek, és a fotelből kommentelnek dühödten a szigetes cikkek alá a facebook-on. 
 

Szerdán délután egy halálosan unalmas beszélgetéssel indítok a Magic Mirrorban a meleg bulikról. Mi értelme van annak, hogy tíz ember leül az ötfős közönség elé egy viszonylag érdektelen témáról beszélgeti a Szigeten, ráadásul mindezt magyar nyelven, az számomra rejtély, és mivel egy ponton túl már levegőt sem kapok a zárt térben, úgy döntök, hogy jobb, ha továbbállok, úgyis most kezdődik a Nagyszínpadon a Gogol Bordello.
 
Hálátlan dolog lehet a délutáni verőfényben a Nagyszínpadon játszani, a Sziget szervezőitől értelmes ötletnek tűnik, hogy a Gogol Bordellót tették erre az idősávra, vidám, bulizós zenéjükkel lelket öntenek a kókadozó szigetelőkbe. Eljátsszák két kedvenc magyar számukat is, de ha nem áll épp mellettem az apám, akkor tutira fel nem ismerem a magyar rockzene klasszikusait, az LGT-től A sínekent és a Skorpiótól a Dédapámat. A koncert végére mindenki napszúrást kap, így azon sem csodálkozunk, hogy Eugene Hütz, a zenekar frontembere a számok között elfogyasztott két üveg vörösbortól egészen kapatosan játssza el az utolsó dalokat. Egy ponton rocksztárosan a földre veti magát, majd láthatóan nehezen áll a lábára ismét.
 

Ha valaki magyarokkal akar találkozni a Szigeten, akkor vegye a Csónakház felé az irányt. A Csónakház egy apró piaci rés, ők azok, akik kicsit olcsóbban adhatják a piát, mert ez a kis kertes, árnyas kocsma akkor is az Óbudai Szigeten üzemel, amikor nincs fesztivál. A Csónakház ilyenkor erősen megemeli az árait, de a 150 forinttal olcsóbb sör biztosíték arra, hogy a magyar közönség egy jó része akkor is odamenjen italért, ha épp több kilométerre tartózkodik a helytől. Mikor olcsóbban megszerzem itt a fröccsömet, elégedett magyarként indulok tovább, hogy megnézzem a Múzeumi Negyedet. Zárás előtt érek oda kicsivel, ezért a sátornál ücsörgő múzeumi munkások – akik tulajdonképp csak az ingyenes fesztiváljegy miatt vállalták a sátrak mellett való ücsörgést – nem fogadják kitörő örömmel a kérdéseimet. Főleg az a két lány nem, akik a Liget Budapest projektet jöttek népszerűsíteni, ám ha kicsit bonyolultabb kérdést teszek fel nekik, mint az, hogy fog kinézni a Liget, sajnos nem tudják a választ, láthatóan idegesek lesznek. 
 
Faképnél is hagyom őket, hogy megnézzek egy nagyon vicces utcaszínházat: egy kisautó gurul a Vándor Vurstli melletti térre, tetején zenész ül, a sofőr a kocsiból kesztyűbábozik egy apró porondon. Amilyen minimál, annyira szellemes az egész, az előadás felvonultatja az összes cirkuszi klisét, majd kedvesen kiforgatja azokat. Az oroszlánszelídítésnél például hiányzik az oroszlán, ám rövid időn belül kiderül, hogy egy síró csecsemőt kell a főszereplőnek megszelídítenie. A következő számban pedig ugyanezt a csecsemőt tölti be egy ágyú csövébe, hogy kilövés után az egyik szerencsés néző elkaphassa egy lepkehálóval. Mikor a produkciónak vége, azonnal kezdődik a következő utcaszínházi előadás, ahol fura sámánok óriási szarvakkal és lófej-bábokkal táncolgatnak, és nagyon komolyan veszik magukat eközben. Két percig nézem csak őket, nem nagyon érdekelnek a sámánok.
 

Elindulok az Alt-J koncertjére, útközben szembejön tizenkét mikulás és egy csomó indián, az idei fesztiválszezonban mindenki indiánnak öltözik, és kicsit sajnálom, hogy én nem. Az Alt-J pedig elég korrekt, de semmi több, stúdióminőségben lenyomják az egyébként kitűnő számaikat, kicsit többet vártam ettől a koncerttől, úgy érzem magam, mintha a Youtube előtt ülnék otthon. A különbség csak annyi, hogy otthon nem lökdös senki zenehallgatás közben.
 
Szombat délután egy érdektelen, ám aranyos argentin bohóc, Tony Fratello műsorát nézem meg, ami nagyjából annyiból áll, hogy utánozza és/vagy megkergeti a cirkuszsátor előtt téblábolókat. Persze a körülmények sem adottak egy jó előadáshoz: mögötte hatalmas tömeg gyülekezik, akik a következő előadásra állnak már sorba, a szomszéd színpadról pedig valami vállalhatatlan magyar zenekar koncertjének zajai nyomják el Fratello tangóharmonikáját. A cirkusz után az Art Zone felé veszem az irányt: békés zöld liget a fesztivál csücskében, ahol képzőművészeti projektek mutatkoznak be. Lehet itt betonból unikornist készíteni, egy fáról lelógó rengeteg szalag közül az egyikre felírni legféltettebb titkunkat vagy épp felöltöztetni pár fehérneműreklámon pózoló modellt. Egy gumiból készült sültkrumpli-labirintuson is át lehet sétálni – ne kérdezzék, miért. A legérdekesebb és leglátványosabb talán Holy Olga sátra: aranyszínű papírral bélelte és ebbe a térbe helyezte be saját magáról készített képeit, amelyek beállításai katolikus szentképeket parafrazeálnak. A fotók pedig nemcsak giccses, műanyag képkeretekbe kerültek bele, hanem különböző használati tárgyakra is, így megjelennek például mozaikos kirakójátékon, lábtörlőn, tangapapucson és alsónadrágon. Holy Olga tulajdonképpen brandet csinált magából reagálva arra, hogy a közösségi média segítségével mi is nap mint nap ezt tesszük a neten.
 
Fotók: Sziget Fesztivál
Fotók: Sziget Fesztivál
A napom fénypontja a The PinUps nevű leszbikus punkzenekar és a Ludditák közös koncertje a Magic Mirrorban, akik nemcsak azzal lopják be magukat a szívembe, hogy a Csókolom zenekartól eljátsszák az Oldalra néztem című számot, hanem hogy dalt írtak a Tinderről meg a buzilobbiról, a koncert végén pedig  hatalmasat bulizok Britney Spears örökérvényű klasszikusára, a Toxic-ra.
 
A Kings Of Leon koncertjén majdnem annyira jól szórakozom, mint a The PinUps-on, kellemesen ugrálós, néha teátrálisan belassulós a buli, a közönség az érzelmesebb számoknál felemeli a modern kor öngyújtóját, az okostelefont, és ez dicséretes, mert az öngyújtó nagyon balesetveszélyes, ugyanakkor a netadós tüntetésen érzem magam ezekben a percekben. Lemegy persze a Use Somebody és a Sex on Fire is, úgyhogy a koncertélmény teljes annak is, aki csak a slágerek miatt érkezett a Kings of Leon-ra – például nekem. A koncert után az esélyegyenlőség nevében a Magic Mirrorban bulizom át az éjszakát, a paypallról leolvad a pénz a melegben, valakitől azt hallom, szegény Robbie Williams lekéste a magángépét.
Szerző: Puskás Panni