Az Ő nevében
2015.05.13.

Két évet késett, de érdemes volt várni rá: a kortárs lengyel szerzői mozi egyik legnagyobb tehetsége, Malgorzata Szumowska nem pusztán egy újabb vallási drámát rendezett. SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA.

Hasonló áll az idei Berlinalén debütált (és nem mellesleg a legjobb rendező díját a Radu Jude-féle Aferim!-mel megosztva nyerő) Body-ra is: az sem csak egy unalomig rágott gyászfeldolgozó tragédia, fekete humorú dramedyként ugyanannyira megállja a helyét. 

A 2013-as Malgorzata Szumowska-film csínján bánik a hitválság témájával (de nem is keni el), és amennyire teheti, földre rángatott, többnyire két ember intim pillanataira húzott auteur-darabként próbál érvényesülni. Jórészt sikert arat: poétikus nyelvezete nem túlzásokba bocsátkozó álfilozófiai sokatmondás, netán extravagáns képekkel takargatott okoskodás – Az Ő nevében mértéktartásával válik nem hatásvadász, hanem azt magától elérő érzéki élménnyé. 

Igaz, a fabula gyorsan engedné, hogy az Ingmar Bergman jegyezte Úrvacsora paptematikája felől nézzünk rá, de Szumowska filmje, még ha egyébként más irányt is vesz, sokkal jobban derengi a két éve elhunyt brit kultasszonyság, Antonia Bird Papját. Máshogyan képződik le azonban az 1994-es műben, valamint itt a homoszexualitás dilemmája. Míg Bird az angol papi és családbeli bigottsággal is keretezte az azonos neműek szerelmét, a férfi karjaiba omló lelkészt, valamint a vérfertőző viszonyba került lányt ilyen rangban nevezte rokonlelkeknek, addig a lengyel direktornő apró jelekkel, parányi rezdülésekkel utal egy atya kibillentségére. 

Gyorsan arcul csapnak az ellentétek. Ez a mozi deviáns papneveldei tinédzserekkel nyit, akik provinciálisan játszanak rá férfiasságukra, hangyát nyeletnének le szellemileg visszamaradt cimborájukkal. Ugyanekkor Adam atya, a centrális karakter igazgatja dolgait, a helyi erdőben fut – nyilvánvalóvá lesz, a már-már erőszakos alfa-fiúközösségnek, valamint papi teendőknek egyszerre kellene megfelelni, de Az Ő nevében pontosan erre a krízisre gyúr rá. Adam ugyanannyira tartozik az ital, cigaretta státusszimbólumaival büszkélkedő ifjak közé mint nevelőtanár, miközben cölibátust fogadva visszafogottságot ildomos gyakorolnia, Isten szolgájaként puritanizmust vallania. Árulkodó jelenetsor: a főfigura egy szürkére fotografált fürdőszobajelenetben maszturbál, Szumowska nem explicit szexualitásként diktálja vászonra az önkielégítést. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Az ugyancsak kiközösített Lukasszal való bimbózó románca szintén óvatos, költői egymásra lelés: a fiú vagánykodó társai körében lenézett gyenge senki, a pap hivatása és érzelmei között őrlődő pária. Nem is hagyja cserben stílusérzéke a rendezőnőt. Adam atya rohanása, majd égre meredése a fák alatt megtisztulási vágy, profán ima, örök válaszkeresés. Lukasz és az ő első találkozása gyengédséget sugalló simogatás és orrvérzés-ellátás. Utána sem üresedik ki a megkapó szimbolizmus. Szumowska természetbe helyezi az egymáshoz közeledőket, tóparti, erdei szcénák jönnek – hovatovább, az összeborulást, majd elválást jelképező kukoricásbeli majomhang-utánzás korántsem nevetséges önlejáratás, hanem felettébb hiteles kifejezése egy eltéphetetlen lelki köteléknek. Újabb beszédes pillanatok: a vér letörlése csaknem jézusi jótétemény, a keresztpózos vízben úsztatás nem pusztán egy többedik keresztény reflexió, hanem ízig-véri emberi vonás, az egymáson fekvő Adam és Lukasz snittje a szerelem csodálatos aládúcolása. 

A filmnek nem tisztje distinkciót vonni férfi-nő, nő-nő vagy férfi-férfi között: a rendezőnő tudatja, hogy az érzelmek univerzálisak, a lamúr bárkivel megeshet, amennyiben az őszinte, pontosan emiatt utasítja el a jó heteroszexuális, gyalázatos meleg oppozíciót Az Ő nevében. Vizuális kifejezői pedig éppen az imént sorolt jelenetek, amelyek mélyen humánussá, nem egy-egy ideológia szolgáivá avatják a figurák együvé tartozását – Szumowska formajegyeinek rendkívül sokat köszönhet a dráma. Nála, illetve az írótársként is előlépő Michal Englert felvevőgépe előtt laktató, szenzuális tapasztalat, amikor Adam és a fiú teste érintkezik, netán amikor egymás kezét fogják. Lírai ábrázolásmód ez, disszonancia híján. 

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Kategorizálás nincs, itt hétköznapi figurák ütköznek őket bestiálisan kínzó, lelkileg emésztő problémákkal. Amikor (az egyébként semmilyen rangban nem heroikus) főhős pap szeretkezésen kap két fiatalt, vagy amikor gyónás során bevallja neki egyik nebulója, hogy orális szexben vett részt, végképp elmosódik a határ keménykedő-hetero vezérek és homoerotikus-alárendelt szolgák között, valamennyi karakter nyűglődővé alakul. Mi több, Adam és a belé szerelmes Ewa rövid szóváltása („Nem talál vonzónak?” „De igen, viszont már foglalt vagyok.”) generikus melodráma-idézetként is szépen mutat (a keresztnevek révén pedig ez egy sajátos bukott Ádám-Éva-újraírás), bár teljesen igaz, hogy Az Ő nevében abszolút férfi-melodráma. Leginkább azért, mert Szumowska mind jobban rámegy a pap belső válságára – intézménye végül nem látja szívesen, Adam alkoholba fojtja bánatát, széken bucskázik át, találóan XVI. Benedek portréját szorongatja piás tánca közben. 

Női szerző-direktor kémleli a férfi testének, lelkének passióját: szubverzív álláspontja csak erősíti, mennyire önnön szükségleteik rabjaivá silányult egyénekről szól ez a történet. A Skype-csevej során kifakadó főszereplő („Ölelésre vágyom!”) jelenete szintén erről tanúskodik. Jóllehet, áldozati pozícióban helyezkedik el a férfikép, Szumowska finoman szólva sem lenéző, hanem épp ellenkezőleg, együttérző magatartással viseltetik irántuk – Janusz például ezért ugrik „A pap homokos!” kijelentést bőgő fiatal nyakának. Nyomatékosan állítja, az egyházi Ő nevének tisztelete lassacskán a férfiúi Ő kívánását jelenti, nem igazán lehet egyszerre a dogmák és a privát szféra bűvkörében élni. Pawel Mykietyn és Adam Walicki instrumentális szólamai kiválóan fejezik ki a szerelem megváltó erejét, majd az emberben lüktető feszültséget is, de a színészi játékot sem érheti panasz. Andrzej Chyra, illetve a rendezőasszony férje, Mateusz Kosciukiewicz duója hibátlanul működik: nemcsak kis jelzésekkel kommunikáló szeretőkként, de felszabadult, ágyba bújó csókolozókként sem vallanak kudarcot. A direktornő ügyes húzásként csak a film utolsó perceiben láttat nyílt színi vetkőztetést, amely katartikus betetőzése az addig apránként épülgető pillantásoknak, érintéseknek. 

Noha Az Ő nevében nem hibák nélkül való (olykor enged a kortárs akadémikus művészdarabok gyerekbetegségeinek, de a menetelésjelenet alá kevert Band of Horses-rocknóta, a The Funeral is hivalkodóbb a kelleténél), összességében erős jót érő dolgozat felemelő zárlattal. Historikus búsulás, mesterséges fekete-fehér képalkotás (vö. Pawel Pawlikowski: Ida) helyett egyetemes sztori az eredmény. Bármelyikünk kínja felcserélhető az itteniekkel, Adam és Lukasz ugyanúgy porhüvelybe zárt gyarlók, mint akármelyikünk, kortól, nemtől függetlenül, bárhol, bármikor.
 
Szerző: Szabó Ádám