22 Jump Street – A túlkoros osztag
2014.08.21.

Thomas Schatz elmélete szerint a hollywoodi műfajok fejlődése az egyre nagyobb fokú öntudatosság felé mutat. Ha ez igaz, az amerikai vígjátékok most vannak a csúcson. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

A XXI. századi mozinéző problémája, hogy mindent látott már. Az eredetit és másolatot, a prequelt és a sequelt, a televíziós meg az animációs sorozat verziót, a nippon remake-et, és az összes 60-as, 70-es évekbeli filmet, amikből ezt a sok ötletet összehordták. A XXI. századi vígjátéknézőnek viszont szerencséje, hogy mindezt látta már: enélkül a felét se értené Hollywood legviccesebb termékeinek, a metakomédiáknak. Viccesnek viccesek, de ettől még ezek a filmek ahhoz hasonlatos hollywoodi termékek maradnak, mint amiken nevetnek. 

Elsőre persze formabontónak tűnhet képen röhögni az álomgyár által használt üzleti formulát és ujjal mutogatni a berögzült narratív klisékre, hiszen ez a stratégia bennfentessé teszi a nézőt: a rendező oldalba böki, összekacsint és együtt nevet vele. De nemcsak beavatottá, cinkossá is válik a befogadó: a paródia azzal, hogy pusztán paródia marad, ugyanazokat a fordulatokat érvényesíti, amelyeket kifiguráz. Arról nem is beszélve, hogy a feltételezett előtudáshoz annyi filmnézés szükséges, ami már önmagában aktív Hollywood-fogyasztóvá teszi az embert.

A legmerészebb manapság az, ha egy öreg sztár saját imidzsét karikírozza (mint legutóbb a Nagymenők-vetítésre invitált Robert DeNiro a Vérmesékben), hiszen maximum klasszikus álomgyári munkák kerülnek az utalásos poénok célkeresztjébe. A 22 Jump Streetben a legeldugottabb metapoén például egy akciósüldözésbe illesztett és amúgy jól irányzott Benny Hill-hivatkozás – ezt leszámítva a kortárs kínálatra épít Vasembertől a Halálos iramban-szériáig. A látszat ellenére igazi él nélküli, popcornpuha szórakoztatás ez, amelynek idén Phil Lord és Christopher Miller váltak a legsikeresebb geggyárosaivá. Az animáció felől érkező rendezőknek kifejezetten jól áll ez a folytatásos-ismétléses szimulákrumhumor, hiszen a 21 Jump Street – A kopasz osztaggal egy 80-as évekbeli zsernyák/tinivígjáték hibridet melegítettek újra és tették az egyik legsikeresebb vígjáték-franchise-zá, A Lego kaland társadalmi és médiaszatírájával pedig megmutatták, hogy még az üzletemberek által nyomott játékfigura-adaptációkból is lehet izgalmas és vicces filmet forgatni.

A 21 Jump Street a Johnny Depp hírnevét megalapozó tévésorozat remake-je volt, amelyben a szómenéses, bumfordi komikus Jonah Hill és a korábban akció- és tinifilmes szerepeiről ismert Channing Tatum lúzer rendőrduója épült be egy gimnáziumba, hogy lebuktassák az aktuális tinidrog dílerét és megtalálják a szállítóját. A szándékosan képtelen felállás jó alkalmat kínált arra, hogy valaki végre kinevesse az amerikai tinifilmek szereposztását, amelyekben huszon- és harmincéves színészek játszanak süvölvénykaraktereket, ráadásul a mostanság kötelező 2in1 műfajkeveréses receptet is több-kevesebb sikerrel hasznosították. S hogy ezek után mi lehet a folytatás? Természetesen az, hogy Jonah Hill és Channing Tatum lúzer rendőrduója beépül egy egyetemre, hogy lebuktassák az aktuális tini- és tanulódrog dílerét és megtalálják a szállítóját.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A profil csak annyiban változott, hogy már nemcsak a kopófilmek heroikus pózait, műmájer lassításait és a fizikai törvényeket kikerülő robbanásait parodizálják, hanem a folytatások és a hollywoodi pénzhajhászat logikáját is. Már az első részbe is illesztettek az egész mókát csupán idióta idétlenkedésnek feltüntető önreflexív poénokat („Az irányítói nélkülöznek minden kreativitást, semmi ötletük, ezért a régi szart próbálják kipofozni, és azt hiszik, senki nem veszi majd észre.”), de a készítők most még jobban ráfeküdtek a metagegekre. A 22 Jump Street, amely egy az egyben megismétli a 21 Jump Street történetét, jeleneteit, karaktereit és konfliktusait, és erre előbb egyszer-kétszer, majd négyszer-ötször is felhívja a figyelmet, nagyrészt a folytatásfilmek önismétlő logikáján röhög. Vagyis a 22 Jump Street ugyanaz a rendőrvígjátéknak, mint a Sikoly 2 volt a horrorfilmnek. Újdonságereje nincs – pláne, ha hozzátoldjuk, hogy Jerry Lewis és Frank Tashlin már az ötvenes években mesterien űzte ezt a kikacsintós-önreflexív iróniát –, de mivel a film saját magát teszi nevetség tárgyává, a produkció mégis működik.

Az infantilis alpári poénokat az elmúlt két év alatt szerencsére elhagyták, és slusszpoénként tovább is gondolták az első rész „hímvesszős humorát”. A 22 Jump Street attól válik élő, lélegző filmmé, hogy az egymás tökéletes ellentétét kiadó zsernyákok kapcsolatára fókuszál, és a haverzsaru- és a bromance-filmek mögött lapuló homoszexuális áthallásokat nyíltan vicc tárgyává teszi. A rendezők egy romantikus vígjátékba helyezik a szereplőket, amiről csak ők nem tudnak, miközben rendre romkom-közhelyekben tárgyalják ki rendőri és baráti kapcsolatukat. Emiatt nem válik fárasztóvá a 22 Jump Street a Hollywood által tizenéve sulykolt önreflexív vígjátéktípuson belül, és persze azért, mert most sem tartózkodik a népszerű és aktuális trendek parodizálásától. Az első részben a megváltozott – környezettudatossá és geekcentrikussá vált – gimnáziumi közeg kapta meg a magáét, ehhez képest most kisebb a vállalás, és pusztán a slam poetry kerül terítékre, igaz, a film egyik legsikerültebb jelenetében. Rejtjelezett irónia, hogy az improvizatív komikusi képességeiről is híres Jonah Hill nyom egy borzalmas rögtönzést, miközben az improvizációtól állítólag ódzkodó Channing Tatum az előre megírt poénokkal operáló stand-up comedy-t dicséri a slam poetryseknek. A film sokat profitál abból, hogy a színészek és a zsánerek közti „kovalens kötés” erősebb, mint korábban, Stan és Pan-szerű kettősük még jobban összeért, és úgy látszik, Tatum is rájött: egy szem arckifejezése sokkal viccesebben mutat egy víg-, mint egy akciójátékban.

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Ám a helyzet iróniája, hogy a 22 Jump Street hiába veri el a vizes lepedőt a hollywoodi filmgyártási taktikákon a folytatások megduplázott büdzséjén át a megismételt alapszerkezetig („Tegyék ugyanazt, mint legutoljára és mindenki boldog”), valójában még a legofilmnél is ártalmatlanabbul szórakoztat. A filmet látva senki nem fog tartózkodni a kifigurázott mutatványokat vérkomolyan előadó akciófilmektől. Az elnök végveszélyben-t és Rambo 3-at idézgető film ugyanis éppen hogy a műfaj szerelmeseinek készült, akik már egy-egy hangalámondásos VHS-t átsörözött éjszakákon nézve kinevették ugyanezeket a kliséket. Az öntudatos idiotizmus így végeredményben csupán idiotizmus marad. Kíváncsi vagyok, Thomas Schatz mit szólt volna ehhez.
Szerző: Soós Tamás
Cím:  22 Jump Street - A túlkoros osztag,  Rendező:  Phil Lord,  Forgatókönyvíró:  Michael Bacall, Jonah Hill, Rodney Rothman,  Zeneszerző:  Mark Mothersbaugh,  Operatőr:  Barry Peterson,  Vágó:  David Rennie,  Szereplők:  Channing Tatum, Jonah Hill, Ice Cube, Jilian Bell