Az éhezők viadala: A kiválasztott – 1. rész
2014.11.19.

Hollywood profitmaximalizáló stratégiája a tini-disztópiák 1984-ét is derékba törte. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Dupla bőrt lenyúzni a szélnek eresztett szériáról – bevett és sikeres taktikája ez az amerikai filmiparnak. A Harry Potter és az Alkonyat után Az éhezők viadala utolsó felvonása is két részre bontva érkezik a mozikba, de A kiválasztottnak még a Halál ereklyéinél is nehezebben értékelhető önmagában az első felvonása.

A forgalmazási trükk persze nemcsak a bevételt, de a játékidőt is megduplázza – zanzásított blockbuster-verzió helyett lehetőséget adva az akár betűpontos adaptációra. A döntés így a stúdiófejesek mellett a rajongók igényeit is kielégíti – csak azok koppanhatnak, akik nem egy sok évre elnyújtott tévésorozatként, hanem önálló filmekként szeretnék élvezni a történetfolyamot.

A filmek széttördelése, valamint a kiépített vevőtáborra kalibrált történetvezetés ugyanis komoly dramaturgiai döccenőkkel szembesít. A kiválasztottban például mind a felütés, mind a befejezés mellőzi a hollywoodi filmektől elvárt érzelmi töltetet. A már megszokott közönségmegtartó fogás, a cliffhanger képtelen bebetonozni a tömegfilmes katarzist, mivel nem varrja el a szálakat, csak további fordulatokat sejtet – nem véletlen, hogy ezt a televíziós megoldást egyre ritkábban használják a nívós szériákban.

A prológus elhagyása pedig a beleélést gátolja: egy fél percben elsodort helyzetjelentés kéne, hogy visszahangoljon Az éhezők viadalának borongós világára, de ez csak a rutinosabb nézőknek sikerülhet, akik az előző rész wikipédiás szinopszisának átnyálazása után indulnak moziba. Az ennyire nyílt folytatásos logika megint csak olyan tévés stratégia, ami a moziban nem működik jól, hiszen az előző részt nem egy héttel, hanem egy évvel ezelőtt láthattuk.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A kiválasztott azonban nemcsak a laikusokat, de a Battle Royal-féle halálviadalra éhezőket is meg fogja osztani. Meglepően akcióhiányos ugyanis ez az etap, amely a Futótűz utóhatásait csengeti le a karakterekben és a nagy finálét készíti elő a dramaturgiában. Miután Katniss megnyert egy viadalt, a második film végén pedig szabotált egyet, jelenleg a diktatúrát üzemeltető Snow elnök ellen lázadók földalatti bunkerében próbálja kezelni poszt-traumás stresszét. A kiválasztott azáltal próbál valami mást, valami újat nyújtani, hogy a női (akció)hősök szimbólumává emelt Katnisst ezúttal passzív, tépelődő és zavarodott heroinának festi le. A harmadik film így akár a trilógia legérzékenyebb karaktertanulmánya is lehetne – csak épp kettétörik a jellemfejlődés íve azáltal, hogy két részben kerül mozikba a történet, és így az elsőben nem mutatják be, milyen következtetésekre, döntésekre jut a főhős kétórányi tépelődés után.

Katnissnek újfent azzal kell szembesülnie, hogy ebben a mediatizált világban a tetteknél csak a tettek ábrázolása a fontosabb. Immár a lázadók táborába kerülve kell ugyanazokat a köröket lefutnia, mint a Futótűzben Snow elnök oldalán. Akkor a szegény származású győztesek szerelmét játszották el a tévében Peetával – most a tüzes forradalmárlány szerepét osztják rá, Peeta nélkül. Katniss viszont nem akar jelkép lenni: a makacs íjászlány nagyon is esendő, emberi oldalát mutatja, mikor „a nép sorsa” helyett csak önös érdekeivel, valamint családjával és a Kapitóleum által propagandabeszélgetésekre kényszerített Peetával törődik.

A korábbi viadalfilmekben szerepét túljátszó – a Futótűzre visszautaló flashbackben a hisztérikus B-horror-színészetet is felidéző – Jennifer Lawrence végre ráérzett Katniss jellemének finomságaira. Ezúttal kifinomultabb mimikával képes visszatükrözni a pusztán kényszerből, a helyzetek összejátszása révén hőssé vált lány érzelmeit. Kötelező műfaji kellékként tovább folyik ugyan a tinirománcos huzavona (a lánynak két fiú, Peeta és Gale közül kéne választania), ám A kiválasztott új döntéshelyzeteket is feldob. Lehet-e valakiből akarata ellenére szimbólumot faragni? Ha a lázadók is ugyanazokkal a propagandaeszközökkel dolgoznak, mint az elnyomók, akkor a cél tényleg szentesíti az eszközt? És egyáltalán: a diktatúrákkal szemben melyik konfliktuskezelés a hatékony: a békés ellenállás vagy a tömegáldozatokat követelő háború?

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Egy merészebb alkotógárda kezében ezek a kérdések kihúzhatták volna az előző két film árnyékából A kiválasztottat. Az erőszakmentes forradalom vagy a szentesített eszközök dilemmái könnyedén továbbléphettek volna a hamisan csillogó tévéműsorok kritikájánál. De nem: Az éhezők viadala továbbra is a reprezentáció túlburjánzott szerepét hangsúlyozza korunkban, csak ezúttal a háborús propagandákat veszi célba. A forradalomban, ugyanúgy, mint a tévében, nem annyira az eszme, mint inkább a hős az érdekes. Persze itt eszmékről nem is lehet túl sokat fecsegni, hiszen a témák mögött, amik leköthetik az (ön)ábrázolást a korábbinál sokkal tudatosabb szintre emelő internetgenerációt, ugyanaz a csontig rágott, fekete-fehér disztópia lapul, mint bármelyik tudományos-fantasztikus műben.

A franchise stafétabotját kezébe ragadó Francis Lawrence rendező és a díszlettervezők vizuális fantáziája azonban az emlegetett netnemzedék látványéhségét sem fogja kielégíteni. A nyomott hangulatot a szürke öt árnyalatára korlátozott monokróm színvilágba, a földalatti ellenállást a sztálini szocreált idéző épületbe (k)öltöztetik, a blockbusterek látványteremtésének éppen csak a minimumát ütve meg. A rendező, aki a pusztulást csak romos épületekkel és premier plánba bevágott koponyákkal tudja érzékeltetni, a korábbiaknál is egyszerűbb hatáskeltésre hagyatkozik. Míg a vásznon – többek közt Julianne Moore és az egyik utolsó filmszerepét játszó Philip Seymour Hoffman vezényletével – a hősök és a hőstettek ábrázolásának, valamint az érzelmi hatás kiváltásának módjairól diskurálnak, A kiválasztott készítői érthetetlenül naivan próbálnak érzelmeket kicsiholni. Miután kielemzik, hogy milyen hatásos, ha Katniss énekel, pár perccel később simán megénekeltetik a lányt – és békésen várnak a katarzisra. Hiába emelik központi kérdéssé, hogyan tálalják az eseményeket és a sztárokat a „médiában”, a filmből kínosan hiányzik az önreflexió.

A kiválasztott a politikai propagandaháború drámája, netán szatírája lehetett volna – ehelyett egy üresjáratokkal felhizlalt, alibiakciókkal központozott és a lényeget – a jellemfejlődést – elodázó, félkész film lett belőle. Válaszok jövő ősszel, még egy mozijegy áráért. Kár, hogy már egy filmért is kétszer kell fizetni.
Szerző: Soós Tamás
Cím:  Az éhezők viadala: A kiválasztott - 1.rész,  Rendező:  Francis Lawrence,  Író:  Suzanne Collins,  Forgatókönyvíró:  Danny Strong,  Zeneszerző:  James Newton Howard,  Operatőr:  Jo Willems,  Vágó:  Alan Edward Bell, Mark Yoshikawa,  Szereplők:  Jennifer Lawrence, Josh Hutcherson, Liam Hemsworth, Woody Harrelson, Elizabeth Banks, Donald Sutherland, Philip Seymour Hoffman, Stanley Tucci, Sam Claflin, Julianne Moore, Jeffrey Wright, Willow Shields