John Eliot Gardiner és A Forradalom és Romantika Zenekara / Művészetek Palotája
2014.11.06.

Az ilyen művész nem előad, hanem felfedez: felfedez a műben mindent, ami energia, konfrontáció, látomás, álom, indulat, szenvedély. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.


Idén ünnepli alapításának huszonötödik évfordulóját az Orchestre Révolutionnaire et Romantique: az együttes, melyet John Eliot Gardiner (1943) azért hozott létre, hogy a történeti tájékozottságú előadásmód gyakorlatát kiterjessze a barokk és a bécsi klasszika területéről a 19. és 20. századra, Vivaldi, Bach, Händel, Haydn, Mozart és Beethoven után Schubert, Mendelssohn, Schumann, Brahms és Berlioz műveit is birtokba véve. Sőt az együttes eljutott Verdi (Requiem, Falstaff), Bizet (Carmen), Chabrier (L’Étoile) zenéjéig, de még Debussy Pelléas és Mélisande-ját is megszólaltatták. A negyedszázados fennállást ünneplő nemzetközi turné műsorán a zenekar repertoárjának két pillére, Beethoven és Berlioz szerepel, előbbitől a 2. Leonóra-nyitány (op. 72 – 1805) és az 5. szimfónia (c-moll, op. 67 – 1804/08), utóbbitól (a két Beethoven-opus között) a Théophile Gautier verseire komponált Les nuits d’été (Nyári éjszakák) dalciklus (op. 7 – 1840) kerül terítékre, a kiváló svéd mezzoszoprán, Ann Hallenberg (1967) közreműködésével.

 


Gardiner és A Forradalom és Romantika Zenekara legutóbb 2012. október 15-én vendégszerepelt Budapesten, a szintén Gardiner alapította Monteverdi Kórus, valamint Lucy Crowe, Jennifer Johnston, James Gilchrist és Matthew Rose társaságában, Beethoven Missa solemnisének megszólaltatásával. Felejthetetlen koncert volt – most pedig ugyanezt mondhatjuk az újabb Müpa-fellépésről. A 2. Leonóra-nyitány hallgatásakor feltűnt, milyen nagy emfázissal indítja a művet a karmester, s az is, hogy minden sforzatónak lelke van. Megtapasztalhattuk, milyen az, amikor nagyon él a muzsikálás: minden egyes másodpercben történik valami lényeges, amire oda kell figyelni. Gardiner a diminuendóknál radikálisan visszavette a hangerőt, hogy a crescendókat ugyanolyan intenzíven megélje. Az ilyen művész nem előad, hanem felfedez: felfedez a műben mindent, ami energia, konfrontáció, látomás, álom, indulat, szenvedély. Gardiner interpretációs krédójának egyik lényegi eleme alighanem a bátorság: ha valami olyan – akkor legyen nagyon olyan! Érdekes módon mindebből nem lesz túlzások sorozata, az előadás nem válik polarizálttá. A nyitány szüneteit például szinte a végletekig nyújtotta a karmester – és ettől nemhogy nem „esett le” a darab, inkább a végsőkig fokozódott a várakozás feszültsége. Aztán a szabadulás élményét kifejező gyors főszakaszban: ujjongás, száguldás – mámor.

 


A zene: dráma – ezt sugallta a 2. Leonóra-nyitány olvasata, és ugyanezt erősítette meg az 5. szimfóniáé is (melynek előadásakor a hegedűk és brácsák állva játszottak, s a mű bizonyos pontjain Gardiner a fúvósokat is felállította). Csakhogy míg a nyitány esetében a karmester egy igen ritkán hallható darabot vezényelt, a szimfóniát műsorra tűzve azzal a hendikeppel kellett megküzdenie, hogy ez a zeneirodalom talán legtöbbet hallható opusa, amelyet mindenki jól – túl jól – ismer. Ezen a ponton lép működésbe Gardiner varázslatának legizgalmasabb mozzanata: az újrafelfedezés. Olyan eredeti nézőpontból közelít a zenéhez, olyan magától értődő természetességgel szakad el a konvenciótól s mutat rá teljesen új irányból az összefüggésekre, hogy amiről azt hittük, otthonosan mozgunk benne, az most az első meghallgatás frissességével képes hatni. Meglepetés meglepetés hátán: a nyitómotívum, ahelyett, hogy a szokásos patetikus ritardandóval kezdődne, frissen és könnyedén lüktet, és ez az energikus pulzáció a teljes első tételben uralkodó marad, sehol sem engedi a folyamatot túlzottan kiszélesedni vagy elnehezülni. Mindvégig rendkívül élénk tempókat hallottunk: ez igen jót tett a zakatoló nyitótétel után a folyékony dallamosságú Asz-dúr Andante con motónak, akárcsak az 1 ütem = 1 ütés elv szerint vezényelt scherzónak, amelyben kiváltképp a triószakasz basszusmeneteit tette robusztusan mozgalmassá a szokatlanul erőteljes iram. És micsoda hangszínek! Reccsenő kürtök, érdes fagott, élesen-keményen központozó timpani. A finálé, akárcsak a 2. Leonóra-nyitány gyors szakasza, ismét a mámor, a diadal terrénumává vált. Minden pillanatban izgalmas, minden pillanatban újszerű volt ez a Beethoven-ötödik: fegyelmezett is, eksztatikus is, könnyed is, súlyos is – mindeközben pedig egy zenei energiabomba. Jó volna ezt a darabot sokszor hallani így – de hát nem lehet, mert így csak Gardiner tudja, meg A Forradalom és Romantika Zenekara.

 


Berlioz hattételes Nyári éjszakák ciklusa sajátosan kontrasztszegény dramaturgiájú mű: a nyitó- és záródalban tapasztalunk ugyan némi élénkséget, derűt, a kezdés és a zárás héja által körülölelt négy belső dal azonban csupa magány, fájdalom, rezignált emlékezés, gyász, melankólia, tépelődés. Halk léptekkel járunk a lélek belső tájain. Itt az énekhang telt szépségét ritkán mutathatja meg a szólista, ritkák a forték és a kinyíló, széles gesztusok, helyettük inkább a bensőséges kamarazene lehetőségei adottak, a lírai intimitásé. Ann Hallenberg egy viszonylag szűk dinamikai sávban, valahol a pianissimo és a mezzoforte között hihetetlenül sok szín- és dinamikai árnyalatot vonultatott fel, nagy beleérző képességgel énekelt, szuggesztíven idézve fel a dalokba foglalt hangulatokat. Gardiner pedig zenekara élén izgalmas és olykor feltűnően modern színeket kevert ki. A vokális és hangszeres teljesítmény összegeként megjelent előttünk az az emocionális gazdagság, amelyet a berliozi megzenésítés ad hozzá többletértékként Gautier dekoratív és virtuóz költészetéhez.

Helyszín:  Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2014. október 30.