Fotóutca Fesztivál/Mai Manó Ház, Robert Capa Központ
2014.10.16.

A Mai Manó Ház Budapest egyik legszebb múzeuma, bár ezt ritkán vesszük észre, nemcsak azért, mert nincs előtte impozáns klasszicista lépcsősor, vagy történelmi szoborkompozíció, hanem mert inkább a benne rejlő tartalomra koncentrálunk. A Fotóutca Fesztivál a már 120 éve a fotográfiát szolgáló épületet ünnepelte. FÜRTH ESZTER ÍRÁSA.

Fotó: Kassay Róbert. Forrás: Mai Manó ház
Fotó: Kassay Róbert. Forrás: Mai Manó Ház
Egy kiállítótér általában arra szolgál, hogy látni engedje a benne felsorakoztatott tárgyakat, installációkat, hogy minél hatékonyabban exponálja a publikum számára kiállított művészetet. A múzeum vagy galéria maga, legyen bár a legdíszesebb, legmonumentálisabb építészeti remekmű, amint kiállítótérré válik, csendben, ám kellő méltósággal a háttérbe húzódik. A Mai Manó Ház szülinapjára önálló kiállítást kapott, amiben a főszereplő ő maga, története, na meg saját, eredeti funkciója.
 
A fesztivál ideje alatt a Mai Manó Ház és a Capa Központ rajzolt fotós tengelyt a Nagymező utca két pontja közt. Mindkét múzeum előtt jelmezes fényképezkedéssel kedveskedtek a mindig selfiezni kész közönségnek, bent pedig további facebook-gyanús, historizáló fotók lehetősége csalogatta a látogatókat. A cilinderek, legyezők, fodros szoknyák és csipkés napernyők kelléktára hatékony mézesmadzagként vonzotta a közönséget, amely így akarva, akaratlanul nem csupán nézője, hanem aktív részese lett a kiállításnak. 
 
A Napfényműterem környékén, köszönhetően a klasszikus eljárásokkal múzeumlátogatókat fotózó művészeknek, újraéledtek az üvegnegatívok, az ambrotípiák és a lyukkamerák. Egy szinttel lejjebb Mai Manó képein feszített hasonló eljárással készült képeken, a fess öltözetben önmagát reprodukálni vágyó, 19. századi nagypolgárság. Legyen szó napjainkról, vagy az 1890-es évekről, a publikum ugyanolyan izgatottan várta, hogy repüljön a kismadár. A képek egy derék iparosemberről tanúskodnak, aki hihetetlen profizmussal kényeztette, szépítgette és retusálta a fotózkodni vágyókat. A portrék nem annyira esztétikájukkal, inkább a mögöttük felsejlő korrajzzal képesek megfogni a nézőt. Kellemes elmélázni azon, vajon mi történhetett Ferikével, aki 1903-ban műszamárral fotózkodott, vagy hogyan szerethetett bele Fehér Friderikába későbbi férje a Mai Manó által készített portrét látva.
 
Fotó: Hajdú D. András: Brits behave badly, 2014
Fotó: Hajdú D. András: Brits behave badly, 2014
Az emeleten Újat régivel címen történeti eljárásokkal készült kortárs fotók rímelnek Mai Manó portréira. Az ilyen képek esetében óhatatlanul is felmerül a gyanú, hogy a fotót csupán a technika iránti öncélú rajongás szülte, nem pedig a képalkotás vágya. A címek alatt feltüntetett technikai eljárások valóban sokkal izgalmasabbnak tűnnek, mint maguk a képek, amelyek leginkább az őket létrehozó mechanika reprezentációi. Van itt ambrotípia, antrakotípia, kallotípia, cianotípia, vagy „Petzval-típusú objektívvel, lejárt Fuji FP-100b instant anyagra” fotózott kép, amelynek leírása kétség kívül izgalmasabb olvasmány, mint amennyire magával ragadó maga a mű.
 
A lényeg azonban nem a fotókon van, hanem a házon, és azon a profizmuson, ahogyan Mai Manó felépített egy kifejezetten fotográfiának szentelt épületet. Itt ne csak a homlokzaton fényképezőgépet és derítőlapot lóbáló puttókra gondoljunk, hanem a ház egészére, amely minden ízében a kliensek fogadását és fotózását szolgálta. A bejárat vevőcsalogató fényűzése, a fogadótér eleganciája, a Napfényműterem természetes megvilágítást biztosító ablakai, vagy az emeleti laborba vezető lift, mind azért jött létre, hogy a kedves kliens a legvonzóbb módon örökíttesse meg magát az örökkévalóság számára.
 
Fotó: Velledits Éva: Zsuzsi, a férfi, 1993
Fotó: Velledits Éva: Zsuzsi, a férfi, 1993
Akit nem annyira az épület, mint inkább a képek érdekelnek, jobban teszi, ha átsétál a Capa Központba, ahol Bőrödön viseled címmel kortárs fotókiállítás hivatott az intellektuális kedélyeket borzolni. A „Társadalmi konstrukciók vizuális kódjai” alcím voltaképp bármit jelölhet, és ennek megfelelően a kiállítás koncepciója nem túr a társadalmi problémák mélyére, helyette egy szociokulturális GY.I.K. rovat összeállításán dolgozik. Milyen a férfi? Milyen a nő? Milyen a rossz ember? Mi alakítja a divatot? Mi a normális? – és hasonló kérdések mentén épül a tárlat, amelyek túlzottan is tágak ahhoz, hogy bármi érdemit is mondhasson róluk egy tárlat.
 
Ami mégis árnyalja a képet, azok a finoman megragadott részletek. Habár a kiállítás elvileg nem diktál kijelölt útvonalat, mégis érdemes követni a termek logikus rendjét, mivel Oltai Kata kurátor finom kézzel terelgeti a néző asszociációit. A férfi sztereotípiáknak szentelt terem afféle színkörként visz minket árnyalatról árnyalatra a maszkulinitás szintjeit vizsgálva. A fiatal fiúk férfivá avatását imitáló, a férfiasság csúcsát jelentő military tábortól óvatosan csúszunk át a legénybúcsú női ruhás viccelődésein át az alkalmi, majd az életvitelszerű transzvesztitához, míg végül a homoszexualitással asszociált ápolt külsőtől eljutunk a hatalom szimbólumaként érthető pufajkához, hogy végül visszaérjünk a nyers férfierő pólusára. A női szekció hasonló átmenetekkel dolgozik, amikor a nyolcvanas-kilencvenes évek szépségkirálynő-választásainak leányálmaitól óvatosan lépkedve jut el a transzvesztita esküvők férfi menyasszonyainak harsány, ijesztően túlflitterezett cukormázáig. 
 
Fotó: Urbán Tamás: Pillangó (sorozat), 1989
Fotó: Urbán Tamás: Pillangó (sorozat), 1989
Habár a kiállítás telibe fotózott nemi szervekkel és mazochista szexuális játékok képével próbál meghökkentő lenni, nem lép túl a legáltalánosabb kérdéseken, ugyanakkor az elrendezés finom átmenetei az általános nézetek térben látására kényszerítenek minket, ami mégiscsak nyújt némi intellektuális katarzist.
 
Természetesen a fesztivál ideje alatt a Capa Központ is számos egyéb rendezvényt kínált. A kiállítótérben egymást érték a performance-ok, tárlatvezetések, táncos fotóértelmezések és koncertek, de a tárlathoz kapcsolódó előadásokat is hallgathattunk zenei, politikai, vagy akár börtöndivatról is. Ráadásként Wim Wenders Sebastião Salgado-ról szóló filmjének európai premierje is nekünk kedveskedett, így igazán nem volt hiány a gondolatfürdőzésben.
 
A lényeg ezúttal mégsem a tartalmon volt, hanem magán a művészeti ágon, és azon, hogy Budapest egészen különleges fotóházzal büszkélkedhet. A Mai Manó Ház pedig nemcsak tekintélyes 120 évével, hanem nagyvonalú eleganciájával is kitűnik, amire igencsak büszkék lehetünk, még akkor is, ha manapság már nem épülnek hasonló művészeti szentélyek.  
Szerző: Fürth Eszter