Euripidész: Oresztész / Radnóti Színház
2014.10.12.

Kétarcú Euripidész tragédiája, s kétarcú Horváth Csaba előadása is, csak éppen másként. NÁNAY ISTVÁN ÍRÁSA.

Az Oresztész olyan, mintha két, egymással lazán összefüggő darab került volna egymás mellé: egy szenvedéstörténet és egy bosszú-dráma. A fordulópont az anyagyilkos fiú testi-lelki barátjának megérkezése. Ettől kezdve a bosszú-istennők által gyötört Oresztész már nem arra vár, hogy a város közössége miként ítéli meg tettét, hanem barátja, Püladész és nővére, Élektra buzdítására befolyásolni igyekszik az ítélethozókat. Miután azok mégis halált mondanak a testvérpár fejére, a mellettük kiállni gyáva nagybátyjuk, Meneláosz és családja elveszejtésére törnek. 

Rétfalvi Tamás, Martinovics Dorina
Rétfalvi Tamás, Martinovics Dorina
Tervüket nemcsak a bosszú vezérli, hanem az a meggondolás is, hogy ha megölik Helenát, aki miatt a trójai háborúban temérdek görög férfi lelte halálát, hősi tettet hajtanak végre, ez megváltoztathatja a város ítéletét. Vad öldöklő tervükből azonban semmi sem lesz, mert a döntő pillanatban Apollón közbelép: az Olümposzra repíti Helenét, és túszul ejtett lányát, Hermiónét is megmenti. Deus ex machina. Euripidész tragédiái közül talán a legcinikusabb vég. 

Az az isten, akinek parancsára ölte meg anyját Oresztész, magára hagyja a fiút és nővérét, ügyet sem vesz arról, hogy mi történik velük, de közbelép, ha veszély fenyegeti a főisten sarját, Helenét. Apollón ugyan elhárítja a halálos veszélyt a testvérpár feje fölül, de kijelöli útjukat is: Oresztésznek egyéves száműzetés után Athénben kell isteni bírái elé állnia, akik majd felmentik, és boldogan élhet Hermiónéval – kit az előbb még meg akart ölni –, míg Élektra Püladész felesége kell legyen. 

A tragédiát úgy is lehet értelmezni, hogy az első, nagyobb fele tulajdonképpen hosszú expozíció, amelyben nemcsak a drámai események előzményeit ismerjük meg, hanem a testvérek rokonait is, akik különböző mértékben, de egyként elítélik Oresztészék tettét. Helené távolságtartóan és értetlenkedve viszonyul hozzájuk, Oresztésztől undorodik, Élektra elesettségét ki akarja használni; Tündarosz, Klütaimnésztra és Helené apja őrjöngve követeli a gyilkosok elpusztítását; Meneláosz sunyít, miként egész életében tette, nyíltan nem meri visszautasítani a testvérek kérését, hogy a városi gyűlésen szóljon néhány jó szót az érdekükben, de viselkedéséből és szavaiból nyilvánvaló: nem fogja exponálni magát értük. Oresztész hiába próbálja megértetni súlyos dilemmáját, hogy míg egyfelől jogos a tette, hiszen ha mindenki által elfogadottan bűn az, amit Klütaimnésztra tett, akkor nem lehet bűn a bűnös megbüntetése sem, másfelől mégis csak az anyját ölte meg, miközben végrehajtotta apja halálának megbosszulását.       

Szávai Viktória
Szávai Viktória
Az Oresztész – miként Euripidész több más tragédiája is – tulajdonképpen a modern lélektani dráma távoli előképének is tekinthető, egyszersmind formájában, dramaturgiájában és mitologikus beágyazottságában kötött mű. E kettősség feloldása és harmóniába oldása jelenti a dráma színpadra állításának legfőbb nehézségét. Nem véletlen, hogy Euripidész műveit – akárcsak Aiszkhüloszéit – a magyar színház oly későn fedezte fel (a Küklopsz című szatírjátékot 1890-ben mutatta be a Nemzeti), hisz csak 1960-61-ben terelődik igazi figyelem a szerzőre. Ezt jelzi az Iphigeneia Auliszban vígszínházi és a Médeia pécsi premierje mellett két egyetemi együttes művészi kiteljesedésének kezdő produkciója, a pesti Universitas Alkésztisze és a szegedi JATE Színpad Hekabéja. Az azóta eltelt négy évtizedben Euripidész többé-kevésbé folyamatosan jelen van a magyar nyelvű színházak műsorán, s az Oresztész is időnként felbukkan a repertoárokban. (Először 1973-ban Győrben játszották, emlékezetes előadása volt a Nemzeti Színház Zsámbéki Gábor rendezte 1982-es és Alföldi Róbert 2008-as bemutatója.)

Azzal, hogy a Radnóti Színház Horváth Csabát hívta meg az Oresztész rendezőjének, kijelölte és felvállalta a leendő előadásnak az együttes addigi munkájától és stílusától némileg eltérő, új megközelítését és hangvételét. Horváth természetesen nem mozgásszínházi vagy fizikai színházi előadást készített, hanem olyan produkciót, amelyben a társulatra alapvetően jellemző, szövegre koncentrált előadásmód mellett hangsúlyossá válik az érzelmek, a viszonyok és a helyzetek testtel, gesztussal és mozgással történő megjelenítése, a testbeszéd is.

Csomós Mari
Csomós Mari
Ezt a célt szolgálja Khell Zsolt hátrafelé szűkülő, rozsdás fém-díszlete is, amelyből 25-30 centis vasrudak állnak ki, s amelyet számos beszögellés és perem tagol. A „tüskék” egyszerre idéznek ókori palota-ábrázolásokat és szolgálnak arra, hogy segítségükkel a színészek – elsősorban figurájuk zaklatott lelkiállapotában – birtokba vehessék a függőleges síkokat is. A ki- és beugró „polcok” pedig védelmet jelentő zugok éppen úgy lehetnek, mint a szereplők közötti pozíciókülönbségek vizuális érzékeltetői: a vitákban ugyanis a felülkerekedő fél rendszerint magasabb szinten helyezkedik el, mint a pillanatnyi vesztes. Ez a díszlet nélkülözi Agamemnon palotájának pompáját, inkább egy mai, lerobbant ipari létesítményre utal. Ugyanezt a maiságot sugallja Karsai György és Térey János jól mondható, plasztikus és érthető fordítása is.

Az Oresztész szereplőit Euripidész sem ruházza fel a hősiesség attribútumaival, de Horváth Csaba még nála is tovább megy: az előadás figurái kifejezetten kisszerűek, már-már karikaturisztikusak. Ez a lefokozás azonban azzal a veszéllyel jár, hogy elvész, de legalábbis gyengül a dráma, s ezen belül egyes figurák szavainak és tetteinek tétje. Ha például az agg Tündareosz csupán handabandázik, ordibál, magáról letépett ingével hadonászik, akkor kétségessé válik az az erkölcsi alapállás, amelynek nevében az öreg rokon szembeszáll lánya gyilkosával és kérlelhetetlen ellensége, végső soron elveszejtője lesz unokáinak. Vagy ha Püladész csak magával van elfoglalva – ekként adva ironikus, helyenként vicces képet egy férfitípusról –, akkor egyrészt csak jelzés szinten jelenik meg Oresztész, Élektra és Püladész a drámában hangsúlyos, több mint baráti-testvéri viszonya, másrészt aligha tudja betölteni az események menetét gyökeresen megváltoztató dramaturgiai funkcióját.

Petrik Andrea
Petrik Andrea
Az mindig rizikó, ha egy rendező olyan stiláris nyelvet használ, amit az adott társulat nem, vagy nem jól beszél, s az összehangolódáshoz csupán a szokásos hosszúságú próbaidőszak áll rendelkezésre. Ez történt ebben az esetben is, és jórészt ebből következik a rendezés kétarcúsága. Horváth Csaba – mint oly sokszor, ha nem a saját társulatával dolgozik – ezúttal is a színészek alkatából, fizikumából, teljesítőképességéből indult ki, amikor a figurákat, azok lelkiállapot-változásait pontosan kifejező testtónusokat, gesztusokat, mozgásokat az illetővel közösen keresve megkomponálta. Ennek elkerülhetetlenül bizonyos fokú stiláris heterogenitás a végeredménye, ami akkor nem zavaró, ha a dramaturgiai hangsúlyok és az alakítások hangsúlyai nagyjából fedésbe kerülnek. Az elkészült előadás arra utal, hogy a rendező és a színészek között társulatot megmozgató, gyümölcsöző közös munka folyhatott, amelyből számos nagyszerű, sűrített, a drámát továbbgondoltató részlet is, de megszokottabb, hagyományos szószínházi megoldás is született.

A legnehezebb helyzetben a címszerepet játszó Rétfalvi Tamás van, hiszen neki két nagyon ellentétes lelkiállapotot, ezen belül a teljes apátiától a heves dühkitörésekig, az elesettségtől és szeretetéhségtől az élni akarás fellángolásáig, majd a tettrekészségig igen széles skálát kell megmutatnia. A hosszú ideig tartó mozdulatlanságból egy pillanat alatt a falra felugró színész fizikailag képes e végletek megjelenítésére, zaklatottsága mögött érzékeltetve a bűntudat és az életösztön közötti állandó vívódását. 

Szávai Viktória, Móga Piroska
Szávai Viktória, Móga Piroska
Élektra ebben a tragédiában kevésbé tűnik olyan keménynek és hajlíthatatlannak, mint abban, amelynek címszereplője, de itt sem csak a fivérét rajongásig szerető és ápoló testvér. Társ volt az anyagyilkosság előkészítésében, tehát bűnrészes, valamint a Meneláosz ellenes bosszú-terv egyik kiötlője és lebonyolítója. Martinovics Dorina főleg a pártában maradt, együttérző nővért mutatta meg. Élektra van a legközvetlenebb kapcsolatban az argoszi asszonyok karával. A jócskán meghúzott szöveget elmondó háromtagú kar igen felemás teljesítményt mutatott, egyedül Blaskó Borbála képviselte a szükséges erőt és, a többiekre figyelő koncentráltságot.

Gazsó György Meneláosz- és Szávai Viktória Helené-alakítása példázza, hogy az intenzív fizikai teljesítménnyel egyenértékű lehet az, ha az egész testet sikerül a szerep szolgálatába állítani, ha a pontosan megtalált, és precízen végigvitt gesztusrendszer nyomatékosítja és teszi plasztikussá a figurát s annak mondandóját. Gazsó – aki jó néhány éve már dolgozott Horváth Csabával – a hadvezér kimosakodó szónoklatában néhány, erősen hangsúlyozott kétkezes gesztusával leplezi le az elhangzó szavak hazugságát, máskor meg azzal érzékelteti Meneláosz viselkedésének álságosságát, ahogy lazán elrugaszkodik, és ülő pozitúrában huppan fel az egyik fali kiszögellésre.

Szávai Viktória pedig Benedek Mari testhez simuló, fekete csipkeruhájában, féloldalt enyhén felvetett fejjel nemes nagyvadként vonul a színpadon. Tartása szavak nélkül is jelzi: ez a nő mindenki fölött állónak tartja magát, s bár szavai mást mutatnak, nem érdekli sem a holt nővére, sem a testvérek, ugyanis nem e földön él. A drámához képest új elem, hogy látjuk is, amiről különben csak beszélnek, ahogy Apollón kilopja a palotából Helenét (mellesleg rafinált szerelmi incselkedés is zajlik köztük). Szávai szinte bábként engedelmeskedik Apollónnak, miközben roppant hosszú, kitartott sikolyt hallat. 

A többiekétől egészen más színészi létezés, figuraalakítás jellemzi Horváth társulatának vendégként játszó két tagját, Horkay Barnabást (Apollón) és Nagy Norbertet (Egy phrügiai). A félmeztelen Horkay nem úgy néz ki, mint ahogy a görög vázákon vagy szobrokon a klasszikus termetű istent ábrázolják, sokkal inkább egy groteszk puttó képét idézi. Apollón terepe nem a föld, a színész a falakon röppenve-szökkenve s a levegőben úszva játssza be a teret. Végső, igazságosztó monológja alatt felfüggesztve szaltózik, száll ide-oda, s egyedül a szintén felfüggesztett Helenével van kapcsolata. Utasításaiból az érződik, hogy az ember csak játékszer a kezében, és a sorsa valójában nem érdekli.

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
A phrügiai tulajdonképpen szolga- vagy hírnökszerep, kabinetalakítás lehetősége rejlik benne. A gyáva, de a veszély elmúltával hencegő harcos arról számol be az argoszi asszonyoknak, hogy a három barát mit művelt a palotában. Horváth azt, amit a félelemtől remegő, majd egyre nekibátorodó hírnök elmond, a hátsó falon lévő mellvéden, mozgó reliefként megjeleníti, módot adva ezzel Nagy Norbertnek, hogy ne csupán a jelenet komikumát aknázza ki maximálisan, hanem mozgáskultúráját is megcsillogtathassa, hiszen hol a színpadon állva mesél, hol felugrik az ember magas mellvédre és illusztrálja is a mondottakat.

A színház csodája, hogy nem lehet beleszorítani egy-egy stilizációs sémába. Az Oresztésznek a Radnótiban szokásosnál erősebben mozgásszínházias stílusát egyvalaki ellenpontozza: a karvezetőt játszó Csomós Mari. Többnyire csak üldögél a falból kiálló padok valamelyikén, időnként átmegy egyik helyről a másikra, néha leül a nézőkkel szembe. Van. Jelen van. Ha megszólal, hangja megnyugtató. Ha megmozdul, ha ránéz valakire vagy felemeli a kezét, annak súlya és jelentése van. Karvezetője bölcsen, a sokat tudók és sokat megélők belső nyugalmával nézi, ami körülötte zajlik. Apollón cinizmusának ellentettje az ő együttérzése és megértése. Kettejük párbeszédével zárul az előadás, de az utolsó mondat és gesztus – amelyben az elkövetkezendők miatti aggodalom és a „minden jóra fordul” reménye egyszerre szólal meg – Csomós Marié.
Szerző:  Euripidész,  Cím:  Oresztész,  Fordító:  Karsai György, Térey János,  Dramaturg:  Hárs Anna,  Irodalmi munkatárs:  Karsai György,  Díszlet:  Khell Zsolt,  Jelmez:  Benedek Mari,  Dalok:  Nagy Norbert,  Világítás:  Baumgartner Sándor,  Rendező:  Horváth Csaba,  Szereplők:  Martinovics Dorina, Rétfalvi Tamás, Szávai Viktória, Gazsó György, Bálint András, Adorjáni Bálint, Schneider Zoltán, Móga Piroska e. h., Nagy Norbert, Horkay Barnabás, Csomós Mari, Andruskó Marcella, Blaskó Borbála, Petrik Andrea