A bolygó hollandi / Művészetek Palotája
2015.06.26.

Wagner Bolygó Hollandija nehéz és feldolgozhatatlan zenei eseményként él a színházi játékhagyományban, most felfrissülést kínáló élményt kaptunk Fischer Ádám csapatától. JÁKFALVI MAGDOLNA KRITIKÁJA.

Régen várt, mert ritka pillanat Kovalik Balázst Budapesten látni, s hogy ezt a pillanatot játékosság, humor kísérte, s nem csak a wagneri ólomsúlyok palástja, az a teljes csapat bölcsességét és tudását, és a Wagner-napok koncepció szenzációs formáját mutatja. 

Horgas Péter díszlete és a kórus
Horgas Péter díszlete és a kórus
Kovalik Balázs a Müpá-ban megrendezett Wagner-operában azt állítja elénk egyetlen felvonásban, tudjuk-e nem mítosznak látni és érteni ezt a Bolygó Hollandis történetet, amelyre nem is gondolunk soha máshogy, csak mint mitikus, távoli, allegorikus mesére. 

A Müpa épülete, hangzó tere illik a demitizáláshoz, a város hajdani prolikerületében álló csodapalota kínálja talán a legteltebb és tisztább hangzást az országban, miközben vizuális lehetőségei puritán megoldásokra szorítják az alkotókat. A színpadra Horgas Péter minimalista hajó(csont)vázat épített, s csak az üres váz forgása, a zseniálisan váratlan megvilágítások jelzik nem, nem azt, hogy tengeren vagyunk-e vagy Daland házában, hanem ennél játékosabb helyzetet: a wagneri hagyományhoz szorosan illeszkedő illúziószínpad kereteit látjuk-e meg, esetleg a rendezés játékával menve az illúziószínpadi munkára készülés pillanatait észleljük-e.
A Müpa minimalista tere mindennapossá és koncerttermivé érti a történetet, erről a bemutató előzetesei is szóltak. BH egy művész, egyik pódiumról a másikra bolyongó sztár, aki vagy strucctolas Dumas-kalapjában, tehát szerepben vagy fedélzeti kerekes bőrönddel, tehát civilben készül már tovább repülni. Hiszen fliegende.

Elisabeth Strid, Nyári Zoltán és James Rutherford
Elisabet Strid, Nyári Zoltán és James Rutherford
James Rutherford a nyitány első pillanataiban beront elénk diadalmasan köszönve nekünk mindazt, amit még mi nem tudunk. Virágok özöne hullik rá a rajongóktól, s a nyitány végére értjük: a művész lesz most BH, s nem is akármilyen, hatalmasan zengő bariton, lendületes, a mélységeiben erotikusan megszólaló férfihang. A vég most itt a kezdet. 

A rendezés ritmusa a zenedráma kialakuló szerkezetét követi: Kovalik Balázs dramaturgiai ötletként (mint Claus Guth a Don Giovanniban) a nyitányban megmutatja, honnan nézhetjük majd az operát. Itt a nyitányban nemcsak meghalljuk, de meg is látjuk, bár kontextus nélkül még nem értjük, hogy van egy kislány meg egy kisfiú, macival kezükben, jelmezekben játszanak, megmásszák a házat-hajót, a padlástérben kalózkodnak, papa-bácsi testőrei lefogják őket, pisztoly is előkerül, erőszak és művészet vetül egymásra.

BH tehát ünneplésének pillanatával kezd, s ez lesz a teljes előadásban az ő képi vezérmotívuma: némafilmsztárként, hosszú hajjal, romantikus hősi attribútumokkal és gesztusokkal közeli plánon látjuk tátogni. A pózok hősiesek, a természet elemei vadak, a smink és az arcjáték passé, egy múzeum-alkotást látunk, idejétmúlt és kedvesen nevetséges. Mindezalatt, a vászon előtt, nekünk háttal, kék hotelszoba-fotelben ülve nézi múltból itt maradt önmagát BH, s így – ebben a mutatott szituációban – énekli első áriáját örök sorsáról.
 
 Kovalik Balázs Wagnerről beszélget most velünk, az opera, a wagneri BH mitizálódik az előadásban, nem a sápadt tengerészé. Mindez Senta balladájakor lesz egyértelmű, hiszen az operai játékhagyományban ez a megszólalás meg kell mutassa a Wagnert természetesen egyáltalán nem érdeklő kérdést: ki ez a nő. Kovalik spektakulumot rendez a meséhez (az előadás védjegy-képe lesz talán): a női kórust Benedek Mari a norvég zászló színkódjaival öltözteti szabásában népies, mintájában proletár ruhákba. Rokka helyett forgó mosógépek mellett ülnek, műkörmöznek, sminkelnek, s velük beszél Daland hirtelenszőke lánya, aki „gyerek még”. Senta kislányosan képzett magasságokkal, szertelen mozgással elemzi nekünk egy opera, természetesen a BH koncepcióját a legendás ballada éneklésével. Mint egy tervelfogadáson: makettek, jelmeztervek kerülnek elő, követjük a storyline-t. A mosógépek világító dobjában sűrűsödik az őrjöngő vihar, örvények kavarognak és mosnak tisztára mindent.
 
A nézők is egyértelművé tették, hogy az előadás a Sentát éneklő Elisabet Stridé. Gyermeki Sentát énekel, nem áldozatot, nem bolondot, nem kitaszítottat vagy fanatikus öngyilkost. Elisabet Strid színházat csinál a nyitánytól a végéig, s minden üres helyzetben egy bakelitlemezt hallgat kedvenc operájával: A bolygó hollandit James Rutherford előadásában.

Fotók: Posztós János. A képek forrása: Müpa
Fotók: Posztós János. A képek forrása: Müpa
Kovalik arra is választ kínál, ki lehet Daland, a lányát áruba bocsátó kalmár, kik a falusiak, ki a kormányos a fedélzeten, s így látjuk a művészi világ párhuzamos valóságát: az apa high society-s maffiózó, esetleg jól őrzött politikus, a férficsapat részvénytársasági (vagy bizottsági) ülésen dorbézol, a kormányos pedofil állat, aki Senta-korabeli kislányokkal erőszakoskodik. A színházcsinálás kreatív premier plánja mögött a pénzcsinálás brutalitása a háttér, de mindehhez az öreg Corneille Mutatványát, Illusion comique-ként értett világrendjét idézi meg nekünk Kovalik és Fischer alkotása.

Mert Fischer Ádám és Kovalik Balázs érezhetően együtt dolgozik, így hallani és érteni lehet az operát. A kórus nemcsak hangjával uralja a teret, de testükkel foglalják el szinte lépésről lépésre a karzatot, a nézőtér földszinti átjáróját. A zenekar a színpad elé és alá kerül, szükség van Fischer wagneri képességeire, hogy a külön dobozból, az árokból és a színpadról szóló szólamokat egybeterelje, a térben szétmászkáló és szétterelt hangokat összefogja vagy engedje elfutni. Wagner képszerű hangszerelése itt már elnyomja az énekszólamot is, ráadásul a Müpa hangzó terében ez a játék szembemegy a bayreuthi szcenikai koncepcióval is, a színpadról messze lenyúlva, szinte a teljes nézőtéri méreteket, szélességeket és magasságokat is kihasználva szólal meg a Nemzeti Énekkar.

A mítosztalanítás az újraolvasás alapja, ebben a Wagner-előadásban BH bolyong is, hollandi(ai) is, de nem a hűségről gondolkodunk, hanem a megmaradás helyi esztétikai értékéről. Az előadás végén Senta marad egyedül a színpadon (tehát nem hal BH után), újra fejére teszi a fülhallgatót, felteszi a Rutherfordos bakelitet és vezényelni kezd. Nincs hárfa, nincs felmentés és nincs halál sem. De van alkotás, van erőszak és van élet. Mutatvány, komikus illúzió az egész, hiszen bármilyen erősen fúj a szél és tombol a tenger, látjuk jól: a szélgépet Senta forgatja a tetőn.