Orgonapárbaj
2015.02.10.

Nem minden párbaj szükségszerűen halálos kimenetelű, és szerencsére a Művészetek Palotájában megrendezett Orgonapárbaj során sem a tragédia okozta sokktól állt el a lélegzetünk. TÓTH ENDRE KRITIKÁJA.

Dirk Elsemann
Dirk Elsemann

A hangszerek királynőjének nevezett instrumentumról eddig azt gondoltam, hogy századunkban inkább mostohagyermek. Én magam is kevés orgonakoncertre jutok el, pedig érdekelne, orgonahangversenyről tán még nem is láttam kritikát magyar sajtóban, noha szintén érdekelne, de az utca embere is leginkább egy templomba képzeli el a hangszert. A hangszert, ami leginkább egy vadászgép pilótafülkéjére emlékeztet, és talán a legbonyolultabb szerkezetek között tarthatjuk számon - a hangszerek között mindenképp. A megkomponált műzene megannyi fantasztikus művét sem lehet rajta egyszerű megszólaltatni (mondom ezt úgy, hogy magam zongoristaként kezdtem) a bonyolultabbnál bonyolultabb Bach-fúgáktól kezdve Liszt és Reger nagyszabású romantikus vízióin keresztül Duruflé vagy Messiaen műveiig. Öt manuál, pedálok, regiszterek... És mindezek ellenére (vagy ezekhez képest) az orgonisták körében maradt a leginkább népszerű – sőt elvárás – az improvizálás művészetének elsajátítása. A január 27-i Orgonapárbaj is erről szólt. Régmúltban gyökerező műfajt hívott életre Fassang László orgonaművész, aki a Müpa színpadára álmodta meg a sorozatot, amelynek ez a mostani már a negyedik estje volt. A brit Ronny Krippner és a német Dirk Elsemann mérkőztek meg egymással. Vagy legalábbis oldottak meg improvizációs feladatokat kreatív módon. De ez – mint jeleztem – nem is a Müpa és nem is Fassang László találmánya. Néhány adalék: 1707-ben Rómában párbajozott Händel és Domenico Scarlatti, majd nem sokkal később jött volna az egyik leghíresebb párbaj, amely végül nem valósult meg, mivel 1717-ben Drezdában Louis Marchand-nak inába szállt a bátorsága és eliszkolt a városból, miután hallotta ellenfelét, Johann Sebastian Bachot gyakorolni. De párbajozott Mozart és Clementi, Beethoven is többekkel, Thalberg pedig Liszttel vetélkedett a babérokért. 

Hogy a mostohagyermek szót ne hagyjam a levegőben lógni, mindenképp meg kell említenem, hogy teltház volt, de gyakori koncertlátogatóként azt tapasztaltam, hogy más egy orgonakoncert közönsége, nem ugyanazok az arcok jöttek velem szembe, akik szoktak, a legismerősebbek pedig szintén orgonisták voltak.

Ronny Krippner
Ronny Krippner

Már a koncert legelején úgy éreztem, mintha egy televíziós show részese lennék, és emiatt sem adekvát az eseményt koncertnek nevezni. A látvány fontos és szimbolikus jelentőséggel bírt: az orgona középen egy emelvényen helyezkedett el, a párbajozó művészek segédjeikkel (leginkább tolmács funkcióval) két oldalt foglaltak helyet. Fent kivetítők lógtak, a bal oldalon elöl pedig a műsorvezetők ültek. Az egyikük a fiatal színművésznő, Tompos Kátya, aki kvázi a laikus közönséget képviselte a műsorvezetőtársnak, Fassang Lászlónak feltett kérdéseivel, aki válaszaiban értékelte a produkciókat, és mindezt megpróbálta pártatlanul, kiemelve a művészek előnyös oldalát. Dobókockával sorsolták ki, hogy ki kezdjen és azt is, hogy mit improvizáljon. Az első feladat különösen izgalmas: bejátszott zenei részletet kellett folytatni öt percben, ezek között ismert klasszikusok mellett találunk magyar népdalt, jazz standard-et, de a Rózsaszín párduc témáját és a Deep Purple Child in time-ját is. Krippnernek a Petruska Orosz tánca jutott, Elsemann-nak Verdi Requiemjének Dies irae-je. Az előbbi játék közben inkább a struktúrát domborítja ki – néha hallhatóan félre is üt, érezhető, ha épp nem az sikerült, amit akart volna játszani –, az elképzelt koncepciót végigviszi. Elsemann ezzel szemben nem is Verdit, hanem a Dies irae-t (mármint a középkori himnuszt) használja főképp, többször él regiszterváltással, regálra emlékeztető hangjukkal a spanyol trombitákon is megszólal a téma, ami kifejezetten izgalmassá teszi a hangzást. Fassang Lászlótól megtudjuk, hogy nem elmentett regisztereket használtak a művészek, tehát a kalapemelés ennek a ténynek is szól. A következő feladatban tíz perces variációt kellett játszani megadott témára, megadott műfajban, de a stílust nem határozták meg. Krippner változatai egy gregorián témára (ismét a Dies irae-re) modális-neoklasszikus stílusban szóltak, helyenként romantikus-impresszionista beütéssel, de volt hely, ahol Messiaen-ra tippeltem volna. Nagyon tetszett, ahogy különböző hangszíneket állított szembe egymással az öt variáció során és itt is érezni lehetett a felépítést. Elsemann Schumann rövid zongoradarabjára, a Knecht Ruprechtre (A télapó) épített fel egy szonátatételt, ami viszont schumanni hangvételével, monotematikusságával és modulációival elállította a recenzens lélegzetét is – még az az aprócska baki sem rontotta el az élményt (sőt!), amikor szirénaszerű hang szólalt meg hirtelen egy másodpercre a későn bekapcsolt tubaregiszternek köszönhetően. Az egyperces improvizációk esetében, amelyeknél az egyes sípcsoportok szólaltak meg, mindkét művész arány- és formaérzéke lenyűgöző volt, ami az adott regiszterekhez a leginkább illő stílusokkal párosult.

A szünetben a közönség nem pihent, hiszen témákat kottázhatott a művészeknek, amiket egy dobozba lehetett bedobni. Magam is írtam egy nem annyira könnyűt, Strauss Zarathustrájának tizenkétfokú fúgatémáját, de sajnos nem húzták ki. Amúgysem rögtön ezzel folytatták a második részt, hanem talán a legizgalmasabb feladattal. Dirk Elsemann-nak szabadon kellett rögtönöznie Ady Héja-nász az avaron című versére, amelyben a messiaeni madárhangok éppúgy előtérbe kerültek, mint a Trisztán és Izolda kromatikája, vierne-i színekkel. Ennek a produkciónak éppenséggel pont a színei voltak a legmegkapóbbak, a befejezés azonban kicsit elnyújtottnak tűnt az arányokat tekintve. Ronny Krippner Salvador Dalì Az emlékezet állandósága című híres festményét kapta hasonló feladat céljából, amely kietlen, futurisztikus hangzás felől közeledett valami archaikusabb, de populáris hang felé. Teljesen olyan érzésem volt, mintha filmzenét hallanék, persze a jó értelemben véve.

Fassang László
Fassang László
A közönség témái közül először – Elsemann részére – egy diadalmasan induló, ám másik hangnemben záruló kis dallam került elő, amire a német orgonista egy hömpölygő, regeri fantázia és fúgát kreált, amellyel ismét rendkívüli stílusismeretéről adott számot. Krippner ezzel szemben a Liszt nagyszabású orgonaművéből ismert Ad nos ad salutarem undam témájára remekelt akkordikus, ritmikus karakterben, populárisabb hangvételben. A záró improvizációban egymásnak adogatták a labdát, mint egy pingpong forgóban, s az angol himnusz hangjai mellett a német is megszólalt, bár jóval elsöprőbb erővel, s valahol itt lehetett azt érezni, hogy a német tradíció és tökéletességre törekvés győzedelmeskedik az angol eklektika felett, hiszen a legagyasabb rögtönzéseket Elsemanntól kaptuk, de ahogyan Adriano Banchieri is megfogalmazta annak idején: „A komoly és drámai művek mellett az embereknek szükségük van vidám, szórakozást nyújtó darabokra is. Csináld jól az egyiket és élvezd a másikat!” Tehát a populárisabb hang sem kerülhet háttérbe, és nem kezelhetjük másodrangúként, ezért a ráadás is ennek fényében szólalt meg: Tompos Kátya végre énekelt is, népdalt, szépen: a Leültem a kemencére kezdetűt, amelyre a két orgonista – kvázi egyetértésben, a döntetlenséget aláhúzva – improvizált természetesen a népdalhoz hasonlóan fülbemászó, grandiózus muzsikát. Kár lett volna otthon maradni, tehát mindenkinek csak javasolni tudom, hogy járjanak orgonakoncertekre, mert igazán megéri.
Szerző: Tóth Endre
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2015. január 27.