Pacalos pizza / Radnóti Színház
2015.02.17.

A hozzávalók adottak: gazdasági okokból kivándorló fiatal értelmiség mint kortünet, erre a jelenségre reflektáló slammerek és az elmúlt évszázadok magyar verseiből válogatott anyagot prezentáló színészek. Ebből próbált a Radnóti Színház kisütni valamit, ám azért, amit ezzel a műfajokon átívelő projekttel létrehoztak, hogy úgy mondjam, nem osztanak Michelin-csillagot. POGRÁNYI PÉTER ÍRÁSA.

Kováts Adél, Kemény Zsófi, Adorjáni Bálint, Gábor Tamás Indiana
Kováts Adél, Kemény Zsófi, Adorjáni Bálint, Gábor Tamás Indiana
Az előadás koncepciója nem túl bonyolult. A négy színész, Kováts Adél, Adorjáni Bálint, Gazsó György, Pál András egy borozgató asztaltársaságot jelenít meg, amely asztaltársaság a haza és a hazaszeretet nagy témáit vitatják meg, történetesen magyar költők szavaival. Nem annyira szavalják a verseket, sokkal inkább hétköznapi beszédhelyzetekbe illesztve mondják el azokat, szükségképpen neonfénnyel villódzó idézőjelbe téve az elhangzottakat. Nem túlságosan bonyolult egymásra jól rárímelő gondolatokat kiemelni költőink versei közül: így például Ady önkínzó, önostorozó futamaira válaszul szinte magától értetődően következik Zrínyi Miklós felkiáltása: Ne bántsd a magyart!, erre pedig Gergely Ágnes finom tűnődése: „Mit csináljak azzal a mondattal én, / hogy "Ne bántsd a magyart"?”

A versekben beszélő színészek szerepe nem teljesen világos. A valóságeffektusokkal nem sokat törődtek az alkotók, így ha feltesszük a kérdést, hogy mindezt a színpadi jelenlétet voltaképpen mi motiválja, akkor máris kívül kerültünk azon a fikción, ami a színházi előadás maga. Az ember hajlamos lenne beleképzelni valami narratívát a dialógusokba, miközben hasztalan próbálja beazonosítani az összes elhangzó töredék szerzőjét (hogy a kijáratnál fellélegezzen, amikor kezébe nyomják az idézett művek jegyzékét tartalmazó papírt), de ezt a folyamatos dikció, a túl gyorsan is pergő replikák folyama nem teszi lehetővé. 


Ez tehát az előadás egyik, ha tetszik, a klasszikus rétege: kissé hatásvadász és kockázatkerülő kompiláció, az-elmúlt-évszázadok-legszebb-hazafias-versei-turmix, sajnos kissé fásult előadásban. Erre a rétegre jön a nóvum, a slammerek szereplése, akik bár egy térben mozognak – vagy inkább állnak, hiszen jelenlétük statikus – a színészekkel, nem lépnek velük interakcióba, vagyis mondhatni egy párhuzamos, másik előadást láthatunk. A slammerek, ennek az igen népszerű és egyre inkább intézményesülő, parázs vitáktól és világnézeti harcoktól is kísért szubkultúrának a képviselői három blokkban szerepelnek, amelyek nemcsak nyelvileg, de az óvodások számára is dekódolható szimbólummal képileg is megidéznek egy-egy irodalmi művet. Kemény Zsófi és Horváth Kristóf kettőse Iluskát és Kukorica Jancsit, Bárány Bence Toldi Miklóst, Gábor Tamás Indiana Lúdas Matyit idézik meg. A félreértések elkerülése végett Bárány Bence egy hatalmas malomkővel, Gábor Tamás Indiana egy lúddal lép színpadra. 

A nyelvi bravúrokra, szójátékokra és csattanós rímekre épülő szövegek (a színház honlapján ezeket slam versnek nevezik, csak a pontos terminológia miatt) talán azért sem tudtak jól működni, mert nem színházba valók. A szabad előadásmód, a lazaság nyilvánvalóan elveszik, ha mindez egy színházi előadás dramaturgiájába illeszkedik, legyen az mégoly sükebóka dramaturgia. Az a törés, ami a színészek és az általuk mondott versek, illetve a slammerek és az ő szövegeik közötti viszony különbségéből fakad – miszerint a színészek költők verseit mondják, a slammerek meg a saját szövegeiket, mintegy teljes testi valójukkal is a szöveg mögé állva – szintén tovább erősíti a széttagoltság érzetét. Többféle probléma adódhat a műfaji keveredésből, hogy a slam szövegek nem adekvát szituációban hangzanak el, de szerintem más gond is felmerülhet. A szövegek egyszerűen nem elég jók, nincs elég teherbírásuk, túl sokat markolnak.

Horváth Kristóf, Gazsó György, Bárány Bence, Pál András
Horváth Kristóf, Gazsó György, Bárány Bence, Pál András
Számomra, mint egy, a slamhez nem különösebben vonzódó, de attól el sem zárkózó, alapvetően érdeklődő kritikus számára kínos volt őket végighallgatni. Egyszerűen kényelmetlen, rossz érzés, hogy ennyi nyelvi kreativitással és szócsavarással ezt az eredményt lehet elérni. Nagy tiszteletben tartom a különféle értelmezői közösségek egymástól akár homlokegyenest eltérő kánonjait és szempontjait, de éppen ezért kell azt mondanom, hogy ezek a szövegek nem ütik meg azt az esztétikai mércét, ami értékelhetővé tenné a produkciót. Így nincs tétje a dolognak, a szereplők kiállnak a színpadra és mondják a magukét, a közönség eleinte talán gyanakodva, majd egyre oldottabban figyeli a valójában (ön)iróniamentes slam verseket, rácsodálkozva ennek a hibrid előadásnak olcsó spektákulumára, és közben talán elfelejti, hogy ezalatt a hetven perc alatt igazi színházat is nézhetne, igazi slamet is hallgathatna, igazi verset is olvashatna, és mindegyik választással jobban járna ennél. 

A közönség nagy tetszéssel fogadta egyébként a csattanókat és a poénokat, és bár itt-ott érezhető volt némi elbizonytalanodás, le kell szögeznünk, hogy az előadás egésze – minden fenntartásom ellenére – zajos sikert aratott. Ebbe a zajba azért zavaró felhangok is vegyültek: amikor a Macskafogó bökversét, miszerint „Bajszát kissé leperzselé / A felforralt eperzselé” Pál András harmadszor (!) is eldurrantotta, tökéletesen mellőzve mindenféle kontextust, ugyanolyan tetszést aratott, mint ahogy a többször elhangzó „picsa” szó is frenetikus hatást váltott ki az egyébként jórészt negyven felettiekből álló közönségben. Ha a stand up és a slam között kézenfekvő a párhuzam, akkor én itt joggal utalhatok a mai Rádiókabaréra, ahonnan – az immár kikopott igazi humoristák helyett – efféle repetitív és otromba altesti humor viszi a prímet. Az nem lehet, hogy ez a metszet reprezentálja a mai fiatalok közlendővé formált reflexióját. Az nem lehet, hogy a Radnóti Színház színpadán így kell bemutatni, mit gondolnak fiatalok a kivándorlásról. Az nem lehet, hogy az előadás végén a klasszikus költészetet megszólaltató színészek egy ilyen beszédmódnak, egy ilyen esztétikai ideológiának adják át – akár csak jelképesen is – a stafétát. A slam tud hiteles, felkavaró, elgondolkodtató lenni: több elszántsággal, kockázatkereső attitűddel ez az előadás is lehetett volna ilyen, így csak egy félresikerült attrakció lett belőle. 
Rendezés:  Schermann Márta,  Összeállította:  Hárs Anna,  Játsszák:  Adorjáni Bálint,  Gazsó György,  Kováts Adél,  Pál András,  Kemény Zsófi,  Bárány Bence,  Gábor Tamás Indiana,  Horváth Kristóf,  Videó:  Bodóczky Antal,  Hang:  Garai Judit, Badics Ákos