Beszélgetés Urbán Andrással
2015.01.25.

Gimnazistaként már önálló színházi alkotóműhelyt szervez, néhány évvel később alkotótársaival létrehozzák a vajdasági összművészeti AIOWA csoportot. Végel László Neoplanta című regénye ihlette az azonos című előadás megrendezésére Újvidéken, mely decemberben a Tháliában vendégszerepelt. Urbán András rendezővel, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház igazgatójával beszélgettünk. MARTON ÉVA INTERJÚJA.

Revizor: Legutóbbi rendezésed Végel László Neoplanta című regénye hatására született, mely Újvidék történetét, történelmét dolgozza fel. Milyen ez az Újvidék?

Urbán András: Újvidék nagyon izgalmas hely, de legalább annyira izgalmas az a róla alkotott képzet, hogy multikulturális, polgári vidék. Pár évvel ezelőtt a szerb radikális párt nyerte meg a választásokat. A létezés mítosza egyben a konfliktus forrása is: létezik-e valójában? Az én generációm, akik Jugoszláviában nőttünk fel, ott szocializálódtunk, dolgokat úgy élünk meg, mintha még léteznének. Számomra fontos volt ennek a képmutatásnak a levetkőztetése. Az érdekelt, hogy Újvidékkel egy kisebbségi prizmán keresztül foglalkozzak, hiszen a Kosztolányi Dezső Színház eleve kisebbségi színháza a városnak. A színészek, akikkel dolgozom, autentikus figurái, polgárai ennek a közegnek.

Urbán András
Urbán András
R: A Neoplanta című könyv éppen ezzel az Újvidék-mítosszal, -vággyal számol le. Létezett valaha az az Újvidék, vagy mindig vágyakozás volt?

UA: Az igen és a nem egyszerre igaz. Létezett egy Újvidék, ami tartományi főváros volt, az Ex-Jugoszláviában külön státusszal bírt. A nyolcvanas években a konceptuális művészet fontos városa volt. Sok szabad történés kötődik hozzá, mint az Új Symposion vagy a vajdasági magyar irodalom koncentrált helye. Voltak időszakok, amikor nyitottabb, liberálisabb gondolkodás jöhetett ott létre. Ugyanakkor paraván is volt. Éppen Végel László ír arról esszéiben, hogy kirakat-szerepe volt. Igen, de ebben a kirakatban szabadon lehetett élni.
 
Ha a város elmúlt száz évének multietnikus összetételét figyeljük, nagyon érdekes, hogy száz évvel ezelőtt, az akkor harmincötezres lélekszámú városban tizenkétezer magyar élt. A ma négyszázezres Újvidéken hivatalosan ugyanennyien élnek. A Neoplantát rendezve jöttem rá, hogy igazából mindig a kisebbségeket tartották szeparatista erőknek, miközben a kisebbségek őrizték leginkább a jugoszláv identitást. Ez adott számukra egyfajta szabadságot, biztonságot.

R: Színdarabjaid sokszor az említett hetvenes-nyolcvanas évek meghatározó íróinak, például Sziveri Jánosnak, Tolnai Ottónak szövegeit veszik alapul. Ez jelenti a te szabadságodat?

UA: Folyamatosan követtük az akkori jugoszláv színházat, azon nevelkedtem. Huszonéves voltam a délszláv háború kitörésekor. Mire felnőttünk s eljutottunk az akkori kulturális térben az „ígéret földjére”, addigra mindaz szétesett, nyilatkoztam erről akkoriban, mert jó mondatnak éreztem. A Neoplanta rendezésekor valóságként idéződött fel újra ez. Jugoszlávia szétesése után a kis nemzeteknek nem maradt hazája. A sehova-nem-tartozás identitása a miénk. Nem Jugo-nosztalgiázom. Egészséges kommunikációt próbálok kiépíteni a körülöttünk lévő országok művészeivel. Fontos, hogy a számomra meghatározó hatások onnan jöttek. 

R: Volt néhány év az életedben, amikor hátat fordítottál a színháznak. A nem-dolgozás válasz volt az akkori helyzetre, a háborúra? Útkeresés a hontalanságban? Kivonulás?

UA: 1993-2000 között volt, de hazugság lenne azt gondolnom erre az ifjúkori szünetemre, hogy politikai döntés, demonstráció lett volna. Nagyon nehezen viseltem azokat az éveket. Depressziós voltam. Úgy éreztem, nem tudok a színházi létben tovább maradni. Barátaim, munkatársaim elmentek külföldre. Én hazamentem Zentára a szüleimhez, ott éltem pár évig. Rossz, hogy kiestek évek, de nem sajnálom. Olyan körülmények voltak, hogy nem lehetett dolgozni. 

R: Ez az időszak feszesítette tovább a 2000 utáni darabjaidat, amelyek nagyon élesen kérdeznek rá a kisebbségi létre, a magyarság kérdésére? Elveszett vagy megduplázódott idő, ha az előadások erejét tekintem?

UA: Számomra a kilencvenes évek nem erről szólt. Szülővárosom, Zenta, ettől mentes volt. A Turbo Paradiso című előadásomban kezdtem ezekkel a kérdésekkel foglalkozni, kimondani dolgokat, eljutni addig a határig, hogy mit lehet megkérdezni. Tudatosítani a helyzetet. A szerb jobboldali kritika azzal támadott, hogy milyen alapon kritizálom a szerb valóságot. Miért nem jövök akkor Magyarországra? Szerb állampolgár vagyok, akinek ugyanolyan jogai vannak! Jogom van kritizálni, alakítani az országot.

Részlet a Neoplanta című előadásból
Részlet a Neoplanta című előadásból
R: A háború alatt, után sokan települtek Magyarországra. Benned nem merült ez fel?

UA: A háború kitörésekor jelentkeztem az Akadémia rendezői szakára. Örültem, hogy dolgozhattam. Még mielőtt a Kosztolányi Dezső Színház igazgatója lettem (2006), gondolkodtam róla, hogy Magyarországra jövök, és független színházat csinálok, de nem a szerbek elől menekültem volna. Nem erkölcsi döntés volt a maradás. Bár elvágyódás sokszor volt bennem, mindig ott volt dolgom. 

R: Legtöbb előadásod kemény, olykor durva, erőszak van benne, akár a most bemutatott Neoplantában. Ez a keménység a korai rendezéseidben is megvan, de láttam tőled lírai előadást is, mint a Tolnai Ottó szövegeiből készült Rózsák előadás. 

UA: Az előadásoknak egy közös pontjuk van, a költészet. A költészet őszinte, sokszor fáj. Sokan ezt a keménységet a délszláv háborúval, annak előszelével magyarázzák, holott előtte is ez jellemzett. Nem biztos, hogy ahhoz sok köze van. Nyelv, amelynek nyilván van egy provokatív vonala is. Eszköztár. Azt keresem, hogy igaz, élő színházat csináljak, ami nem feltétlenül a tradicionális színházi kódrendszerre épül. Olyan színházi nyelvet használok, amelynek a fizikai expresszivitáshoz is köze van.

R: Újvidék a hetvenes-nyolcvanas években a színházi nyelv megújulásának, az irodalomnak, az avantgárdnak egyik meghatározó központja volt. A te színházi gondolkodásod gyökerei is ide nyúlnak vissza?

UA: Nagyon fontosak voltak az újvidéki történések, Ladik Katalin, Tolnai Ottó, Sziveri János személye. Bár éppen a vajdasági színházban nehéz ennek a fajta színháznak a gyökereit, identifikációs pontjait felfedezni. Inkább kötődöm a performanszhoz, az akciósokhoz. Ha távolról is, de követtük a BITEF Fesztivált (Belgrádi Nemzetközi Színházi Fesztivál). Akár egy fotó is hatással volt rám. Zentán úgy kezdtünk színházzal foglalkozni, hogy nem érdekelt minket az akkori kőszínház. Bár léteztek független csoportok is akkor Szabadkán, de nem érdekelt a drámai színjátszás, a népszínház-produkciók.

R: Miközben éppen a Bánk bánt rendezted meg nemrég Újvidéken. 

UA: Huszonévvel ezelőtt rendeztem Hamletet és Woyzecket is. Averzióm a drámákkal van, hogy két ember beszélgetésén keresztül kell elmondani a történetet. A Bánk bánt erőteljesen meghúztuk és épültek bele olyan jelenetek, amelyeket hasonlóan a Neoplanta előadáshoz, a színészekkel közösen írtunk bele. A hazaszeretet, az identitás, a magyar legalizmus, a királyhoz való ragaszkodás kérdéskörét akartuk körüljárni.

R: Végel László Neoplanta regényének néhány részlete alapján, a kisebbségi lét, a hatalom, a kiszolgáltatottság kérdése mentén rendezted meg az előadást. Szövetként használod a műveket? Megváltozik az alapmű szerkezete, súlypontja?

UA: Ha Újvidékről, a város történetéről beszélünk, akkor fontos momentum, hogy az egy identitás. Nem államban, lokalitásban élünk. A városnak, a benne élő embereknek saját identitása van. A nacionalista ideológia éppen ezt az önazonosságot próbálja szétzúzni. Ez történt Szerbiában. A Neoplanta előadás nem a Végel-regény adaptációja vagy dramatizációja, elég önkényesen nyúltunk hozzá Gyarmati Katával. S bár az elhangzó szöveg nyolcvan százaléka Végel Lászlóé, olyan montázsolással írtuk át, ahogy ebben a formájában a regényben nem létezik. Fontos, hogy a szerző eszmeisége, idézőjelbe tett mondatai, a szellemisége megmaradjon. Végel jó partner volt ehhez, bizalmat szavazott.

R: Érzékeny téma, amivel a közelmúltban többen is foglalkoztak. Máté Gábor rendezése, a Szabadkai Népszínházzal közösen bemutatott Vörös című előadása, bár a „hideg napokat” dolgozza fel, ugyanezekkel a kérdésekkel foglalkozik. Most jött el a feldolgozás ideje?

UA: Olyan családban élek, ahol nem irredenta, szeparatista, nacionalista szellemiséget kaptam, de magyar identitással neveltek a szüleim. Tudtam sok gaztettről, a tisztogatásokról, így számomra ez nem volt akkora felismerés. Foglalkozom ezekkel a témákkal is, de nem vagyok történész. Ám a történelmi tény nem arra szolgál, hogy a jobb- vagy a baloldal egymás számlájára irkáljon fel dolgokat. Végel László, ahogy fogalmaz, nem történelmi regényt írt, hanem regényt a történelemről. A Neoplanta előadás Újvidék XX. századi történéseit emeli ki. Az érdekes, hogyan reagál a közönség a múlt kérdéseire. 

Jelenet a Bánk bánból.
Jelenet a Bánk bánból.
R: Előadásaitok fesztiválokra viszitek, számos külföldi városban játszotok. Mindenhol egyformán szólnak, vagy kell hozzá a mi közép-európai érzékenységünk?

UA: A Neoplanta friss előadás, egyelőre ebben a térségben, Montenegróban, Szlovéniában, Romániában mutattuk be. Az egyes helyszíneken másra érzékeny a közönség. Az előadásnak egyik fontos momentuma az, amikor megszüntetik a Vajdaság autonómiáját, hiszen sokan ettől a pillanattól, az alkotmányos rend felbomlásától eredeztetik a háborút. Ez valószínűleg mindenkiben valami hasonlót vált ki, de az egyes multikulturális közegekben az emberek nagyon gyorsan felismerik saját kártételeiket, kisebbség-többség viszonyaikat, ami azért fontos, mert mindenhol jelen van.

R: Színházi eszközöd a határok feszítése, ez a fajta provokáció?

UA: A hatásmechanizmus része, de a provokáció is úgy működik, hogy valamiféle igazságot hordoz. Nem önmagáért való. Amikor színházat csinálok, azon zakatolok, mitől lesz az. A színházi valóságot kutatom, ez izgat. Egyre kevésbé az íróasztalnál találom ki az egyes jeleneteket, a színházban szenvedem meg ezeket az utakat.

R: A Neoplanta igazságától nagyon rosszkedvű lesz az ember. A hatalom árnyékában magára marad a néző.

UA: A Neoplantát optimista előadásnak tartom. Szól arról a lehetőségről, hogy ne így legyen. Azokról az emberekről, akiknek egy térséghez kötődő identitásuk van. Hadseregek vonulnak át felettünk, változik az ország neve, de az ember ugyanabban az utcában éli le az életét.
Szerző: Marton Éva