Szegedi Kortárs Balett: Catulli Carmina & Carmina Burana / Budapesti Nyári Fesztivál
2015.09.08.

Nem minden tanulság nélküli, ám korántsem felemelő tánctörténeti időutazás Juronics Tamás két Orff-koreográfiáját, az idén bemutatott Catulli Carminát és a tizenöt éve született Carmina Buranát egy estén látni. KRÁLL CSABA RECENZIÓJA.

Amikor egy tisztességben megőszült mű minden hibája ellenére is jobban tartja magát, mint az inkább Broadway-színpadra illő, kisujjból kirázott, rémfelszínes új – összegezhetnénk lakonikusan a látottakat, ha csak gyorsvéleményt kellene megfogalmaznunk, de ennél azért érdemes és illik is mélyebbre menni. Van miért. A kétrészes est után végig azon töprengtem, vajon jó-e Juronics Tamásnak és a Szegedi Kortárs Balettnek, hogy máig a Carmina Burana a társulat legnépszerűbb, legikonikusabb, legtöbbet játszott darabja. Hogy nem jött helyette más, ami letaszította volna a „trónról”. Hogy nem lehetett a fiókba tenni, a múlt emlékei közé, ahova minden megbecsült, és vélhetően túlhaladott színpadi mű megérkezik egyszer. 

És rá kellett jönnöm, hogy nem jó. Mert azt üzeni, hogy ma sincs nála jobb. Nincs értékesebb, közkedveltebb, mutogatni valóbb, miközben, és ez az igazi bökkenő: stilisztikailag és esztétikailag is menthetetlenül elöregedett, amit e hosszú idő utáni újranézés csak megerősített. 


Bár a pontosság kedvéért meg kell hagyni: Juronics Carminája már keletkezése idején sem volt igazán fiatal. Már akkor sem újszerűségével, kockázatvállalásával, hanem a talán túlságosan is főszereplővé avanzsáló látványvilágával és elbájoló/megrendítő meseszerűségével hódított. Molnár Zsuzsa félig realisztikus, félig elvont színpadképe (szalmával felszórt padló, takaros vízgyűjtő, padok, magasból alácsüngő súlyos vasláncok), amely a Juronics elképzelte, senkiföldjén lakó, rongyos ruhájú, örömtől bánatig, bánattól örömig evickélő kis hordanépet „befogadja”, talán nem mondok vele meglepőt: az igazán kitüntetett pillanatokban ma is tudja azt, amit kell. Például, hogy csak a legerőteljesebb szcenikai húzást említsem: a vasláncok őrületes robajjal történő lezuhanásakor – az életképek közé/mellé szőtt, egy beteg lány halálát elbeszélő történetkezdemény tetőpontján. 

Ám maga a meseszerűség és teatralitás, ami bizonyos értelemben mindig is mentőöve volt a Carminának a gyengébben teljesítő táncos részekkel szemben (vegyük ki a zenét és a látványt a tánc alól, és meglátjuk, mi marad), illetve az a játékmód, az a nyelv, amit ennek eléréséhez Juronics használ: végérvényesen elvesztette időtállóságát. 

Nem kell feltétlenül szakbarbárnak lenni ahhoz, hogy az ember könnyedén belássa: a színházinál nagyságrendekkel gyorsabban avuló táncszínpadon a koreográfia stílusától eleve élesen elváló, ám több mint előszeretettel alkalmazott pantomimes eszköztár ma már inkább nevetségesnek hat, mintsem a hiteles illúziókeltést szolgálja. Hasonlóképpen mosolyt csalhatnak az arcokra az élet sötét, titokzatos oldalát szimbolizáló figurák is (a Halál, a madárfejű bálványszobor), amelyek valószínűleg csak a gyermeklelkű felnőttek, és azok számára félelmetesek, akik a saját árnyékuktól is megijednek. Ahogy pedig Juronics Örök Kaszásként, kimaszkírozva, fekete lepelben, de mozdulatainak hallatlan fontosságot tulajdonítva lomhán átoson-átlopakodik a színen, az már annyira önképzőkör, hogy önmagát leplezi le.

A dalszámokból épülő zeneműre készült profán rítus- és életképsorozat valójában minden egyes epizódja ilyen, erre a mimézisre, eljátszásra épül, melyből aztán gyakran minden átmenet nélkül ugranak át a szereplők a látványosnak ugyan látványos, ám eredetiségnek és meggyőző koreográfiai nyelvezetnek erősen híjával levő közös táncokba. Nem egyszer és nem kétszer fordul elő, hogy a táncosok az egyik pillanatban még egymás hajában kurkászva vagy vehemensen vakarózva próbálnak megszabadulni az őket gyötrő élősködőktől, a másikban pedig már önfeledt, idült mosollyal tolják Juronics koreográfiáját. És ez csak egy példa a sok közül.

A Carmina Burana elementáris, szilaj őserőtől duzzadó hangzásvilágában, kár lenne tagadni: van valami zavaróan bombasztikus is. Ezt azonban Juronics nemhogy visszafogni, semlegesíteni igyekeznék, hanem még rá is tesz egy lapáttal, szinte versenyre kel vele, és az utolsó taktusig, hangjegyig kihasználja. Nem túl bölcs megoldás, kicsit hatásvadász. Talán nem is kicsit. De hát a nagy ensemble-ok még csak-csak, ahol a dinamika, az erő, a lendület, a szinkronitás meg Juronics jellegzetes esésvaráció hengerelnek – de mi van a szólókkal? Az van, hogy nem is igazán érti az ember, hogy jut el a darab a közösségen belüli személyes tragédiáig – azaz, hogy érti: nem a tánc által! –, annyira lötyögősek, artikulálatlanok formailag az egyéni megszólalások, még akkor is, ha például Hortobágyi Brigitta a tragikus lányszerepben szinte önkívületig hajszolt beleéléssel képes táncolni őket.   

Juronics Carmina Buranája végső soron egy létező, de nem minden részletében fényesen csillogó kelet-európai táncszínházi tradíciót testesít meg, amely karakterjegyeiben sokkal közelebb áll a modern tánchoz, vagy a klasszikus/romantikus balett színpadiasságához, mint a bauschi táncszínházi ideához. Ott ugyanis nem fordulhat elő, hogy a koreográfia puszta illusztrációvá silányodjon. Mundruczó Kornél a realista színházi hagyományról szólva fogalmazta meg az alábbiakat: „Azt hiszem, kimúlt. Régimódi, és gyakran hamis… lejárt, és ilyen módon a múlthoz tartozik. És nagyon kevéssé tudatosan használják, mintha a színház nem volna tisztában a maga nyelvével, és úgy tesz, mintha ez a nyelv még létezne. Én is elfogadnám, ha reflektáltabb módon, valamelyest távolságból nézve használnák.” (Színház, 2015. július) Ez a megállapítás a táncra, pontosabban a pantomimmal összeszövetkező táncszínházi tradícióra, ha lehet, legalább annyira igaz.


Az est első részében játszott Catulli Carminát hagytam a végére, nem véletlenül. Kíváncsi voltam, mire megy Orff Trionfi triptichonjának középső zeneművével ugyanaz a koreográfus – tizenöt évvel később. Ez már idő és távolság ahhoz, hogy mérhető legyen a változás, netán a fejlődés, a szemléletbeli fordulatok, ha egyáltalán voltak ilyenek. A színpadkép, kiváltképp a Carminához mérten, mindenesetre egyszerű. Néhány vörösben izzó, nonfiguratív díszítésű, téglalap alakú térelem, és egy rövid, fehér „operettlépcső”, ahol ezúttal nem primadonnák flangálnak fel s alá, hanem szám szerint öt, nyakkendős, öltönyös, vastag szemüvegkeretes, egyensztájlra fazonírozott pipogya férfifigura húzza össze magát csendesen, ha belefáradt a tüzes vérű Carmenekkel incselkedő szerelmi játékba.

A koreográfia értelemszerűen alkalmazkodik az áprilisi bemutatóul szolgáló helyszín, a Müpa hangversenytermének szűkösebb színpadi lehetőségeihez és (mint most is) a koncertszerű előadásmódhoz. Ez utóbbi nyilván behatárolta valamelyest Juronics mozgásterét, ám ettől még nem feltétlenül kéne érzékelnünk azt, hogy a darab önállóan nem él meg, kell hozzá az élő zene spektákuluma, varázsa, miközben ebben az alárendelt helyzetben sem képes többet nyújtani az énekelt szöveg meglehetősen invenciótalan, együgyű és riheröhögös illusztrálásánál. 

Nem mondom, mint a színlap írja, hogy bohózatot látunk, mert nem az. A bohózathoz csillogó karakterek és pompás helyzetkomikum szükségeltetik, itt azonban egyik sincs. De groteszk táncmű sem, bár ez leginkább az akarna lenni. A táncosok nemenként elkülönülő fehér, illetve vörös arcfestése például mintha ez irányba próbálná a koreográfiát elmozdítani. Ám Juronics vagy nem érzi a groteszket, vagy lapos viccelődést, revüszerű bájolgást, olcsó poénokat ért alatta, mert darabja sem burleszkként, sem eleven karikatúraként nem működik. Intelligens humor helyett gyermetegen gügyög. Lenézi a közönséget. Ripacskodik.  

Fotók: Dusa Gábor. Forrás: Budapesti Nyári Fesztivál
Fotók: Dusa Gábor. Forrás: Budapesti Nyári Fesztivál
Öt perc, nem több – ennyi idő alatt felfedődik minden, ami a koreográfus szándékával azonosítható. Ebből az öt percből aztán lesz negyven is, amíg nézni kényszerülünk – ilyen hosszú ugyanis Orff Catulli Carminája. A csúcsjelenetben a hosszas előjáték után felajzott főkan (Czár Gergely) kísérteties szemforgatás közepette jól meghágja a szétterpesztett lábú amazonkirálynőt, hogy kicsik és nagyok térdüket verdesve jót derüljenek rajta. A humorszínvonal szinte végig égbeszökő magaslatait a pajzánra vett jelenetek jellemzik a legtündéribben, például az, amikor a főszereplő táncosnőről (Hajszán Kitti) fondorlatos módon lekerül a szoknya, és ő ott áll talpig fekete cicanadrágban, mire a férfiaknak egytől egyig föláll a (csukott) esernyője. Mert hogy egyetlen kellékként piros és fekete esernyők is a játékba vonódnak, primitív revüszámokat idézve. 

Nem vitatom: a zenemű alapjául szolgáló Catullus-költemények tálcán kínálják a férfi-nő kapcsolat akár sikamlós tárgyalását is – ennek ellenére nem törvényszerű, hogy az adaptáció a kóros ötletszegénységből kifolyólag a földön fellelhető legbanálisabb poénokat sütögesse el, ha egy (vagy több) férfi és egy (vagy több) nő a titkos vonzáskörön belülre kerül.

Az élőben megszólaló zeneművek, a színpadon helyet foglaló zenekarral, szólistákkal és kórussal (Budafoki Dohnányi Zenekar, Budapesti Akadémiai Kórustársaság, Cantemus Vegyeskar, Talamba Ütőegyüttes) látszólag megerőltetés nélkül hozzák azt a hangzásbeli pluszt, ami az ilyen szinte operai méretektől elvárható. Orff muzsikája Hollerung Gábor biztos direkciója mellett dinamikusan és zengzetesen terül szét a margitszigeti fák alatt. A tánc ellenben csalfa szerető marad, faképnél hagyja hűséges nézőjét. Először önmagával vív túlélési küzdelmet, másodszor másodhegedűsi szerepkörében találtatik kevésnek. Éljen a zene! Vesszen a tánc!
Szerző: Králl Csaba
Cím:  Catulli Carmina,  Táncolják:  Hajszán Kitti,  Czár Gergely,  Hortobágyi Brigitta,  Majer Gábor,  Takács Zsófia,  Zsadon Flóra,  Stáry Kata,  Horváth M. Gergő,  Csetényi Vencel,  Hegedűs Tamás,  Zene:  Carl Orff,  Fény:  Stadler Ferenc,  Díszlet:  Juronics Tamás és Scabello,  Jelmez:  Bianca Imelda Jeremias,  Koreográfus-asszisztens:  Czár Gergely,  Közreműködik:  Szakács Ildikó - szoprán ,  Varga Donát - tenor ,  Bizják Dóra, Zentai Károly - zongora ,  Budapesti Akadémiai Kórustársaság (karigazgató: Tőri Csaba),  Cantemus Vegyeskar (karigazgató: Szabó Soma),  Talamba Ütőegyüttes,  Vezényel:  Hollerung Gábor,  Koreogáfia:  Juronics Tamás,  Cím:  Carmina Burana,  Táncolják:  Hortobágyi Brigitta,  Horváth M. Gergő,  Juronics Tamás,  Zsadon Flóra,  Czár Gergel,  Csetényi Vence,  Szigyártó Szandra,  Hajszán Kitt,  Hegedűs Tamás,  Kiss Róbert,  Majer Gábor,  Bujdosó Anna,  Stáry Katalin,  Takács Zsófia,  Zene:  Carl Orff,  Díszlet, jelmez:  Molnár Zsuzsa,  Fény:  Stadler Ferenc,  Közreműködik:  Szakács Ildikó - szoprán ,  Varga Donát - tenor ,  Ókovács Szilveszter - bariton,  Budafoki Dohnányi Zenekar,  Budapesti Akadémiai Kórustársaság (karigazgató: Tőri Csaba),  Cantemus Vegyeskar (karigazgató: Szabó Soma),  Vezényel:  Hollerung Gábor,  Koreogáfia:  Juronics Tamás