Bulgakov: Őfelsége komédiása / Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
2014.10.25.

Az előadás plakátja beszédes, mi több, fecsegő: egy darálóba felül bemegy a művész, alul kijön a darálthús. Szerencse vagy pech: Bagó Bertalan rendezése nem arról beszél, amiről a plakát. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Bulgakov divatba jön – valójában ugyan ki sem ment belőle, de mostanában mégis valahogy sűrűbben követik egymást a Bulgakov-bemutatók –, és ennek persze hogy oka van: a művészi szabadságnak a kelleténél intenzívebb viszonya támadt a hatalommal, s hogy nem először történik ilyesmi, erre bizonyíték Bulgakov műve, amely valamiért az istennek sem tud történelmi patinát ölteni.

Székesfehérváron Őfelsége komédiása címen játsszák – másutt és máskor volt már Álszentek összeesküvése, Képmutatók cselszövése vagy csak egyszerűen Molière. Bagó Bertalan jól választotta a címet, hiszen ez, vagyis a művész érdekelte elsősorban. A lóláb nem lóg ki: diszkréten meghúzódik a helyén, a ló alatt. A színházcsináló Molière nem szabadságharcos: nagyon is megfelel neki a Napkirály kedvenc ölebének pozíciója, addig, ameddig. Ezért hajlandó üzletelni, feneket nyalni, s ha kérdeznék – őt vagy mai utódait –, hát biztos lenne frappáns magyarázata: a társulatért viselt felelősség meg az alkotás fontossága. És amúgyis van neki baja elég, egyrészt a társulatával („milyen állatsereglet egy ilyen társulat”, mondja), másrészt a magánéletével, bár a kettő nehezen válik el egymástól.

Tóth Ildikó és Gáspár Sándor
Tóth Ildikó és Gáspár Sándor

A tágas színpadon sokféle hangulatot teremt a díszlettel Vereczkei Rita: színházi budoár-feeling idelent, XIV. Lajos napocskával ékesített elegáns-barokk kuckója odafönt, az Oltári Szentség Társaság baljós pincéje mind ügyes munka, akárcsak a korhű jelmezt mai lazasággal elegyítő ruhák, az eltúlzott parókák. És mindjárt az elején exponálódik minden későbbi konfliktus: a király jelenlétében megtartott előadás ugyan teljes siker, hisz a király tapsol, de egyben mutatja is ennek a tapsnak a mindent eldöntő jelentőségét; valamint Molière „nőügyei” is előre vetítik a tragédiát.

Bagó rendezése jól indul tehát, és kedvünkre van az izmos szereposztás is – a székesfehérvári színházban található ugyanis az egyik legerősebb pesti társulat. Aztán valahogy mégiscsak gellert kap a játék (valahol akkortájt, amikor „armand”-nak ejtik Armand-t), s miközben egyre mélyebben bonyolódunk bele az udvari művész magánéleti kálváriájába, egyre kevésbé üt át az a politikai machináció, amelyről az előadás plakátja beszél. Előbbi szál ugyanis hiteles és erőteljes, utóbbi illusztratív és sematikus. Bulgakov zseniális találmánya – a Molière-rel kombinált zsarnokságrajz – és annak mai, degenerált és cinikus változata nem kap színházi levegőt.

Földes Eszter és Lábodi Ádám
Földes Eszter és Lábodi Ádám

Pedig, mondom, jó színészek itt is, ott is. Gáspár Sándor Molière, pontosabban a társulatvezető-író-szerencsétlen öregedő pasas ezer színét hozza; okos is, megalkuvó is, idealista is, törleszkedő is, becsapott, megalázott, meg még a büszkeség és művészi erő is föllángol benne, de hát akkor már majdnem bele is halt a sok bajba... Zuhanván a vereség felé még fölmerül a kérdés: „talán nem hízelegtem eléggé?” Gáspár remek, és szúrós kiszólásai, gyors váltásai, ironikus odavetései szépen koncentrálják a mi nézői figyelmünket. A körülötte sertepertélő, a magától értetődő és feltétlen szeretet jegyében vissza-visszabeszélő színházi mindenesként Derzsi János jó partnere.

És persze Cserhalmi György is elegáns és statikus Napkirály, s még az is fölvillan, hogy a legfelsőbb instanciánál is van fentebbi instancia, és most nem az úristenre gondolok. Vagyishogy neki is kell alkalmazkodni, kompromisszumozni, ha ragaszkodik ahhoz a kiváltsághoz, hogy talpig aranyban elszállhasson a levegőben.

De vajon Bagó rendező meg tudná-e mondani, hogy a félelmetes – és végül végzetes – ellenfél, D’Orsigny márki mitől lesz piperkőc és nevetséges az amúgy többre-másra föltétlenül képes Makranczi Zalán alakításában? Hiszen épp félelmetes és végzetes nem tud lenni, amikor kell, hiszen addigra a hajdobálás és a szemtakaró-igazítás már minden poén elvitt a figurából. Ahogy Egyed Attila a hercegérsek szerepében is inkább jelenség, mint dramaturgiailag súlyos alak, hiszen a „feketegyörgyös” parókának köszönhetően inkább egy nevetséges hülye, semmint egy komoly hatalom megtestesítője látható benne.

Derzsi János. Forrás: Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
Derzsi János. Forrás: Vörösmarty Színház, Székesfehérvár

És ezzel a művészsors társadalmi vonulata ki is fújt, marad a magánélet, ahol súlyos-szép alakítást nyújt Madeleine Béjart szerepében Tóth Ildikó, megalapozván Gáspár Molière-jének igazi tragédiáját. Nagymonológja – amely párban jár Csehov Sirályának vonatkozó jelenetével, amelyben Arkagyina küzd meg Trigorinnal Trigorinért, csak ő győz is – az előadás igazi jó pillanata. Armand Béjart, akit Földes Eszter ugyancsak hitelesen hoz, szimpla rugóra jár: amint „leszedte” színészi hasznát az idős igazgatóról, érdeklődésével és kegyeivel a fiatal és vonzó Zacharie Moirron felé fordul. Akit pedig Lábodi Ádám alakít, szép ívet teremtve a társulatba becsöppent csóró mutatványostól kezdve Molière fogadott fián, majd az árulón át a megtérő bűnösig. Lehetne súlyosabb összekötő kapocs a darab két vonulata közt, ha erre a rendezés igényt tartott volna, de nem tartott. Így aztán jó színészi pillanatai – az árulás és megtérés terepén – magányosak maradnak.

Ilyen magányos pillanatból akad jónéhány Bagó Bertalan rendezésében. Bulgakov viszont leginkább a távollétével tüntet.
Szerző: Csáki Judit
Író:  Mihail Bulgakov,  Cím:  Őfelsége komédiása,  Színház:  Vörösmarty Színház, Székesfehérvár,  Fordító:  Elbert János,  Dramaturg:  Tucsni András,  Díszlet- és jelmeztervező:  Vereczkei Rita,  Zene:  Dobri Dániel,  Rendező:  Bagó Bertalan,  Szereplők:  Gáspár Sándor,  Tóth Ildikó,  Cserhalmi György,  Földes Eszter,  Lábodi Ádám,  Derzsi János,  Makranczi Zalán,  Egyed Attila,  Kerkay Rita,  Sághy Tamás,  Kricsár Kamill,  Tűzkő Sándor,  Juhász Illés,  Matus György,  Vida Emőke,  Horváth Bernadett