Kollár Árpád: Milyen madár
2015.01.11.

A gyerekhang arról beszél, ami előtte van a világbéli otthonosságot megteremteni igyekvő történetnek, elhelyezésnek, hierarchiának. A nemértés eredendő idegenségében, amely egyáltalán lehetővé teszi az érdemi kérdezést, és feltárja a legutolsó gyermeki „miért” mögötti, végső tanácstalanságot. VÁRI GYÖRGY KRITIKÁJA.

Egyfajta javaslat is ez, arról, hogy minek tekintsük, hogyan értsük a költészet nevű tevékenységet; úgy véli, ez az eredendő kérdezés volna az, az efféle „gyermeki” tekintet felkutatása önmagunkban. Ettől azonban még szó sincs semmilyen eredendő egységről, az Istenek közelségének romantikus illúziójáról. Éppenséggel a teljes kivetettség, idegenség tárul a szemünk elé, a világnak szakadatlan „miértek” végtelen regresszusában megmutatkozó megalapozhatatlansága. A „csacskaság” színeváltozását célozzák a versek, a pillanatot, amikor rájövünk, hogy valójában fogalmunk sincs a „butuska” kérdésekre adható válaszokról, hogy nem ő az, aki még nem érti a világot, hanem mi: illetve senki sem érti. Az eredendő kérdések nem válaszokra várnak, hanem csak feltárják kézreálló válaszaink érvénytelenségét. Az erre törekvő nyelv magyarázza a kötet alaphangjának reduktív, számbavevő jellegét, retorikájának alapeleme az ismétlő felsorolás: az eredendő tekintet kihámozza a tárgyakat és jelenségeket magyarázataik burkából, és megmarad annál, ami „van”, talán ez a kötet legsűrűbben használt szava, párhuzamosan a „nincs”-csel.

A kötet első részének főszereplője a hiány, olyan hiány, amelynek nem lehet okát adni. „ki lopta el idén a tavaszt, milyen madár vitte magával délre” – olvassuk a költészettörténet folyvást újrahangszerelhető nagy kérdéseinek egyikét rögtön a nyitó, címadó vers felütésében, amely végül minden biztos támasz előbb-utóbb szükségszerű eltűnésébe fut ki: „milyen északi madár hozott kései havat most a nyakunkba, / kihez bújunk melegedni, ha apa már elutazott a hosszú útra”.

A legközvetlenebb, eredendő otthonosság pillanatai is ugyanígy jelennek meg, kegyelemszerűen, levezethetetlenül, mindig szorosan összekapcsolódva azzal, ami körülveszi ezeket: az időbeliség fenyegetésével: „és miért halok meg, ha olyan jó játszani veletek”, ez a sor lehetne akár a kötet mottója is.

Az idegenség és otthonosság metszéspontjában természetesen a szülők állnak, akik számtalan módon tűnnek el, akikre néha nem lehet ráismerni, akik ismeretlen helyekre távoznak, oda, ahová az északi madarak viszik el a tavaszt: az este elimádkozott Miatyánk helyébe a feltehetőleg halott apához szóló, őt kereső gyermeki beszéd lép, a hiány és a szólítás szavai az „én apum” című versben. „én apum, aki a mennyekben vagy, / félek, elfelejtem a Te neved, / még a szekrényben lóg a nagykabátod / de nincsen benne a Te szagod…”.

A madár lesz Kollár Árpád kötetének a kulcsmetaforája, amely jelen van olykor, megjelenik, de útja ismeretlen, nem tudni, honnan érkezik és merre megy, nincs mód követni. Át is vezet végül ahhoz, akire mutat: „honnan van a madárnak hangja, / a madártól vagy attól, akiről nem tudunk semmit”. Csak akkor rontja el Kollár, amikor nem engedi megmutatkozni otthonosság és idegenség folytonos együttállását, rövidre zárja egy-egy – néha kifejezetten ügyetlen – csattanóval, frappánssággal a verset. Olyan vicceket csinál, mint hogy „a felesége is szereti az állatokat, / a rigókat rántva, a nyulakat sütve szereti”, vagy egy amolyan „játékos” vers zárlatában „jóapám meg bepánikolt / mind megitták a pálinkót”. Ebben a halk és pontos szavú kötetben különösen fülsértően hat hirtelen a „jóapám meg bepánikolt” rémes modorossága. Felmerülhet, nyilván már fel is merült, hogy erről a minket körülvevő szorongató ismeretlenről miért kell gyerekversekben beszélni, és a kötet szellemében aligha válaszolhatnánk mást, mint hogy egyedül azért, mert „vannak”. A már felidézett „miért”-ek világa ez, amelyet mind jól ismerünk, és amely éppen erre a végső miértre irányulva hal el szükségszerűen a fenyegető semmiben. Mi másról beszélhetnének ezek a versek is, mint erről, ami mindnyájunkat foglalkoztat?

Ez a radikálisan egyszerű és bátor könyv tulajdonképpen azt akarja a maga módján bizonyítani, hogy a tiszta, eredendő tekintet mennyire közel van a költészethez, vagy legalábbis egyfajta költészethez, megpróbálja elérni, hogy ne felejtsünk el figyelni a szavakra és a dolgokra nagyjából akkorra, mire épp megtanulnánk olvasni. Ez a feladat – elnézve a még Varró Dániel hiperártatlan verseit sem kímélő agresszív értetlenséghullámot, amelyet lényegében egyedül az váltott ki, hogy nincs a szövegek végén felnőtt-perspektívájú tanulság-levonás külön mellékelve – meglehetősen aktuálisnak tűnik. Attól tartok viszont, hogy ezt a lehetőséget, az ismeretlent körberajzoló figyelmet kissé eltünteti, elaranyoskodja és banalizálja némiképp még a legjobb és „legtudósabb” magyar költők egyike, Kovács András Ferenc is a hátsó borítóra nyomott, Kollár jellemző motívumait amúgy persze ügyesen újrahasznosító, kis ajánlóversében.

Abban viszont biztosan igaza van, hogy „Kollár Árpád nagyon jó, könyve szintén nagyon jó”. Kollár vitathatatlanul tehetséges költő, de ennyire erős szövegeket, mint a Milyen madárban, még soha nem írt életében.
Szerző: Vári György
Szerző:  Kollár Árpád,  Cím:  Milyen madár,  Kiadó:  Csimota Kiadó,  Kiadás éve:  2014,  Oldalszám:  88,  Ár:  2990 Ft,  Illusztrátor:  Nagy Norbert